Új Demokrata, 1995. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)
1995-02-16 / 7. szám
MŰVÉSZET Csíksomlyótól a Broadwayig Találkozás Kerényi Imrével Kerényi Imre sokáig nem találta a helyét a magyar színivilágban. Mert bár rendezői tehetségét mindenki elismerte, valahogy semelyik művészi csoportosulás sem fogadta be igazán. Mégis hetykén viselte magát, sok mindenbe belefogott—éreztette, jár neki a siker. És megszerezte. Néhány évvel ezelőtt színigazgató lett, és amikor legutóbbi rendezéséről, Molnár Ferenc A vörös malom című darabjának mai színpadi változatáról egy kritikus azt írta, hogy ha Molnár látná, nem tudna többé nyugodtan pihenni a sírjában — elmosolyodott Már most nagy külföldi érdeklődés van erre a musicalre. Le fogják fordítani mindenféle nyelvre, és még sokan sok pénzt keresnek vele szerte a világon. A sors úgy hozta, hogy éppen Sík Ferencnek, a Nemzeti Színház nemrég elhunyt főrendezőjének ravatalozása napján beszélgettem Kerényi Imrével, a Madách Színház igazgatójával. Nincs a szakmának, a színházi embereknek valamiféle „kollektív lelkiismeretfurdalása”? Nem gondolja, hogy az a blokád, amivel a Nemzeti művészeit körülvették, az a légkör, az az ellenségeskedés, ami a színházi világban uralkodik, hozzájárulhatott a főrendező halálához? — A szakmán belül nincs ellenségeskedés. A szakmabeliek hajszálpontosan ismerik egymás értékeit, képességeit. Mi Sík Ferencet nagyon szerettük, rendkívül bájos ember volt, magam személy szerint sokat tanultam tőle. De azt kollektíve nem tudjuk elviselni, ha a mindenkori hatalom politikai csatározások színterévé akarja tenni a színházat. Akkor visszavonulunk, és ehhez nekünk jogunk van. Egyébként a harc a különféle művészeti izmusok, „vallások” között teljesen természetes. — Kérdés, meddig tisztességes a harc, és mikor válik tisztességtelen küzdelemmé? — Maga a küzdelem a művészeti hitvallások lételeme, mindenféle műfajban. Harc folyik a megrendelésért, a társadalmi elismertségért, az eladhatóságért, a halhatatlanságért. —Aki idő előtt hal meg, hogyan legyen halhatatlan? — Figyelje meg, azért hosszú távon mégis mindig a legjobb győz! — Ön ennyire idealista? Bár nyilván oka van rá, hiszen sokáig az ifjú, lobogó hajú és dinamikus Kerényi Imrét és sajátos tehetségét sem akarták befogadni és elfogadni. Ma meg lám, az egyik legnépszerűbb magyar színház igazgatója. Az igazság tehát ön szerint győzedelmeskedik. Mi az ön művészi „vallása”? — Többféle van. Eléggé nyitott személyiségnek érzem magam. Különféle színházi műfajokkal elboldogulok. Nagyképű a hasonlat, de azért kimondom: úgy vagyok, mint Piccasso vagy más művészek, voltak és vannak különböző korszakaim. Ifjú koromban eredményes voltam az életörömöt sugárzó darabok interpretálásában. Aztán vígjátékokkal foglalkoztam, majd hosszú ideig Shakespeare-rel és tanítással. Később nagyon eredményes korszaka volt életemnek az, amikor a színpadi produkciókon keresztül igyekeztem bemutatni az akkori hatalomnak önnön torzulásait, és így a magam eszközeivel részt vehettem a rendszerváltozás előkészítésében. Azután igyekeztem felmutatni a magyar kultúra számos értékét is, a Csíksomlyói passióra, a Magyar Elektrára vagy az István királyra gondolok. Vannak alkotók, akik életük végéig ugyanazt az utat járják, én váltogattam a műfajokat, a tematikát. *Ez alkati kérdés, mindenkinek szíve joga. A lényeg, hogy a művész az egyéniségét sohase hagyja elnyomni semmiféle hatalom vagy politikai ambíció által. — Ezt éppen ön mondja, aki egy időben erősen belekeveredett a politkába? — A nagy társadalmi változások idején a népszerű művészeknek kötelességük ilyenfajta szerepek eljátszása. Hiszen ez szerep, amelyre ők nagyon alkalmasak. Talán érzékenyebbek, mint mások, jobban megszenvedik a diktatúrákat, hangosabban tudnak lázadni, s a hangjukra odafigyelnek az emberek. Ezért van az, hogy a rendszerváltozások idején a politikai főszereplők között nagyon sok művészt találni, így volt ez a nagy francia forradalom előkészítésében ugyanúgy, mint néhány évvel ezelőtt a mi régiónkban, Közép-Kelet-Európában. Ahol ennek különös jelentősége van, hiszen még nem tudott kifejlődni erős polgárság, amely szószólója, képviselője lehetett volna a saját érdekeinek. De úgy gondolom, ha a rendszerváltozás végbement, menjünk vissza az ecsethez, a zongorához, a küldetésünk befejeződött. —Ezt nem azért mondja, mert az ön politikai szerepvállalása kudarccal végződött? — Tény, hogy a Parlamentben felsültem az ajánlatommal. A médiatörvény legelső vitái során ugyanis azt javasoltam, hogy a mindenkori kormány és a mindenkori ellenzék osztozzon meg igazságosan a Magyar Televízión. Legyen egyiküké az egyik, másikuké a másik közszolgálati csatorna, s ez megakadályozza majd azt, hogy valamelyikük teljesen kisajátítsa a közszolgálati televíziót. Ma is úgy gondolom, ez a javaslatom nem volt naiv. Az a nyár nagyon termékeny, alkotmányozó folyamatot hozott, a magamfajta amatőrök tárgyalásai nyomán alakult ki egy új társadalmi berendezkedés Magyarországon. Meggyőződésem, ha az az „Aki képtelen érvényesíteni önmagát, annak az a sorsa ” Fotó: Ilovszky Béla 38 Új Demokrata 1995. FEBRUÁR 16.