Magyar Cserkész, 1938-1939 (20. évfolyam, 1-19. szám)
1938-09-01 / 1. szám
A JÖVŐ OLIMPIÁSZ SZÍNHELYÉN A Magyar Cserkész finn faerdei expedíciójának Stadionlátogatása Helsinkiben. „Stadion”, mondjuk a kalauznőnek s nyújtjuk személyenként az egy finn márka viteldíjat (12 fillér). Mosolyogva biccent, letépi a jegyet, mi is mosolygunk, a többi utas is mosolyog. Szóval, ahogy az angol mondaná „everybody happy” — mindenki boldog. Bennünket—egyéb nagyszerű érzéseken túl"— a sok furcsa, idegen s mégis néha ismerősnek hangzó szöveg derít fel, mint villamosunk magyaros irányjelző táblája: „TÖCLÖN TÚL.” őket az árvalányhajas, rövidnadrágos idegenségünk szórakoztatja. Közben a villamos elfut a parlament komoly palotája előtt, már „TÖÖLÖN LAHTI” (Töölön öböl) magasságában járhat s egyszerre csak felbukkan a „MESSUT” (árumintavásár csarnok), öten is sietnek németül, angolul, svédül, illetve kézzel-lábbal figyelmeztetni, hogy ideje leszállnunk, megérkeztünk az új helsinkii sportpályához. Ezúttal a finn-magyar atlétikai viadal színtere a Stadion, de pár nap múlva a csendben örvendező finnektől mi is örömmel vesszük a hírt, hogy az 1940. évi olimpiász is itt fog lezajlani. Erősen fogadkoztunk, hogy akkor újra eljövünk. De már első,látogatásunk alkalmával is jól kinyitottuk a szemünket, hogy be tudjunk számolni idehaza a M. Cs. olvasóinak : milyen benyomást kelt a híres finn atlétika legmodernebb versenypályája ? Először is karcsú fehér tornya ötlik szemünkbe. Nem az a komoly, méltóságteljes kőarchitektúra—mint mondjuk a berlini stadion marathon-tornyáé, — hanem a vasbeton fölényes magabízása, amelyik szinte játszani látszik a reábízott feladattal. A finnek még nem ábrándultak ki a vasbeton kubisztikus, lapostetőket kedvelő stílusából, pedig mint azt többfelé láthattuk, az idő (helyesebben időjárás) jelei már nem egy komoly figyelmeztetéssel szolgáltak. Persze szép ez az építésmód —ha nem is célszerű északon — s nem csoda, ha a finnek is előszeretettel alkalmazzák, mint egy fiatal, feltörekvő ország kifejező stílusát. A homokos térségből itt is ott is az erdei fenyő barátságos zöld foltjai integetnek felénk, ahogy közeledünk az amfiteátrumszerű, két köríves és két egyenes oldallal lezárt épülettömbhöz. Drótkerítésnek futunk, amin nagy táblák jelzik, hol milyen árú ülőhelyek találhatók s nem szégyenlem bevallani, hogy mi bizony megkerültük az egészet — néhol bokáig homokban, — míg az erszényünkhöz méretezett 10 finn márkás helyekhez jutottunk. Volt—nem mondom— olcsóbb is szemben a főtribünnel, de ott csak egy furcsa hajlott fal tövében, a puszta gyepen lehetett üldögélni, ami jó idő lévén — nem lett volna baj, de hiányzott a tribünök áttekintést nyújtó emelkedése. Látcsövünk körülkémlel a nagy nyitott karéjban s ismét a Reichssportfeld arénája jut eszünkbe. Ott a földbemélyített küzdőtér, a körülötte felmagasodó lépcsősorokkal olyan zárt térhatást eredményez, hogy az ember a több mint 100 ezer embert befogadó arányban nem érzi a roppant méreteket s mindent közelinek vél. Itt az alacsony lépcsősorokkal kerített (40 ezer nézőre épített) pálya méretei túlszárnyalják a jövő olimpiájáig alapos kibővítésre váró tribünök arányait (ezt is fel akarják fokozni 70 ezerig). Alig egyhatod része fedett az ülőhelyeknek, pedig a könynyen esősre hajló klíma mellett ez se elegendő még. Igaz,, hogy ez a tető is a vasbeton magabízó, majdnem alátámasztás nélküli erejével kelti fel elismerésünket. Pillantásunk fel-felszalad a torony tetejére s alig vártuk, hogy a verseny lezajlásával megválthassuk az 5 márkás „felutazási” jegyet. Előbb persze sorba kell állni, más is készül ide s egy vidám svéd cserkésztiszttel hoz össze a sors várakozás közben, aki eddig minden jamboreet végiglátogatott. Köztünk is nem egy akad, aki huszonnégy év csillagot is felrakhatna az ingzsebe fölé, tehát „régi ismerősökéként kezeljük egymást. Végre befogad ötösével a felvonó s míg 21 emeletet szaladunk felfelé, a „kalauz” csinos jelvényt tűz a mellünkre. A stadion tornyos sarkát ábrázolja s minden idemerészkedőt megillet. Friss szélben a toronyőrrel próbálunk értekezni. Sejti, S mit kérdezünk, hisz mini erre kíváncsi: milyen magasan vagyunk? 73 méter, írja fel egy darab felé nyújtott papírra. Ahogy letekintünk, még nyolc kisebb-nagyobb futball, illetőleg atlétikai pályát fedezünk fel a stadion körül. Az egyiken fut is valaki — vasárnap este se hagyja el az edzést. A környező nagy — hol sík, hol buckás — beépítetlen terület az olimpiász többi fontos építményének nyújt kedvező elhelyezkedési lehetőséget. De ím este 9 óra, lement a nap, zárnak. Utolsónak ereszkedünk le a magasból. Halk nótaszóval, gyalog indulunk szállásunk felé. Hisszük, hogy Isten segítségével viszontlátjuk egymást a jövő olimpiászon Helsinkiben. Tóth Sándor: Szorgos munkáskezek dolgoznak az épületen