Magyar Cserkész, 1934-1935 (16. évfolyam, 9-18. szám)

1935-01-02 / 9. szám

9. SZÁLLODA A FELHŐK FELET! A cím­­után valószínűleg arra gondoltok, Fiúk, hogy Verne Hódító Roburjának repülő csodáját akarom nektek új formában leírni. Vagy talán a Zeppelinre gondoltok? Akkor is tévedtek ! Én ugyanis kőre épült, vasból, beton­ból, fából és üvegből való modern, elegáns szállodáról akarok nektek mesélni, amelyik semm­iképen sem tud repülni. Ellenben ragyogó napfényben fürdik akkor is, ha m­inálunk ködös vagy esős időben savanyú arccal szalad­gálnak az emberek a csillogó fekete esernyők alatt. A bajor Alpok és egyúttal egész Németország legmagasabb hegyének, a Zugspitze-nek csúcsán, 2656 méter magasban van ez a szálloda, tehát egész komolyan a felhők felett. De, hogy érdekesebb legyen, induljunk el alulról, Garmisch-Parten­­kirchenből. Ezt a nevet 1936 telén sokszor fogjátok hallani, s az újságokban olvasni. Itt lesz a német téli olimpiász, itt fogják 1936-ban először felvenni az ötkarikás olimpiai zászlót. Münchenből 90 perc alatt ér ide a gyorsan robogó villamos vonal,­­Amint kiszállunk, már mosolyogva vár­nak a Zugspitzbahn, a hegyi vasút világoskék-fehér színű kocsijai. Kék és fehér, mint az ég és a hó, amiknek a biro­dalmába ezer és ezer embert hord fel. Szerényen áll itt ez a kis vonat s amikor felszállsz rá, még nem tudod, hogy az emberi tudás és a természet fenségének nagy harcából született, s hogy ebben a harcban az Ember, a Munkás, a Mérnök maradt a győztes! Gyors iramban indul el a kocsisor Garmisch alpesi stílusú emeletes házai közül. Ruganyosan siklik, mint a legjobb autó. A nagyszerű elektromos fűtőtestek kellemes meleget árasztanak, s így mint festmények tűnnek fel az ablakok alatt elsuhanó havas lejtők, sötét, behavazott csendes erdőrengetegek. S­gy tűnik fel, mintha a hatalmas fenyők mind ferdén nőt­tek volna, pedig mi haladunk olyan szög alatt felfelé, hogy ferdének látszik a világ. Az a feszült várakozás, ami elfo­gott, amikor a vonatba ültünk, mindinkább feloldódik az egyre változó, de mind csodálatosabban feltáruló pano­ráma előtt. A Riessersee előtt minden sírajongónak fel­ragyog a szeme és talán megfájdul a szíve. Pirosan csil­logó kis vonat kapaszkodik fel a világos hegyoldalon. A síelőket néhány pillanat alatt minden fáradtság nélkül olyan pontra viszi, ahonnan az elképzelhető legjobb pálya adódik. Az öreg Wetterstein pompás nagyságában mintha mosolyogna a parányi emberkék kedvtelésein. Több kilo­méteres úton futhat a síelő Grainauba, a festőién szép hegyifaluba, amely szorosan a Waxenstein meredek szikla­fala alatt fekszik. Grainau mellett mélyen, egy mesebeli erdőbe rejtve csillog a pisztrángokban gazdag Badersee. Kristálytiszta vize soha be nem fagy, télen-nyáron egyenlő hőfokú. Csodálatos, mélyzöldből kékbe játszó színe van, amilyen ritka színt csak az alpesi tavak festésénél hasz­nált a Természet. Ezen az állomáson váltunk mozdonyt. Az eddigi síkföldi villamos mozdony helyét egy erős, fogas­kerekű hegyimozdony foglalja el oly gyorsan, hogy szinte észre sem vesszük a cserét. Innen már fogaskerekű vasúttá leszünk és 15 fokos emelkedéssel haladunk tovább, Eibsee-ig. Itt kezdi azután a kis mozdony konok küzdelmét az égbe vesző havassal. Úgy tornyosodik előttünk, mint egy felhőbe­nyúló, bevehetetelen sziklavár. Merész agyvelő lehetett, amelyik először gondolt arra, hogy odafent szállodát épít 1 25 fokos emelkedéssel kúszunk tovább. A menet­iránnyal szemben ülők jól járnak, kényelmesen fekszenek a pad­ háttámláján, de a háttal ülőknek az az érzése, hogy a szemben ülő útitársuk ölébe kívánkoznak. Pedig az ülések készítésénél gondoltak erre. A kocsi közepén futó vörös szőnyegen csak úgy tudsz felmenni, ha jobbra-balra fogódzkodol. Odakint erdők és meredek sziklafalak marad­nak el. Olykor, ha kipillantunk, úgy érezzük, hogy innen már a levegőbe röpül az egész masina, máskor meg félelem ragad el, ha a mély űrbe nézünk. De a gép biztos a dolgá­ban, csendes remegéssel fogyasztja a métereket. Uj hegy­láncok bontakoznak ki, a látkép percről-percre változik. Sötét erdőkoszorúzta mélységben feltűnik az Eibsee széle­sen elterülő befagyott tükre. Ha látcsővel nézünk le, ezer és ezer sportolót pillantunk meg odalen s ha szerencséd van, síferingben vagy autóversenyben is gyönyörködhetsz madártávlatból. Riffelriss állomáson megállunk néhány perc­re. Mindenki kiszáll. Kezeddel foghatod meg itt a Zugspitze lábát s utoljára pillanthatsz le a csodálatos mélységbe, a­mi a völgyekben itt-ott hatalmas felhőfoszlányok úsznak. Az óriási, látszólag megmászhatatlan és áthatolhatatlan sziklatömeg itt bontakozik eléd grandiózus nagyságában. S az Ember mégis győzött ! Dübörgő, zakatoló fúróit állította neki a sziklának és alagutat fúrt, a hegy gyomrába­ 4­2 km. hosszú alagút vezet a hegy szívén keresztül emel­kedő görbével a hegy túlsó felén lévő végállomásig, a Schnee­­fernerhaus-ig. Amikor a vonat befut az alagútba s a villany­égők kigyulladnak, elkészülünk egy félórás unalmas útra. Hallgatjuk az építés történetét. 1928 nyarán kezdték meg a vasút építését. Garmisch-Partenkirchentől Eibsee-ig 1929

Next