MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 32. ÉVFOLYAM (1983)

1983 / 4. sz. - KUTATÁS - GELLÉR KATALIN: Justh Zsigmond Párizsi Naplójának (1888) képzőművészeti vonatkozásai

JUSTH ZSIGMOND PÁRIZSI NAPLÓJÁNAK (1888) KÉPZŐMŰVÉSZETI VONATKOZÁSAI „Egymás után robogunk át a Gare de l'Est felé futó utcákon, egymás után maradnak el a párhuzamos villogó lámpasorok, a hazafelé­­ Párizs felé siető járókelők, végre az utolsó lámpa a mezők csendje. Csak messziről egy fényes folt jelzi Párizs nyomát, aztán ez is a homályba merül. Pont az égen a hajótöröttek csillaga - -Viam meam persequor" — ezekkel a szavakkal fejezi be Justh Párizsi Naplóját, [1] a száguldó tempóval megélt események leírását, melyet az élmények rezignált­általánosító összegzése kísér. A látottakat Justh mintegy nyersanyagként, energiaforrásként kezeli, de az „anali­záló" regényíró próza ellenére, elsősorban esztétikai élményként éli át, ahogy a párizsi útjának évében meg­jelent Művész szerelem főhőse „hangulatok" keresője és rabja. Szubjektív átélés és távolságtartó elemzés, érzé­keny nyitottság minden új iránt — ez jellemzi a naplóíró Justhot, aki a magyar „dekadensek" közül elsőként merült meg Párizs új eszméket, kifinomult műveltséget és lüktető életet, művészi és nagyvilági szubtilis keverékét megteremtő közegében. 1888-ban már másodszor járt Párizsban. [2] Nem csupán szemlélője és befogadója, hanem — személyes vonzása és tehetsége folytán — aktív résztvevője is a társasági és művészeti életnek. Kivételes, sőt kivételezett helyzetből méri fel társadalmi osztályát, „a mai társada­lom testét boncolja". [3] A szalonéletet, a divatot, a pári­zsiak életét, szórakozásait mutatja be, akár az impresszio­nisták által megörökített és Turgenyev lakóhelyéül szolgáló Szajna parti falucskát, akár a Chat Noir mulatót, a Murger óta népszerű, romantikusan vonzóra maszkíro­zott bohémvilág egyik központját írja le. Eleven képet fest a meglátogatott hírességekről Taine-től Sarah Bernhardtig. A Naplóban Justh számos jórészt ismeretlen vagy másod-, harmadrendű festőt, zeneszerzőt, írót és költőt említ, amely a megjelenésekor támadt, elsősorban a szerző írói értékeit taglaló vita [4] lezárulása után is, felemás érzéseket kelt. Legutóbb Pór Péter vetette szemére Justhnak, a képzőművészeteket is valószínűleg beleértve, hogy „a kor igazi, új nagyságainak még a neve sem fordul elő (Justh) pár száz oldalas feljegyzéseiben."[5] Justh különleges vonzódása a képzőművészethez (két regényének főhőse is festő: Művész szerelem, Faimus), a Napló képzőművészeti vonatkozásainak gazdagsága, a Naplóban említett festők, szobrászok ars poeticája ezzel szemben éppen Justh éles valóságlátását, az uralkodó tendenciák felismerését példázza. Elemzői gyakran képző­művészeti párhuzamokkal érzékeltetik a justhi mű jelleg­zetességét, Sőtér István Justh-ban a francia impresszio­nistákkal rokon vonásokat fedezett fel. [6] Elek László is „impresszionista művészi látásról" ír a Napló kap­csán. [7] Diószegi András a Párizsi és a Hazai Naplót „irodalmunkban a szecessziós világnézet és stílus első megnyilvánulásának tekinti, [8] Pór Péter hasonlóan. [9] A képzőművészeti vonatkozások azonban egyértelműen a historizmuson és az eklektikán belül a szimbolizmus meg­határozó szerepéről tanúskodnak. Justh az 1880-as évek végén a naturalizmussal és az impresszionizmussal szembe­forduló, jórészt eklektikus formában megjelenő, külön­böző korszakok stílusát és ikonográfiai sémáit felújító, az akadémikus festőkre és a szalonfestészetre is ható szimbolizmus kibontakozásának a tanúja. Érzékeli a pozitivizmusból való fokozatos kiábrándulást, egy olyan korszak beköszöntét, [10] mely megkérdőjelezte az ipari­technikai fejlődés mindenhatóságát és magával hozta a miszticizmus különböző formái iránt megnövekedett érdeklődést is. A Napló képzőművészeti vonatkozásaiból a szimbolizmus első, a preraffaeliták franciaországi kultuszával, Gustave Moreau és Odilon Redon nevével fémjelzett korszaka tárul elénk. Jóllehet Justh látszólag nem válogat sem a rázúduló események, sem az irodalmi és zenei élmények között, hanem „mindent" bemutat, mégis oly mértékben koncentrál saját eszményeire, hogy a számtalan középszerű mester munkájában is felfedezi kedvelt „hangulatait", s korábbi eszményeihez híven, a „valóságot" keresve is, elsősorban a szimbolizmustól megérintett téma- és érzésvilágra rezonál. J. fusth Zsigmond fotója (Budapest, O. Széchenyi könyvtár, Kézirattár)

Next