Magyar Demokrata, 2001. április-június (5. évfolyam, 14-26. szám)
2001-05-24 / 21. szám
Kés a levegőben Ki jelentett fel, kit és miért a Fiatal Művészek Stúdiójában 1967-ben? Egy évvel a prágai tavasz fegyveres eltiprása, valamint a nyugat-európai diákmozgalmak kitörése előtt, Magyarországon a művészeti életben kíméletlen eszközökkel törte le a szocialista hatalom egy új generáció demokratizálási törekvéseikér nem folyt, fegyverek sem dördültek el, de sorsok omlottak össze: volt, aki belerokkant, volt, aki túlélte, s volt, aki belehalt A Fiatal Művészek Stúdiója két kiállításán kulminált a dráma. Az 1966-os nagy sikert aratott az 1967-est azonban betiltották. Erre emlékezni gyűltek össze az akkori események szemtanúi a közelmúltban a budapesti Ernst Múzeumban, abban a kiállítóteremben, ahol annak idején a stúdiókiállítások is voltak. MUNKATÁRSUNKTÓL Az Ernst Múzeum vezetője, Keserű Katalin az akkori Stúdió három képviselőjét hívta meg az események felidézésére, Paizs László festőművészt akinek kiállítása adta a hátteret a beszélgetéshez, s aki akkor a vezetőség tagja volt Bencsik István szobrászművészt aki a Stúdió elnöke volt és Fajó János festőművészt aki szintén tagja volt a vezetőségnek. A hallgatóságban számos képzőművész volt jelen, köztük többen tagjai, vezetőségi tagjai voltak a Stúdiónak. Egy ki nem mondott mondat lebegett már az első szavak előtt is a teremben, egy titok, amelyről szinte az egész képzőművész-társadalom tudott, de amelyről senki sem tudott bizonyosat: annak idején valakik feljelentést írtak a Stúdió akkori vezetői ellen, hogy úgymond politikailag veszélyes irányba viszik a fiatal képzőművészetet, s ez a levél szolgált alapul az akkori pártirányítás agresszív fellépéséhez Ki mondja ki a mondatot, s mit tartalmaz ez a mondat? A kérdés ott lebegett a levegőben. Feltárja-e valaki a titkot, amely, mint egy kés, több mint harminc év után kettémetszi végre a hallgatás falát. Képletesen szólva, maga a kiállítóterem vezetője vonta ki a kést tokjából, amikor a beszélgetés bevezetőjében Fajó János naplójegyzeteiből felolvasva egy részletet, négy nevet idézett meg: Sváby Lajos festőművészét, aki akkor a Stúdió alelnöke volt, Benedek Györgyét, Veszprémi Imréét és Melocco Miklósét, akik vezetőségi tagok voltak, s akik négyen együtt úgymond a vezetőség ellen léptek fel. Sváby, aki maga is jelen volt a teremben, ekkor pattant föl, tiltakozott az őt ért rágalom ellen, és kérte Bencsiket, tisztázza őt a vád alól, mert ő nem írta alá a feljelentő levelet. Bencsik látta az ellene írt feljelentést, tudja, kik írták alá, védje meg őt. A kés ekkor kezdett el szállni a levegőben, s innentől már tudható volt, hogy nincs erő, amely visszaparancsolná tokjába. Bencsik a nyilvánosság előtt kijelentette, Sváby Lajos neve nem volt ott az aláírók között, de mint hozzátette, azt ő akarja eldönteni, mikor és hogyan hozza nyilvánosságra az aláírók nevét, ennek eldöntését fenntartja magának. Sváby kérésére Fajó János nyilvánosan bocsánatot kért az inszinuálásért a Képzőművészeti Főiskola volt rektorától. Az ezt követő beszélgetésből lassan kirajzolódott a kép. Az akkori kultúrpolitikát irányító Aczél György nyitni akart Nyugat felé, s ennek a kirakatpolitikának voltak eszközei az új utakat kereső, a modernitással, az avantgárddal, a nonfigurációval kísérletező fiatal művészek. Aczél nagyvonalú kísérletnek szánta a lépést, amit az is igazolt, hogy a többszáz tagot számláló Stúdió éves költségvetését egy év alatt 70 ezer forintról másfél millió