Demokrata, 1996. április-június (3. évfolyam, 14-26. szám)
1996-04-18 / 16. szám
CO KULTÚRA A lemezmilliomos „ Úgyis a közönség dönt” Örök kérdés, hogy a kritikusok véleménye vagy a lemezvásárló közönség álláspontja a mérvadó. A leggyakoribb válasz szerint egyetlen dolog számít: a siker. Hogy ezt ki milyen eszközökkel éri el, arról lehet vitatkozni. Aligha van az országban még egy olyan énekes, aki az elmúlt években annyi kritikát kapott volna, mint éppen Zámbó „Jimmy” Imre. — Egyszer csak hirtelen benne voltál a köztudatban. De mi volt előtte? Egyszer valaki meghallott énekelni, és beindult a verkli? — A mesében biztosan így van. Én Magyar Rádió gyermekkórusában kezdtem, majd elvégeztem a konzervatórium jazz-zongora- és énekszakát. A vizsgák után vendéglátózás és zenekarosdi következett. Énekeltem Black Sabbath- és Zeppelin-nótákat, végül három évig bluest Amerikában. — Ott kaptad a Jimmy becenevet? — Az Imre angol megfelelője az Emerich, ami elég sután hangzott. Helyette azt mondtam, hogy Imi vagyok. Ezt egyszer valaki úgy értette, hogy Jimmy, és rám ragadt. — Hogyan sikerült kijutnod? Remélem, nem azt feleled, mint John Lennon ugyanerre a kérdésre, miszerint „Grönlandijai délnek fordultunk”... — A vendéglátón keresztül. Ennek keretében kaptam egy féléves meghívást, ebből lett végül három év. Most mondhatom azt, amit szokás, hogy kizárólag a pénz miatt mentem. Korán nősültem, ki akartam törni abból a szoba-konyhás környezetből, ahol éltem. Szüleim támogatását nem akartam igénybe venni, jóllehet, nem voltak szegények. — Sokan vendéglátóznak külföldön, de attól még nem lesz belőlük itthon sztár. — Igaz, csakhogy közben lezajlott az Interpop fesztivál, ahonnan elhoztam a szerzői és az előadói díjakat. Szintén közhely, de hiába voltam sikeres Amerikában, szerettem volna legalább ugyanazt itthon is elérni. Ezért lefordítottam a kint aranylemezessé vált angol nyelvű dalomat— ez lett a “Füstös éjszaka blues” —, és bevittem a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz, Wilpert Imréhez. Egy darabig ment ez a négy és fél oktávos „csodabogár”-őrület, a tévé is lejátszotta Joe Cocker- és Janis Joplin-átdolgozásaimat. Ennek örültem, büszke voltam erre az adottságomra, de egyre inkább saját szerzeményeimet szerettem volna előtérbe helyezni, és ráálltam a magyar popzenére. — Úgy hírlik, te adtad el a legtöbb könnyűzenei lemezt. Végül is mennyit? — Nem tudom pontosan, de azt beszélik, hogy minden második családban van egy Jimmy-hanghordozó. Ez több milliót jelent. — Még ilyen sikerek mellett is azt kérted a legutóbbi sajtótájékoztatódon a médiától, hogy reálisan kezeljen. Mi mondatta ezt veled? — Kezdettől fogva sokan cikiztek, ezért azokhoz az újságírókhoz szóltam, akik véleményem szerint nem tisztelik a közönséget. Pedig ők is abból élnek, hogy eladják a lapot, akkor meg miért piszkálják a vásárlót? Azt nem merik mondani, hogy nem tudok énekelni, mert azt bizonyítani is kell. Persze vannak más nagy torkok is az országban, de úgy érzem, jól megférünk egymás mellett. Sosem hivalkodtam azzal, hogy Amerikában együtt vacsoráztam Steve Wonderrel, piáltam Joe Cockerrel, nem mutogattam a tengerentúlon készített videoklipeket. Ez egy lezárt korszak, hazajöttem, hála Istennek és itthon szeretnék boldog lenni. Amit csinálok, az szerencsére tetszik a közönségnek, és egyetlen firkász kedvéért sem fogok rajta változtatni. Ők azokat a barátaikat favorizálják, akikkel együtt vacsoráznak, teniszeznek, úsznak. Na de kell, hogy ez engem érdekeljen? Úgyis a közönség dönt. — Milyen formában jelentkeztek a támadások? — Akik felületesen hallgatták meg a dalaimat, azt írták róluk, hogy limonádé. Ha ez igaz, akkor Demis Roussosra is azt kell mondaniuk. Ha azt vesszük magyar popzenének, amit Amerikából divat lenyúlni, akkor megette a fene az egészet. Ez az ország csak addig működik, amíg van magyar popzene, magyar népdal, szóval mindaz, ami magyar. Ha egyszer itt élek, ezt fogom csinálni, nem fogom levenni egy az egyben a technoőrületet, az aberrált szövegeivel. Nem fogok magam mögé állítani nyolc meztelen csajt, hogy csak ezért nyomassa a tv orrbaszájba. Attól ugyanis még senki nem veszi meg a lemezt. Remélem, egyszer be- Minden második családban van egy Jimmy-hanghordozó