Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 22. (1921)

1921 / 1-4. szám - Dr. Petrich Béla: Lamartine ifjúsága

ségek sötétsége, öröm és könny, a jövő reménysége s a kétségbeesés. A természet maga volt az és ezer hangján szólt a férfi tiszta lelkéhez: merő zengő költészete. Az öregedő költő látja így serdülő ifjúsága édes-kínos Chérubin-i gyötrelmeit. Érzelmes és finom lelke megittasult Rousseau, de még inkább Bernardin de Saint-Pierre természetimádatától; finom mélabújukat csak úgy szívta magába a lelke, mint a milly-i őszi esték elborongó hervadt leveles illatát René, Lara, Childe-Harold, Manfred búsan zengték fájdalmukat és Alfonz szívét is mardosta a „Század baja“, az a „Mai du siecle“, amely oly nemessé avatja annak a kornak ékite lelkeit. Werther és Ossian különösen nagy hatással vannak reá Olvassa mohón Dantét, Petrarcát, Tassót, Goethét, de kedvetlenül fordul el Lafontaine és Montaigne szárnytalan erkölcsi felfogásától. Az érzelmes áramlat atyamestere, Richardson is ámulattal tölti el. Legkedvesebb olvasmányai a finom érzések költőinek művei. Fogékony lelke belőlük szívja magába a természet csodáló szeretetét, a lágy érzéseket, a bús szenvedéseket, a végtelen utáni sóvárgó vágyat, a vallásos hit áhítatát, hogy azután zengő versekben zúgja bele a milly-i szelekbe büszke lelkének gyötrő szenvedéseit. De hamis volna hitünk, ha csak Lamartine emlékezései után indulnánk s az ifjú Alfonzban csupa Wertheri és Renéi lágy mélabút látnánk. A húszéves ifjú be-belátogat Lyonba és szívesen jár könnyű szerelmek után. Párisba is elmegy majd később mulatni: játszik és veszít és elegáns kocsin hajt Párison végig, barátjával. Huszonegyéves korában komolyan beleszeret egy leányba; nincs mentség a bajra más, mint a házasság. Ámde a szülői szeretet leleményes és a csupa tűz és csupa láng ifjú előtt megcsillantatják az utazás reményét, a távoli tájak ezernyi újdonságát, meglepetését. Alfonz is jobbnak látja útra kelni, mint megnősülni. 1811 júniusában fölkerekedik egy unokanővére s annak férje társaságában Itália felé. Firenze, Róma, Nápoly . . . ezer gyönyörűség biztató reményével intenek feléje. Az út elején, Chambéry táján, Virieu barátjával érzelmes zarándokúton áldoz Charmettes-ben a nagy Jean-Jacques és Warens asszony emlékének. És azután tovább repíti a postakocsi: Turin, Milano, Róma és végül Nápoly. Nápolyban tölti idejének legnagyobb részét, itt éli utói barátja, Aymon de Virieu. Itt, a világ legcsodásabb táján, ahol minden a vágyak epedő napfényében pompázik, ahol minden szerelemről beszél, itt szövi költői lelke egyik legszebb szerelmi álmát. Évek múltán, amikor már elviharzottak a nagy érzések s mint követségi akadé nyugodtan él Nápolyban feleségével, így ír erről a paradicsomról barátjának: „Nincs a franczia nyárnak két olyan napja, amely felérne a nápolyi november bármelyik napjával, teli tüdővel szívjuk magunkba az életet, a napot, a szerelmet, a lelkesedést, a nyugalmat, az álmodozást, lelkünk és érzékeink illatát. Minden nap reád gondolok, amikor erkélyem ablakából a Pausilippos narancsfái alatt zajtalanul szikrázó tengert látom. Végtelen sok bárka szeldelt és apró olasz vitorláik olyanok, mint a tengeri fecskék fehér szárnyai. Lábaimnál a Villa Reale rózsapettyes pázsitszőnyegei még úgy zöldelnek, mint nálunk a legszebb tavaszok idején; balra tőlem Castellamare és Sorrento hegyei oly könnyed párafátyolban, úsznak, hogy azt vélné az ember, egyszerre elszállnak a köddel a semmibe. Közelebb a Vezúv füstcsomója piroslik a kelő nap fényében, könynyű északi szél úgy hajtja a tenger felé, mint valami lángoló oszlopot Portici felé néző oldalán folyton ömlik a lávafolyam. Azt szeretném, ha mindenki, akinek van szeme a látásra és lelke az érzésre, mindig itt lehetne a Természet ez örök ünnepén . . Capri, Baiae, Portici, Pompei, Castellamare ... mennyi dallam a szavakban, mennyi szépség, mennyi ábránd ! Alfonz vidám gondtalanságban járja be az öblöt Aymon de Virieu-vel. Szikrázó napfényben, csillámló holdvilágnál eveznek a lágyan csobogó habokon. Sok-sok év múlva, a már öregedő Lamartine visszaemlékszik ezekre a ragyogó napokra és ábrándos mesét mond: — kirándulásaik közben megismerkednek egyszer egy halász családjával. A szél Procida szigetére veti őket s ott élnek az egyszerű emberek körében Rousseau, Bernardin de Saint Pierre emlékeivel a lelkükben. Alfonz egyszer Paul et Virginie történetét olvassa fel a derék embereknek s a naiv mese hallatára szinte megrészegülnek a költő szavától. A halász fiatal leánya, Graziella, halálosan beleszeret Alfonzba. Mikor őszre jár az idő s a szüret közeleg, a család visszaköltözik Nápolyba. Virieu hazautazik, de Alfonz még ott marad s tovább él szerelmének. Nemsokára őt is hazaszólítja anyja. A leány nehéz szívvel válik meg tőle. Mindenét neki áldozta, életét, jövőjét, egyszerű boldogságát. De Alfonz elmegy. Otthon hamar felkapja az élet s az ifjú örömök forgataga: mulatságról mulatságra jár. Hónapok múltán éppen bálból tér haza, mikor levelet s kis csomagot adnak át neki. A csomagban Graziella fürtjei vannak s a levélben fájó búcsúszók rezegnek . . . így mondja el a történetet a költő; így látta és így álmodta meg sok év örömén és bánatán keresztül A valóság más volt. A szerelem igaz volt, csak a módja s a színei voltak mások. A leány, akit szeretett, nem halászleány volt, hanem egyszerű kis szivarkapapirost hajtogató leány, aki ott dolgozott nagybátyja gyárában A szíve sem szakadt meg a leánynak, Paul et Virginie történetén sem lábadt talán könnybe a szeme, de az bizonyos, hogy szerelmet fakasztott az ifjú szívében és ott a dalok és ábrándok ölében, ott lágyította még addig sohasemhallott dalokra a franczia gyermekifjú lelkét. De bárki voltál is te nápolyi leány, legyen áldott még haló porod is. Könnyelmű láb sohase tapossa sírod rég elsöpört alázatos helyét. Jelként lebegjen fölötte finomult lelkek csodáló rajongása, mikor Nápoly földjén járnak. A te mosolyodban ott ragyogott Sorrento, Castellamare tündöklő szépsége, a te ajkadról úgy