A Zene 20. (1939)
1939 / 11. szám - Boros Rezső: Berlioz Pesten
BOROS REZSŐ: BERLIOZ PESTEN. A harminckilencéves Berlioz nem bírta tovább házasélete gyötrelmeit (pedig milyen világhíres szerelmi regény vezette hozzá!). Anyagi szükség, dicsőség vágya és házasságából való menekülés indították előbb 1842-ben, majd 1845 novemberében nagy európai hangversenykörútjaira. Második útját bécsi sikerekkel kezdi, de innen a magyarok regényes hírű országát — barátjának, Lisztnek szülőföldjét — is meg akarja látogatni. Egy bécsi zenebarátja praktikus tanáccsal szolgál. Ha meg akarja nyerni a magyarokat, — mondja neki — dolgozza föl egy nemzeti dallamukat nekik. Át is ad egy csomó kottát a mesternek, így születik meg még Bécsben a Rákóczi-induló zseniális földolgozása. Pesten a beavatottak már feszülten várják a sokat vitatott híres mestert. Berlioz körülbelül az első az európai körutakra járó s műveiket vezényelve bemutató jelentős zeneköltők közül, ki hazánkban is hangversenyezik. »Hírlapok mind kürtölik a művésztrifolium Berlioz, Dreyschock és Vieuxtemps Pestre jöttét. Még egyikük sincs itt«, —írja türelmetlenül Petrichevich Horváth Lázár, a Honderű február 16.-i számában — »talán még nem végezték be aratásukat egészen Ausztria fővárosában«. De Berlioz már február elején útnak indult Pestre. Pompás, szellemes önéletrajzában, mely mint egy regény olvastatja magát, kifogyhatatlan humorral és romantikával ecseteli az út viszontagságait a kátyús utakon s veszedelmeit éjjel »a Duna kiöntéseiben« (?). Kocsija mély áradásba tévedt s moccanni se tudtak. Útitársa, egy magyar tiszt, átszól olykor hozzá »a szerencsétlen cséta közfalába illesztett apró ablakon». »Nem gondolja, hogy mindjárt a vízbe fúlunk?« — kérdi Berlioz. »De igen, hümm, magam is azt hiszem. Szabad szolgálnom egy szivarral?« Vakmerő hidegvére majdnem arra ingerelt, hogy arcul legyintsem és gőzerővel kezdtem füstölni«. Ilyen regényesen csattanós stílusban érkezik meg Hektor végre Pestre. Hűen beszámol mindenről, ami különös, mulatságos itt neki. Hogy »Ofen« magyarul Buda, hogy a mindenfelé olvasható »honi« (fr. : átkozott), itt belföldi magyar holmit és intézményt jelent, hogy a Nemzeti Színházban minden élő és antik nyelven szabad énekelni, csak éppen németül nem s hogy a koncertet itt magyarul külön szóval jelölik s a hangok versengésének nevezik (»hangverseny«) stb. Látta Deák Ferencet is és jól jellemzi pár szóval, aminthogy politikai viszonyainkba is bámulatos tiszta szemmel látott bele az alatt a néhány nap alatt, amit nálunk töltött. Petrichevich Horváth Lázár, az előkelő, finomkodó szerkesztő és igen jelentéktelen író, mint Lisztnek, úgy Berlioznak is iparkodott bizalmas körébe férkőzni. (Az ő gyatra fűzfapengető verssoraira írta Lisztünk egyetlen magyarszövegű szerelmi dalát : »Isten veled!«) Fölkutatta Berlioz másolóját, megnézte A ZENE 202 körül alakuló személyi dolgok a fontosak, hanem maga a Mű. Érték, nagyság és halhatatlanság szempontjából nem az a döntő, hogy a zeneszerző guelf volt e vagy ghibellin, szőke volt-e vagy barna , de még az sem, hogy vájjon mi volt a kedvenc étele, vagy melyik grófnőt szerette a nyolcvanas években (ahogy a regényes életrajzokat kilószámra termelő írók képzelik), hanem az, hogy milyen emberi, művészi és nemzeti értéket képvisel az az öt-, tíz-, húsz-, negyven- vagy százoldalas Partitúra, amit a zeneszerző az elgondolás nagyszerű pillanatától kezdve az ihlet lázában, a lélek pillanatról-pillanatra változó halmazállapotában, kínlódva talán, de az utolsó hangjegyig diadalmasan leírt.