Magyar Cserkész, 1929 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1929-03-15 / 6. szám
114 MAGYAR CSERKÉSZ 6. szám. geken, így az Alpok 3—4000 m magas, örök hóval fedett csúcsain. Utazás közben átlag 1700 m-en alul repülnek, de vannak jelentős kivételek is, így a vadkacsák 2300 m, a vadgalambok 2500 m magasságban vándorolnak. A magassági rekordot azonban kétségtelenül az a véletlenül lefényképezett vadlúdcsapat tartja, melyet Himalája egyik csúcsán álló csillagvizsgáló-intézetben vettek le, a Nap fényképezése közben , mintegy 8000 m magasságban. Az időjárási viszonyoknak is nagy szerepe van a madárvonulásoknál. Ha a vadászok szerint „jó húzás“ van, ennek az az oka, hogy a madárcsapat táplálékfelvétel vagy pihenés céljából csap le a föld felé, vagy pedig a rossz idő teszi lehetetlenné továbbhaladásukat. Megtörténhetik, hogy a madarak néhány napig is ugyanazon a helyen kénytelenek maradni, ha viharok, sűrű hóesés vagy köd akadályozza őket. Ilyenkor óriási tömegek is összeverődhetnek kis területen s ezt használják ki lelkiismeretlen emberek, különösen Déleurópában, hogy ilyenkor ezerszámra fogdossák össze a fáradt, éhes kis vándorokat. Mi lehet azonban az az erő, mely ezeket a kis madarakat arra ösztönzi, hogy szülőföldjüket otthagyva egy végtelenül távoli, előttük ismeretlen vidékre vándoroljanak? Hogyan tudják úgy megjegyezni maguknak az utat, hogy ugyanaz a fecske vagy gólyapár éveken keresztül is mindig visszatalál a maga régi fészkére? Honnan tudják a messze Afrikában, ahol a hőmérséklet a legegyenletesebb az egész világon, mikor kezdődik nálunk a tavasz, hogy szinte napnyi pontossággal mindig ugyanakkor érkeznek vissza hozzánk? Oly kérdések ezek, amelyekre a tudomány a nagyszámú megfigyelések és kísérletezések ellenére sem tudott eddig kielégítő választ adni. A titok megfejtését kétségkívül a madarak szervezetében kell keresni, abban a titokzatos kémiai laboratóriumban, melyben talán bizonyos anyagok gyűlnek össze és ösztönzik a madarat a vándorlásra. A cserkészek is segíthetnek e kérdések megfejtésében, ha megfigyelik és jelentik a madárfajok érkezését és távozását. A magyar nép legkedvesebb költöző madara : a gólya. A madarak gyűrűzésének legkönnyebb módja. A baltenyérbe fogott madár lábára jobb kézzel húzzák rá a gyűrűt. HOGYAN KÉSZÜL A TÉRKÉP? Ha valamelyik magas hegycsúcs tetejéről tekintünk le a környező vidékre, önkéntelenül arra gondolunk, hogy „mint egy nagy térkép“ fekszik alattunk a táj, melyet csak le kellene rajzolnunk. És csakugyan, a régi, a legrégibb térképek ilyenek is voltak, rajzok, „madártávlatból“ készült képek, amelyekben a hegyek esetleg eltakarták a mögöttük levő területet, a távolabbi és közelebbi részek különböző nagyságban voltak rajzolva, a távolságok nagyon „hozzávetőlegesek“ és csak a domborzat, még nagyobb épületek (várak) láthatók valamennyire, a földek művelési ága, a források, határok, tengerszín feletti magasságok ellenben le nem olvashatók. Pontos térképek készítéséhez a terep gondos bejárása és részletes felmérése is szükséges. Ezt a nagy munkát kataszteri mérnökök csinálták az adóhivatalok és telekkönyvek részére 1:2880 — és a katonák, a felvételi lapok alapján 1:75.000-es mértékben. A turista, a cserkész, a nagyközönség a sok nagy lapból álló kataszteri térképeket nem tudta használni, már csak azért sem, mert azon a domborzat nem volt feltüntetve, a források, utak, az épületek minősége ritkán tűnt ki és egy-egy napi útra sok nagy lapot kellett volna elvinni. Ellenben a katonai, úgynevezett „részletes“ térképek kitűnően megfeleltek erre a célra. Ezeket a térképeket a bécsi katonai intézet vette fel, rajzolta és adta ki és ő javította, ellenőrizte, egészítette ki. Természetesen a monarchia valószínű hadszíntereire (Tirol, Galicia) eső részekre különös gondot fordított, ellenben Magyarország belső részeit meglehetősen elhanyagolta. Mikor azután beütött a nagy felbomlás, akkor ez az intézet az összes drága gépeivel, műszereivel együtt Ausztriának jutott — mi ugyan iparkodtunk minden szükségeset összeszedni — de azt elvitték az oláhok. Hozzáértő tisztünk is kevés volt, mert a bécsi intézet csehei és németei között alig-alig akadt egy-egy magyar. Pénzünk sem nagyon volt. A már kinyomott térképek kifogytak, egyes vidékek óriási fejlődésnek indultak, az úthálózat is erősen változott, feltétlenül szükségessé vált, hogy valamit mi is csináljunk. És csináltunk is. A pénzügyminisztérium XIII. C. osztálya most a mi külön magyar földrajzi intézetünk, mely elsősorban magyar érdekeket tart szem előtt, most már nyomdával, komplikált rajzoló- és átszámítógépekkel is fel van szerelve, teljesen a kor színvonalára emelkedett és teljesítőképessége egyenesen meglepő, csak helyisége szűk és kevés. Ma ez a meglehetősen kevés állami támogatással, semmiből kinőtt szép intézet már légi fényképezéssel (két rendszer szerint) is foglalkozik (a térképek felülbírálásánál, részletesebb újabb átdolgozásánál a felülről, repülőgépről való fényképezést is felhasználja). Budapest környékéről, a Balatonról, sőt az Alföldről is igen érdekes légi fényképei vannak, melyekből már a Magyar Cserkész is hozott ismételten mutatóba. Az intézet vezetői vállalkoztak az első kerület térképészeti előadásainak vezetésére, ahol ezeket be is fogják mutatni és részletesebben megmagyarázni. Az intézet szervezetéről, osztályairól, létszámáról, munkájáról ma csak annyit, hogy a helyszínen bejárt és végignézett terület adatait itthon berajzolják a térképbe, azután a térkép alapján kijavítják a rézlemezeket, amelyekről készülnek a nyomólemezek. A rajzolás, rézmetszés, átvitel, nyomás, fényképezés és minden az intézetben magában megy végbe. De az intézet nem csak a régi térképek javítgatásával és új rendszerű 1:75.000-es térképlapok kiadásával foglalkozik, hanem iskolai atlaszokat, vidéktérképeket, 1:50.000 és más arányú turistatérképeket (legújabb