A Zene 16. (1934-1935)
1935 / 9. szám - Jemnitz Sándor: Hummel János Nepomuk, az ember és művész
A ZENE 129 HUMMEL JÁNOS NEPOMUK, AZ EMBER ÉS MŰVÉSZ Mozart leghíresebb személyes tanítványáról, Hummel János Nepomukról (1778 nov. 14—1837 okt. 17) csak most jelent meg az első összefüggő és teljes életrajzi tanulmány. Szerzője Benyovszky Károly , fényképekkel és kézirat-mellékletekkel, továbbá 106 eddig még sehol sem közölt levéllel gazdagított könyve ízléses és gondos kiadásban jelent meg Pozsonyban, az Eos-könyvkiadócég kiadásában. A magyar zenei köröket közelebbről érdekelheti ez a pontos életrajz, mert legalább is a rögtönző művészetéről a maga korában Európaszerte ismert zongoraművész és zeneszerző Pozsonyban született és az ott egybegyűlt országgyűlések zenebarát körei többízben gyönyörködhettek játékában. Mélyebb kapcsolatok nem fűzték Hummelt a magyar kultúrához ; családja osztrák eredetű volt és apja — ugyancsak színházi karmester — örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy alig néhány esztendős kisfiával Bécsbe költözzék. Hummel nemcsak tanítványa volt Mozartnak, hanem abban a mindenképen sorsdöntő élményben részesült, hogy a »Figaró házasságáén dolgozó mester kiteljesedett életéveiben ott is lakhatott nála és a halhatatlan mester családi körében feszélytelenül kapott oktatást, alkalmi útmutatást. Mindez kihatással volt egész további fejlődésére , gyermekkori benyomásai ugyanis olyan maradandóan rögződtek meg benne, hogy Hummel később sem vett részt korának a klasszicizmustól a romanticizmus felé egyre jobban eltolódó zenei stílusváltozásában és az úgynevezett »rokokó« művészet utolsó képviselőjévé, késő leszármazottjává vált. Úgy lett azzá, hogy Mozart művészetének idemutató formaelemeit őrizte meg leginkább : fehérparókás, ildomos külsőségeit — a lényeg minden emberi érzésskálát átfogó, szédületes mélysége nélkül. Muzsikája nyájas és tetszetős, de előzékenységgel pótolja és kerüli ki a valódi érzelmeket és lekötelezően határozott kifejezésüket. Inkább beszélget, mint beszél és inkább szórakoztat, mint érdekel. Eleinte úgy látszott, mintha Hummel hagyatékőrző, konzerváló jellege külső életkörülményeiben is jelképre találna : a fiatal karmester Haydn örökébe lép és közvetlen utóda az Esterházy hercegek hírneves vasvári zenekarának élén. De nemsokáig maradt ott ; a keret kicsiny volt számára és teendői nem kötötték le érdeklődését. Nagyobb tért keresett és Stuttgartba szerződött a württenbergi királyi színház élére. Ott sem marad sokáig. Szókimondó, egyenes ember volt, szerény, de önérzetes. Nem tűrte az udvari hivatalnokok illetéktelen beavatkozását. Viszont erőszakos természet sem volt, aki keményen kitart jogai mellett s makacsul kiverekedi azokat , mihelyt összeütközései támadtak, inkább önként távozott és Weimarba ment, ahol a szász-weimari hercegi udvarnál végre megtalálta a neki való művelt, fölvilágosodott és nagy művészegyéniségekkel bánni tudó környezetet. Hiszen ott élt akkor a költők, a művészek és tudósok hasonlíthatatlanul fényes társasága és ott élt e társaság feje, a »költők fejedelme« — Goethe, aki épp ekkortájt vonult vissza az udvari színház vezetőségétől, de mindvégig rokonszenvvel és figyelemmel kísérte az új karmester működését. Hummel kora legértékesebb operatermését mutatta be Weimarban, igen jó betanításban. Karmesteri ténykedését csak hangverseny körutak céljából szakította félbe időnként. Jól ismerik Angliában, Franciaországban és Olaszországban.