A Zene 10. (1928-1929)
1929 / 6. szám - Stravinszky Oedipus rex-e. (Bemutató)
по MINDENFELŐL ♦♦♦ A Schubert-centennáriumon. Tudvalevőleg november 19-én múlt száz éve, hogy a »dal fejedelme« meghalt Bécsben, ahol már akkor széltében gyönyörködtek műveiben, de a kiadók szűkmarkúan honorálták, az udvar s a színházak is visszautasították állás iránt benyújtott kérvényeit, úgy hogy tehetetlen szegénysége bizony jóbarátainak támogatására szorult. Most a Szent István-dómtól kezdve, ahol F-dor miséjének hangjai mellett Piffl (magyar származású) hercegérsek celebrált, le az utolsó dalárdáig egész Bécs egy héten át őszinte áhítattal és lelkesen ünnepelte a lángelméjű zeneköltőt, a tudományegyetem is díszgyűlést tartott — és épen itt, a tudomány frázisaival döngette egy tanár az ünnepek hősének nagyságát. . . Dr. Robert Lach, különben zeneesztétikus, arról tartott előadást, hogy Schubert nem olyan nagy érték, mert öntudatlanul alkotott és gyenge lélek, gyenge jellem volt, különben nem viselte volna el, hogy barátai segítségével éljen ... A bécsi sajtó természetesen elítéli a professzort ; mi csak azt csodáljuk, hogy a helyszínen le nem hurrogták az ünneprontót. Csajkovszky kézirati partitúrái pusztulóban. Az egykori Szent Pétervár (ma Leningrad) Marinski színháza, a szovjet kulturális érzékének hű tanújául, olyan rozoga állapotba került, mint Oroszország legtöbb régi nagyúri könyv- és kézirattára. Megsérült tetején hideg levegő és nedvesség hatol be a szellemi kincsek közé, penész és rothadás terjed nyomában. Csajkovszky partitúrái is, a nagy zeneköltő becses széljegyzeteivel már-már olvashatatlanokká lettek, az illetékes hatalom a múlt ezer egyéb drága hagyománya mellett ezzel sem törődik. A bécsi opera három karmestere : Karl Alwin, Robert Heger és Hugo Reichenberger a múlt héten együttes nyilatkozatban tiltakoztak a legtekintélyesebb bécsi zenekritikus, dr. Julius Korngold működése ellen, cikkének egy mondatára hivatkozva, melyben azt mondja : »Keine Dirigenten im Opernhause«. Korngold a rossz művészetpolitikát ostorozza és azt írta, hogy Mahlert és másokét távozni engedtek, Furtwangler-féle kiválóságokat nem kötnek le, mindenkit elkedvetlenítenek s a dicsőmúltú bécsi operát az a veszély fenyegeti, hogy nem kap majd megfelelő dirigenseket. A sértett karmesterek nyilatkozatát a bécsi sajtó ugyan egyhangúan elítéli, holott Korngold — épúgy, mint nálunk is sokszor történik — meggondolatlan és igazságtalan kritikáival elvetette a sulykot. Carusonak, a legnagyobb olasz tenoristának halála tizedik évfordulóján szobrot készül emelni Nápoly városa. Természetes, hogy Nápoly e téren meg akar előzni minden más olasz várost, mert Caruso Nápolyban született, itt énekelt gyermekkorában templomi énekkarban, majd itt tanult komolyan énekelni és később is, midőn már az egész világ impresszáriói versengtek érte, itt aratta legnagyobb sikereit. Fölfedeztetése azonban nem Nápolyhoz fűződik, — mint arról emlékirataiban megemlékezik — hanem Milano városához. Heti ötévnyira fizetésért játszotta végig a staggione társulat műsorának összes tenorszerepeit, amidőn egyik előadás után a montecarloi opera igazgatója felvonás közben berontott Caruso öltözőjébe és minden föllépéséért 3000 frankot ajánlott föl. Ettől az emlékezetes pillanattól kezdve aranyeső kísérte pályáját. Berlin zenei életére jellemző, hogy a bérlőközönség számára ebben az évadban 60 zenekari hangverseny van megállapítva, nem számítva a nyilvános főpróbákat és a hetenként kétszer tartott »népszerű« hangversenyeket. Strauss Richárdról sok-sok kedves anekdota van forgalomban, legújabban a következőket mesélik . Strauss Richárd az első karmesteri állást szerezte meg egy fiatal, nagyon tehetséges német dirigensnek. Feltételezte, hogy pártfogolja, ki sok pályázóval szemben került ki győztesen a versenyből, gyorsan otthonos lesz a színházban. Azonban nem így történt. Néhány hónap elteltével a karmester felkereste Strauss Richárdot és közölte vele, hogy a dalműszínház igazgatóságától egyévi szabadságot AdD N .