Magyar Bioetikai Szemle, 2017 (23. évfolyam, 1-4. szám)

2017 / 1. szám

2 Magyar Bioetikai Szemle 23 (2017/1) 2-4. Megemlékezés Ferencz Antal PÁRBESZÉD A BETEG EMBERREL* A párbeszéd ma nem népszerű téma. Valójában leginkább a párbeszéd elhárításának, megaka­dályozásának vagyunk tanúi mindennapjainkban. A szupermarketekben elkápráztat az árubő­ség, de megszűnt a bolt gazdája és vevője közötti személyesebb kapcsolat kialakulásának a lehetősége. A nagy látogatottságú szórakozóhelyeken a hangszórók hangereje olyan nagy, hogy kizárja a párbeszéd lehetőségét, csupán a gesztusokkal való kommunikációnak adva helyet, visszaszorítva az emberek közötti kommunikációt egy jóval alacsonyabb szintre. (Az ilyen helyeken fogyasztható vagy beszerezhető, az agyműködést befolyásoló szerek tovább csökkentik az emberi értékek szabad érvényesülésének lehetőségét, és terelik e helyek szeren­csétlen látogatóit a puszta biológiai létezés szintje felé.) Az otthonokban is komoly, szinte kiszorító akadálya a párbeszédnek a hang-, illetve képközvetítő, a médiumok kínálata, illetve a szórakoztató elektronika. Párbeszéd helyett információt kínálnak, vagy szórakoztatni kíván­nak bennünket, figyelmünket lekötni, legtöbbször azért, hogy elérjen bennünket a hatásos reklámokkal csábító áruk megvásárlási lehetőségének üzenete. Az információról azután igen gyakran kiderül, hogy az valójában dezinformáció, vagy brutálisan nyílt, vagy bravúros ügyességgel burkolt manipulálás, hogy döntéseinket magunk­ról és értékeinkről megfeledkezve, mások kénye-kedve szerint hozzuk meg. A párbeszéd egészen más dolog. Maga a beszéd - sokszor nem gondolunk rá - az egyik legfontosabb emberi cselekedet. Más szavakkal: az egyik legfontosabb munka. A párbeszédben kifejeződik az emberek legfontosabb jellegzetessége. A párbeszédben megnyilvánul egymásrautaltságunk, kölcsönösségünk, a másik tiszteletreméltóságának elis­merése. Egyébként a beszédben nyilvánul meg az embert az állatvilágtól megkülönböztető talán leglényegesebb jegy is — hiszen kommunikálni az állatok is tudnak —, a metaforaalkotás képessége. Talán sokak számára meglepően hangozhat, de a párbeszéd gondos vizsgálatából kibon­takozik az emberi lét három dimenziója, a biológiai, a pszichikai és a kulturális dimenzió. Utóbbit szociokulturális dimenzióként is emlegetik. A párbeszéd első, biológiai dimenzióját a párbeszédet folytatók jelenléte, illetőleg infor­mációs kapcsolata jelenti. A másodikat, a pszichikai dimenziót kérdéseik, válaszaik, fogalma­ik, ítéleteik, következtetéseik, érzelmeik, szorongásaik alkotják, amelyeket meg akarnak osz­tani a beszélgetőtárssal, vagy ami befolyásolja közléseiket. Ez valójában a párbeszéd tartalma. A harmadikat, a kulturális dimenziót pedig az a kódrendszer (nyelv, egyezményes jelek, gesz­tusok stb.) jelenti, amellyel a párbeszédet folytatják. Ez azért jelentős, mert ebben a dimenzi­óban érvényesül a közösség több évezredes kulturális öröksége, és ebben a dimenzióban járul hozzá az egyén maga is a kulturális örökség ápolásához, érvényesüléséhez, sőt, gazdagodásá­hoz a jövő generációk számára. Kevéssé vagyunk tudatában, hogy párbeszéd nélkül nincsen munka, és munka nélkül nincs párbeszéd, de ennek a kérdésnek a részletezésére most nem szeretnék kitérni. Bioetika - Ökumené. Válogatott tanulmányok a Magyar Bioetikai Társaság és a KÖT (Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság) két évtizedes munkásságából. Szerk. Makó János és Ullrich Zoltán, Budapest, 2003. Széphalom Könyvműhely (Rejtett Kulturális Forrásaink V. Sorozatszerkesztő: Mezey Katalin és Deme Tamás; 330. ISBN 963 9373 44 3), 32-36.

Next