Demokrata, 1996. október-december (3. évfolyam, 40-52. szám)

1996-10-24 / 43. szám

P­O­P - R­O­C­K A dal maga az élet „Zemplényi porig alázott” Nem énekesnek, hanem balerinának készül, tizenegy évig tanulja a szakmát. Később a Honvédban tornászik, szakközépiskolai bajnok. Óra-ékszerészként vizsgázik, de egyszer csak ráérez a feketék — főleg a Supremes és Aretha Franklin — zenéjére. Biztatásra kezd énekelni, de amikor visszautasítja Er­dős Péter ajánlatát, hogy háttérvokált énekeljen a Neoton együttesben, sorsa évekre megpecsételődik. De Cserháti Zsuzsa nem szeret panaszkodni. — Még igazából idehaza sem voltál is­mert, 1969-ben mégis kijutottál Jugosz­láviába, Algériába. Hogy csináltad? — Az Interkoncert két kóklere, Szász Gábor és Neményi Gábor szerződtetett mindkét országba. Először Pristinába ke­rültem a Thomastick kíséretével, ahol ér­dekes módon nagyon karmolták a soul zenét, majd Algír és Oran következett. Itt a bártulajdonos állandóan bíróságra járt, mert minduntalan hamis csekkeket akart beváltani. De gond volt Szász Gáborral is, aki meg minket fejt le, mondván, hogy dobjuk össze a lét, mert ilyen-olyan aján­dékokat kell venni azért, hogy kint ma­radhassunk. — Végül 1972-ben Szécsi Pál fedezett fel a budapesti Balaton étteremben... — ...ahol a nővére volt a fizetőpincér. Pali segítségével bekerültem az egyik ORI-műsorba; előtte nagyon gyorsan meg kellett szereznem az OSZK „B” ka­tegóriát, mert anélkül nem lehetett műkö­dési engedélyt kapni. Bekerültem a Rá­dió Tánczenei Stúdiójába is Ákos Stefi­hez, majd 1972-ben két számmal indul­hattam a Táncdal­fesztiválon, ahol a „Nem volt ő festő” című számomért előadói díjat kap­tam. — Aztán egészen az 1977-es „Tessék választani”-nagy­­díjig nem is történt veled semmi rend­kívüli idehaza, pe­dig nem tétlenked­tél... — Két évig jófor­mán mindennap Szécsi Palival hak­niztam. Amikor 1972-ben kimen­tem az NSZK-ba, Michael Kunze me­nedzser és az akkori német sztár, Peter Maffay írt számomra egy dalt, ami oda­kint meg is jelent kislemezen. Mivel a Cserhátit nem tudták kimondani, Sara Molnár néven futottam. Hazatérésem után egy nyugat-berlini koncertre hívtak ki vendégként, de az Interkoncert mindig azt válaszolta, hogy nem ér rá. Végül a lakásomra küldtek egy levelet, amiben az állt, hogy engem nem lehet komolyan venni, és ejtettek. — Egy dalvégzetű táncdalfesztivál után végleg betelt a pohár, pánikszerűen elhagytad az országot, annyira eléged lett a korrupcióból és az előre lefutott könnyűzenei versenyekből. — A Boldogság és én című Bágya András-nóta nagyon el lett találva, szinte biztosra vettük a győzelmét, mégis az utolsók között végzett. Ekkor már meg­volt a az Europa együttes, és eldöntöttük, hogy kint próbálunk szerencsét. Ez egy olyan iskola volt, ami alaposan meg­­edzett, egy-egy nyolcórás éjszakai mű­szak után ölben vittek le a színpadról. Sajnos később összevesztek, és mivel a viszályt nem bírtam idegileg, hazajöttem. Visszagondolva mégis úgy érzem, hogy jó volt, hiszen világot láttam, különben is mindennek a szép oldalát nézem. — Egy ideig a Béke szállóban énekel­tél, de onnan sem a legszebb emlékekkel távoztál... — Hát ez aztán egy édes történet. Úgy öt évvel ezelőtt egy bizonyos Zemplényi Györgyi!) vette át a bár irányítását, aki kezdetben még kedves is volt hozzám. Már a gázsit is megbeszéltük, amikor jött egy társulati ülés, ahol bejelentették, hogy akinek nem olvassák a nevét, az mehet Isten hírével. Nos, az enyémet nem említették, miközben ott ültem a sok ismeretlen kezdő között. Az egész szitu­áció más lett volna, ha behívnak az irodá­ba és azt mondják, hogy hagyjak ki egy­két évet, próbáljam magam összeszedni — akkor már kövér voltam —, de ez a módszer így szörnyen megalázó volt szá­momra. Ettől fogva ment a vaker, hogy a Cserháti kövér, alkoholista, nem lehet al­kalmazni sehol. Annak utána sem gon­doltak, hogy ha alkoholista lettem volna, akkor nem meghízom, hanem összeasza­­lódok. Lényeg, hogy Zemplényi számára nem voltam esztétikus látvány. Ezt köve­tően évekre Szegedre, majd Debrecenbe szerződtem. — Bennünket még a ‘70-es évek ele­jén Ákos Stefi mutatott be egymásnak. Milyen emlékeid vannak róla, hiszen a sorsotokban feltűnik némi hasonlóság... — Stefit nagyon szerettem. Amikor el­énekeltem neki a Raindrops keep falling on my head című B. J. Thomas-sikert, csak annyit mondott „Anyukám, te leszel valaki.” Azért akarták félreállítani, mert nagyon tudott énekelni, egyéniség volt. A régi énekesek közül senkinek nem volt olyan hangszíne, mint neki. Csodálom, hogy ennyire képes volt magát tartani, miközben tudta, hogy utálják és kinézik az OSZK-ból. — Hogyan akadtál össze a Rózsa Records-szal, amelyik néhány hete adta ki veled a Hamu és gyémánt CD-t? — Tőzsér Attila és Kassay Robi vezet egy stúdiót, és ennek második születés­napját a Nirvána bárban ünnepelték. Tő­zsér ott látott, és nem bírta elviselni, hogy mennyire rosszul mennek a dolgaim, így Demokrata 1996/43

Next