Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 6. (1905)
1905 / 1. szám - Móricz Zsigmond: Csokonai Vitéz Mihály
tarthassanak Magyarországról. Hasonló előadások voltak Francziaországban és Északamerikában. A hadseregről szóló darabunk pedig a bécsi Uránia Színházban szerepelt. Szándékunk idővel külföldre is menni s hazánk szépségeit, kulturáját bemutatni s ezzel a külföld figyelmét hazánkra terelni. A rendes Uránia-előadás mellett irodalmi estéket is tartottunk és azok jövedelmét az Uránia Magyar Tudományos Egyesület által kezdeményezett Rudolf és Trefort szobrok alapja javára adtuk. Készségesen hoztunk áldozatot, a midőn a Magyar Földrajzi Társaság egy-egy kiváló tudóst hívott meg előadásra, így támogattuk e tudós társaságot abban, hogy Bertrand Alfréd, Borchgrevink Carsten, Sven Hedin, Stein Aurel stb. stb. világutazókat fogadhatta. Nincs hazai vállalat vagy culturális intézmény, amelyet úgy ismernének bel- és külföldön egyaránt, mint az Uránia-Színházat. ‘ Az Uránia- Színház Magyarországra hozza a külföldet és kiviszi Magyarországot a külföldre, mert nyelve, a kép, nemzetközi, de érzése magyar és hazafias. Számtalan elismerésben részesültünk különösen a külföldről, sőt három koronás fő tolmácsolta előttünk köszönetét azért, mert országát és fővárosát bemutattuk. Íme ezek az eredmények, amelyeket elértünk és felmutathatunk. Egynéhány ember egy közös czél érdekében egyesülve, összeadva a megtakarított pénzét, lemondva annak jövedelmezőségéről, felajánlva a maga szabad idejéből munkájának egy részét jelenléti és munkadíjak nélkül, megteremt egy vállalatot, amely számtalan embernek ad keresetet, az egész országnak nyújt okulást és gyönyörűséget, amely szolgálja hazánk kulturális érdekeit belföldön és külföldön, becsületet szerezve az üzletnek, a munkának, a tudománynak, az irodalomnak és művészetnek mindenütt. Meggyőződésem, hogy fejletlen gazdasági viszonyaink mellett hazánkban így kell s így lehet igazi és helyes közgazdasági tevékenységet kifejteni. De nem dicsérem magunkat, hanem hálás köszönetet mondok mindazoknak, a kik munkásai e nagy sikernek; a pártoló közönségnek, a kormányzati hatóságoknak és a minden hazafias önzetlen ügy pártolójának, előmozdítójának, a feladata magaslatán álló sajtónak. Csokonai Vitéz Mihály. (1773—1805.) — Halála századik évfordulóján. —Csokonainak emberi s költői jelleme, csupa kedves és népszerű vonásokból volt szőve. Derűs, sokszor éppen túlcsapongó, férfias jókedve a férfinép kedvenczévé, mélységes és ártatlan, gyakran szinte bájos érzelmessége a nők ideáljává kellett volna, hogy tegyék. Üde, egészséges költészete, nemes, fenszárnyaló lelke és pompás verselésű nyelvezete, mind arra a következtetésre vezetnek, hogy nálánál senki sem lehetett volna nagyobb sikerű úttörője abban a korban az irodalomnak. S nem is olyan jelenség, aki mellett bárki is közönyösen tudjon elhaladni. Nem lehet meg nem látni, nem lehet kikerülni, nem is igyekszik rá senki, mert érdeklődést ébreszt sokoldalú kedves egyéniségének valamely vonásával. S Csokonai korának hű fia és mégis korát századokkal megelőző szellem. Ezért versei közt tömérdek van, a melyek annak a kornak biablonja szerint készültek remekbe s csak kevesen vannak, a melyek minden idők ízlése szerint is pompásak. De hiszen annál jobban kellett volna őt korának szeretnie. Éppen azzal szokták sok nagy költőt igazolni kora közönyösségével szemben, hogy nem érthette meg őt az a nép. Szóval Csokonai, úgy látszik, mintha arra lett volna teremtve, hogy az egész közönség szeretetét megnyerje, a legkisebbektől a legnagyobbakig. És hajh, Csokonai Vitéz Mihály a sorstól, az élettől összetörve, árván, szegényen, bukott emberként és a legcsekélyebb ismerés nélkül, alamizsna-pénzből áttengődött kínlódás után lehelte ki sokat szenvedett lelkét 1805 január 28-ikán, 32 éves korában. Magához vette az, aki e földre bocsátotta, éppen oly szegény gyermekként, mint ahogy ideadta; ugyanannak az anyának fájdalmas öléből a kinek örömre küldte volt... Csokonainak erényekből s hibákból összeszőtt jellemét akarom vizsgálni, végigpillantva életén. Mert elég erényei voltak, hogy a világirodalom legértékesebb lyrikusai közé emelkedjék s elég hibája volt, hogy lenn maradjon a szürke tömegben, melyből csak egy-egy csillámlással válik ki. Olyan formán, mint a földbe temetődött arany. Egy kis szöglete is, ha kilátszik, fényesen csillog a napfényen. Az arra menők meglepetve néznek oda: „Ni arany?“ —s aztán közönyösen mennek tovább. — „Csak göröngy, — talán kavics van benne.“ Nem, nem kavics. A Csokonai lelke színarany s ez a lélek sokszor ragyogott föl teljesen tiszta nemes fénynyel. I. Csokonainak 1795 nyarán kezdődött önálló költői pályája. Ő talán első volt nálunk, a ki egyetlen életfoglalkozásnak ezt választotta. Sok ideális hevülés s talán még több gyermekes tapasztalatlanság kellett hozzá, hogy arra az útra lépjen, miről aztán számára nem volt visszatérés. Akár azt mondjuk, amit kortársai s a higgadtvérű utókor mondott rá, hogy szerencsétlen lépés volt a collegiumtól s a tisztes életkörülmények közül való coriolanusi távozása; akár azt, amit ő érzett — ha belehelyezkedünk egyéniségének, hajlamainak, egész életfelfogásának világába — hogy más út előtte nem állott, csak az a következtetés, mint, sajnos, az lett a következés, hogy minden bajnak, szerencsétlenségnek, a keserű és elcsüggesztő sorsnak, melyeket ettől fogva élt, ez a lépés volt megindítója. Nem tudott szert tenni semmi állásra, semmi biztosítékot nem bírt szerezni a közönséges megélésre. S az egész hétköznapi világ úgy nézett rá, mint proselytára, a társadalom züllő, fölös