Demokrata, 1996. október-december (3. évfolyam, 40-52. szám)
1996-10-24 / 43. szám
POP - ROCK A dal maga az élet „Zemplényi porig alázott” Nem énekesnek, hanem balerinának készül, tizenegy évig tanulja a szakmát. Később a Honvédban tornászik, szakközépiskolai bajnok. Óra-ékszerészként vizsgázik, de egyszer csak ráérez a feketék — főleg a Supremes és Aretha Franklin — zenéjére. Biztatásra kezd énekelni, de amikor visszautasítja Erdős Péter ajánlatát, hogy háttérvokált énekeljen a Neoton együttesben, sorsa évekre megpecsételődik. De Cserháti Zsuzsa nem szeret panaszkodni. — Még igazából idehaza sem voltál ismert, 1969-ben mégis kijutottál Jugoszláviába, Algériába. Hogy csináltad? — Az Interkoncert két kóklere, Szász Gábor és Neményi Gábor szerződtetett mindkét országba. Először Pristinába kerültem a Thomastick kíséretével, ahol érdekes módon nagyon karmolták a soul zenét, majd Algír és Oran következett. Itt a bártulajdonos állandóan bíróságra járt, mert minduntalan hamis csekkeket akart beváltani. De gond volt Szász Gáborral is, aki meg minket fejt le, mondván, hogy dobjuk össze a lét, mert ilyen-olyan ajándékokat kell venni azért, hogy kint maradhassunk. — Végül 1972-ben Szécsi Pál fedezett fel a budapesti Balaton étteremben... — ...ahol a nővére volt a fizetőpincér. Pali segítségével bekerültem az egyik ORI-műsorba; előtte nagyon gyorsan meg kellett szereznem az OSZK „B” kategóriát, mert anélkül nem lehetett működési engedélyt kapni. Bekerültem a Rádió Tánczenei Stúdiójába is Ákos Stefihez, majd 1972-ben két számmal indulhattam a Táncdalfesztiválon, ahol a „Nem volt ő festő” című számomért előadói díjat kaptam. — Aztán egészen az 1977-es „Tessék választani”-nagydíjig nem is történt veled semmi rendkívüli idehaza, pedig nem tétlenkedtél... — Két évig jóformán mindennap Szécsi Palival hakniztam. Amikor 1972-ben kimentem az NSZK-ba, Michael Kunze menedzser és az akkori német sztár, Peter Maffay írt számomra egy dalt, ami odakint meg is jelent kislemezen. Mivel a Cserhátit nem tudták kimondani, Sara Molnár néven futottam. Hazatérésem után egy nyugat-berlini koncertre hívtak ki vendégként, de az Interkoncert mindig azt válaszolta, hogy nem ér rá. Végül a lakásomra küldtek egy levelet, amiben az állt, hogy engem nem lehet komolyan venni, és ejtettek. — Egy dalvégzetű táncdalfesztivál után végleg betelt a pohár, pánikszerűen elhagytad az országot, annyira eléged lett a korrupcióból és az előre lefutott könnyűzenei versenyekből. — A Boldogság és én című Bágya András-nóta nagyon el lett találva, szinte biztosra vettük a győzelmét, mégis az utolsók között végzett. Ekkor már megvolt a az Europa együttes, és eldöntöttük, hogy kint próbálunk szerencsét. Ez egy olyan iskola volt, ami alaposan megedzett, egy-egy nyolcórás éjszakai műszak után ölben vittek le a színpadról. Sajnos később összevesztek, és mivel a viszályt nem bírtam idegileg, hazajöttem. Visszagondolva mégis úgy érzem, hogy jó volt, hiszen világot láttam, különben is mindennek a szép oldalát nézem. — Egy ideig a Béke szállóban énekeltél, de onnan sem a legszebb emlékekkel távoztál... — Hát ez aztán egy édes történet. Úgy öt évvel ezelőtt egy bizonyos Zemplényi Györgyi!) vette át a bár irányítását, aki kezdetben még kedves is volt hozzám. Már a gázsit is megbeszéltük, amikor jött egy társulati ülés, ahol bejelentették, hogy akinek nem olvassák a nevét, az mehet Isten hírével. Nos, az enyémet nem említették, miközben ott ültem a sok ismeretlen kezdő között. Az egész szituáció más lett volna, ha behívnak az irodába és azt mondják, hogy hagyjak ki egykét évet, próbáljam magam összeszedni — akkor már kövér voltam —, de ez a módszer így szörnyen megalázó volt számomra. Ettől fogva ment a vaker, hogy a Cserháti kövér, alkoholista, nem lehet alkalmazni sehol. Annak utána sem gondoltak, hogy ha alkoholista lettem volna, akkor nem meghízom, hanem összeaszalódok. Lényeg, hogy Zemplényi számára nem voltam esztétikus látvány. Ezt követően évekre Szegedre, majd Debrecenbe szerződtem. — Bennünket még a ‘70-es évek elején Ákos Stefi mutatott be egymásnak. Milyen emlékeid vannak róla, hiszen a sorsotokban feltűnik némi hasonlóság... — Stefit nagyon szerettem. Amikor elénekeltem neki a Raindrops keep falling on my head című B. J. Thomas-sikert, csak annyit mondott „Anyukám, te leszel valaki.” Azért akarták félreállítani, mert nagyon tudott énekelni, egyéniség volt. A régi énekesek közül senkinek nem volt olyan hangszíne, mint neki. Csodálom, hogy ennyire képes volt magát tartani, miközben tudta, hogy utálják és kinézik az OSZK-ból. — Hogyan akadtál össze a Rózsa Records-szal, amelyik néhány hete adta ki veled a Hamu és gyémánt CD-t? — Tőzsér Attila és Kassay Robi vezet egy stúdiót, és ennek második születésnapját a Nirvána bárban ünnepelték. Tőzsér ott látott, és nem bírta elviselni, hogy mennyire rosszul mennek a dolgaim, így Demokrata 1996/43