forintra emelték. (Ezt az összeget legalább 50-el kell felszoroznunk, hogy a mai nagyságrendhez közelíthessük.) A hatalmas léptékű támogatás, a zsűrizés formájában alkalmazott politikai cenzúra eltörlése az első, 1966-os kiállításon félelmetes erővel pezsdítette fel a művésztársadalmat, s ez a mozgás túlcsapott a képzőművészeten is, hiszen a filmesek ifjúsági szervezetében, a Balázs Béla Stúdióban hasonló folyamatok kezdődtek el. Bencsik szerint az akkor még csak formálódó Brezsnyev-doktrína, a keményebb vonal kényszerítette Aczélt egy év múlva, hogy lemondjon a kísérletről. A szellemet azonban már nem lehetett a palackba visszatuszkolni. Az 1967-es kiállításra hatalmas anyag gyűlt össze. A Stúdió vezetősége a Művészeti Alap vezérigazgatójától nagy összegű támogatást kért, hogy a kiállítás megnyitásakor - először 1945 óta - szabályos verniszázst tarthassanak. Itallal, vendégekkel, köztük a külföldi követségek kultúrattaséival, hogy a világ láthassa, Magyarországon van demokrácia, van szabad művészet. A koncepciót négy ember találta ki, s fogadtatta el az akkori kultúrpolitika két kulcsemberével, Aczél Györggyel és Szilárd Györggyel, a Művészeti Alap vezérigazgatójával. Bencsik, a Stúdió elnöke, Sváby, az alelnök, Melocco, aki vezetőségi tag volt és Benedek. A verniszázs azonban elmaradt, a zsűrimentes kiállítást betiltották, hivatalos zsűri rendeltek ki, amelynek mintegy harminc tagja az államhatalom képviselőjének akarata követve, gépiesen dobta ki mindazok műveit, akiket nemkívánatosnak tartott. A lázadás leverték, az elnököt, s a vezetőség egy részé leváltották... Sváby Lajos szólalt fel ismét, aki Keserü Katalin egy 1992-ben elhangzott mondatát felidézve kifakadt: „Keserű azt mondta egy bizottságban, ahol a művészeti díjak odaítéléséről tárgyaltak, s mikor a Kossuth-díjakra esélyesekről volt szó, azt mondta, hogy nem volna szerencsés, ha a följelentő és a följelentett egyszerre kapna Kossuth díjat. Sváby közölte a jelenlévőkkel, hogy Kő Pál szobrászművész tájékoztatta őt erről, s egy óra múlva tiltakozott Keserű Katalinnál. Ezt követően, szavait alátámasztandó felolvasta azt a levelet, amit Kő Pál és Molnár Kálmán írt alá, s amelyben ismertetik Keserű szavait. Ezt követően lehetetlenné vált a historizálás. A drámát nem lehetett megakasztani Sváby elégtételt és bocsánatkérést követelt és a három név, az igazi aláírók nyilvánosságra hozatalát. Bencsik nem térhetett ki a kihívás elől Részletesen elmondta a feljelentő levél tartalmát, amit az egyik címzett, Szilárd György tett le elé azzal, hogy sajnálja Bencsiket, de nem tud segíteni rajta, a feljelentők megvárták őt a hivatal ajtajában és tanúk előtt adták a kezébe, hogy ne tudja elfektetni. A levélben azt a vádat fogalmazták meg, hogy Stúdió akkori vezetői a nyugati követségekkel kapcsolatot keresve a burzsoá művészetet akarják belopni a szocialista műalkotásba. De hát ez hazugság! Sajnálom, mondta Szilárd, fel kell lépnem ellenetek... A kés remegett a levegőben, centiméterekkel, vagy milliméterekkel a cél előtt. Amikor Bencsik István megszólalt, olyan csend lett a teremben, mint egy ítélet kihirdetésekor. - Kimondom a három nevet, amit a feljelentő levélen olvastam: Melocco Miklós, Benedek György és Veszprémi Imre. A szakma egyöntetű véleménye szerint a Fiatal Művészek Stúdiójának 1967-es lefejezése legalább tizenöt évvel vetette vissza a magyar képzőművészetet. De akinek az élete, egészsége ment tönkre, vagy éppen belehalt, annak vesztesége ennél nagyobb volt. ■ Demokrata 2001/21 25