Magyar Demokrata, 1999. július-szeptember (3. évfolyam, 26-39. szám)
1999-08-05 / 31. szám
A divat aktában Latricia McNeal néger énekesnő kilóg a sorból. A futószalagon gyártott, egymástól hangban és külsőleg sem megkülönböztethető, vonagló rap- és szexklónok világában végre akad egy renitens, aki ugyan - bizonyára menedzserei tanácsára - maga is elhelyez egyet-kettőt - például Badlands - az említett borzalmakból, de ez csak töltelék a lemezen. Hozzájuk hasonlóan szóra sem érdemes a Washington névre hallgató diszkóepizód. Akkor mégis mi emeli az átlag fölé? Aki emlékszik a ’60- ’70-es évek fekete zenészeit tömörítő Motown Records felejthetetlen alkotásaira, vokálcsoportjaira (Temptations, Chi-Lites, O'Jays), szimfonikus háttéralap hangszereléseire, mársejtheti, mire gondolok. Akkoriban még minden egyes nótának, előadónak saját, jól felismerhető hangulata, imázsa volt. Latricia és számai közéjük tartoznak. Az Always az említett szimfonikusokkal készült, a The Greatest Love You’ll Never Know zongorára írt lassú, lírai melódiák, bár az ének a többi dalban sem mászik fel a csillagos égig, megmarad a mélyebb régiókban. Sikerként a szaxofonnal megerősített Stranded húzott el a többiektől, de ez már ízlés kérdése. Nekem úgy tűnik, hogy ez is csak egy azok közül, amelyre szabadidőruhás, csuklyás négerek mackós mozgással ringatják magukat, a végére teljesen elszürkül. Az ugyancsak napjainkban divatos lemezkorong-csiszatolás viszont teljesen felesleges, szerencsére csak itt-ott fordul elő. Hasonlóképpen nem kellene ide a Gloria Estefan-féle latinos pattogás - Someone Loves You Honey -, és két akkord végtelen ismételgetés, ennél sokkal többre érdemes Latricia. A lemez ékes bizonyítéka annak, hogy tehetséges, egyéni arculattal is rendelkező előadót miként kényszerítenek a háttérben meghúzódó, de annál nagyobb befolyással rendelkező emberek a divat aklába. A kiadvány egyes jól elkapott pillanatai mutatják, milyen csodák születhetnek, ha kicsit is lazul a szorításuk. Szaki Lutricia McNeal: My Side Of Town (Arcade Music Co. -Record Express, 1998) Demokrata 1999/31 KAZETTA Varázskor I smét miénk a pesti utca. Tamási Lajos megrendítő, 1956 hősiesen tragikus etoszát megjelenítő verse immár örökérvényűn összekapcsolódik Beregszászi Olga színművésznő alakjával. A jeles előadóművész saját, senki másra nem jellemző második ezredvégi regös stílust alakított ki. Saját megzenésítésben adja elő a magyar irodalom kiemelkedő alkotásait, a többi között a Piros a vér a pesti utcán című, idézett verset is. A Varázskor című kazettán Pilinszky János és Tollas Tibor költeményeinek elemi létfájdalma, szorongása, s a költészet és a zene mindent legyőző ereje egymás szólamait erősítve jelenik meg. Talán sikerült megfejteni Beregszászi Olga varázserejének egyik titkát is. Kompozíciói egyediek, ám soha nem önkényesek. Nem esik bele kollégáinak egyik tipikus hibájába, nem függetlenedik a költeménytől. Dallamai tökéletesen simulnak a vers immanens értékeihez, akár előadói stílusa. „A tenger, mondtad haldokolva, s azóta ez az egy szavad jelenti nekem a tengert” - íja Pilinszky. S az énekszó nyomán nemcsak a tengert tudjuk elképzelni, hanem azt is, ahogyan a költőben az anya soha nem felejthető, soha föl nem dolgozható halála kapcsolódik össze a hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel, az agónia kínjaival. A francia fogoly című versből az előadónak köszönhetően is, megfogható valósággá lesz az abszurd létezés poklának felső foka. A lágerlét. Amikor az egyik ember a másikra kényszeríti azt, amihez joga ember voltának egyenes következtében soha nem lenne. Ám Beregszászi Olga az élet határtalan erejét is megszólaltatja, a csak azért is bizakodásét, így Pilinszky sokkal többé válik az ő interpretációjában, semhogy csupán az abszurditás lírikusa lenne. Ahogyan Tollas Tibor verseiből is a mérhetetlen fájdalmat és a szerelem halhatatlanná tévő erejét hozza ki. „Addig de jó voltál, míg csak enyém voltál” - énekli a Virágének a XX. századból című vers szövegére, s elhisszük, hogy a költő és az énekes együtt teszik halhatatlanná az ismeretlent, kitől a költemény búcsúzik. S elhisszük mindkettejüknek azt is, hogy az elmúlásnak van méltósága, ha könyörgés(ünk) szép halálért meghallgattatik. (Kárpáti Ház) Z. P. KÖNYV Bevezetés a filozófiába A Kairosz Kiadó vezetője, Bedő György a Paulus Hungaricus társasággal szövetkezve igen értékes reprintkötet kiadására vállalkozott, így hát egy 1920-ban megjelent jeles művet. Pauler Ákos Bevezetés a filozófiába című könyvét olvashatják végre az ezredvégi olvasók is. Pauler Ákos 1876-ban született és 1933-ban hunyt el. Akik a kommunizmusban beszélni mertek róla, azt mondták: nagy gondolkodó, aki összebékítette a tüzet a vízzel. Ugyanis a pozitivizmus és a transzcendens idealizmus egyeztetésének szánta életművét. Paulert a marxizmus az objektív idealistáknak szánt szellemi fiókba próbálta bezárni, ami csak a szó legáltalánosabb értelmében jogos. Ő ugyanis a szubjektumnak és a transzcendenciának egyaránt perdöntő szerepet szánt sokkal érzelmibb és intuícionistább volt, semhogy „csak” objektív idealistának nevezhetnénk. Ugyanakkor, mintegy ellensúlyozandó a természetfölötti élmény túlsúlyát, a harmóniára törekvő Pauler alapvető fontosságot tulajdonított a tárgyszerű tudományos pontosságnak is. A filozófiát - legalábbis részben - valóságtudományként definiálta, mint a matematikát. Ám a valóság fogalmát úgyannyira kiterjesztette a transzcendenciára, a szellemvalóságra, mint ahogy Roger Garaudy is igyekezett parttalanná tágítani a realizmust. Tiltakozott viszont a közkeletű elmélet eluralkodása ellen, amely szerint minden filozófus „elölről kezdi fölépíteni állítólagos tudományát”. A filozófia története csupán a felületes elmék számára látszik egymásnak ellentmondó gondolati áramlatok zagyva Maelszömörvényének. Bármennyire is bonyolult az ember belső világa, s bármennyire is áttekinthetetlennek tűnik a tőlünk - látszólag, vagy talán ténylegesen is - függetlenül létező ténybirodalom, a filozófus missziója egyértelmű: az igazságot kell megtalálnia! Pauler Ákos szentül hitt abban, hogy létezik az emberi akarattól is függetlenül az objektív, az isteni igazság. A tisztességes filozófusnak szerinte nem az a feladata, hogy ab ovo kinyilatkoztassa, vagy kétségbe vonja az objektív igazság létezését, hanem kötelessége föllelnie a hozzá vezető utakat. (Paulus Hungarus-Kairosz, 1999) Pósa Zoltán 43