Magyar Demokrata, 2001. április-június (5. évfolyam, 14-26. szám)
2001-05-24 / 21. szám
karon és a jogakadémián. A kérdéses pontó szerint a következő: „Arra is figyelemes kell lenni, hogy az ország területén lakó ,yes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozi ifjak arányszáma a hallgatók között elérje , illető népfaj vagy nemzetiség arányszámt.” A kívülálló ebben a szövegben semmire kivetnivalót nem talál, annál is kevésbé,ert nem volt visszamenőleges hatályú, csak új felvételizőkre vonatkozott, ráadásul az egyetemen be sem tartották. A közvélmény azonban a zsidóság korlátozásaként érkelte, és a kormánynak ez is volt a szándék. Ezzel „kifizették” a zsidóellenes követéseket, és a magyar állam az intézményes atiszemitizmus ügyét a törvénnyel hosszú őve lezárta. Illetve egy döntés később megszületett: a kérdéses rendelkezést 1928- i törölték. Mindez nem jelenti azt, hogy a nyílt vagy élezett antiszemitizmus eltűnt volna Magarország közéletéből. Voltak antiszemita tervezetek, megjelentek ilyen tartalmú írák, röplapok, elhangzottak zsidóellenes begédek, megszólaltak penetráns hangok is. Az lám azonban ezekben semmilyen formában nm vett részt. Magyarra fordítva: Magyarorságon jelentős számban voltak antiszemiták, a magyar állam nem volt az. Egészséges érzésű ember (az egészséget merőben pszichológiai és nem politikai értelemben használva) terészetes elfogultsággal keresi azokat az éreket, amelyek nemzetének hibáit kisebbíti és, erényeit kidomborítani alkalmasak, z alól az önkéntelen törekvés alól a történzíró sem kivétel - neki azonban arra kell rekednie, hogy e hajlandóságot, amennyilehet, legyőzze, és igyekezzék a valóságia hű maradni. Ezért nem hallgathatja el az egyébként ismételten megfogalmatt nézetet sem, hogy a két világháború köztl Magyarország fejlődése társadalmizempontból bizonyos mértékig megakadt, olyan 19. századi struktúrák rögzültek, melyek gátolták a fejlődést. Magyarán aról van szó, hogy Magyarország sok tekintben egyfajta feudális zárvány maradt Eurpában, urak és szolgák országa, díszmadárban pompázó grófokkal és éhező puszi cselédekkel. De mielőtt ezt tényként elfogadnánk, idézünk néhány mondatot John F. Montimerynek, az USA 1933 és 1941 között voltudapesti nagykövetének Magyarország, a makodó csatlós című, 1947-ben megjelentönyvéből. „Egy amerikai szerző és ráckommentátor a közelmúltban kifejtette az eyik barátomnak, hogy miért volt Magyarság orosz megszállása üdvözlendő esemény. (Tudja - mondta az illető -, a magyar földbirtokosoknak joguk van megölni jobbágyaikat.) Ez a kommentátor soha nem járt Magyarországon, de fel sem merült benne, hogy kételkedjék szavainak igazságában. Az első világháború után szüntelenül terjesztették a Magyarországról szóló történeteket, hogy megnyugtassák a világ lelkiismeretét, amelyet egy kissé nyugtalanított az a tény, hogy a nemzeti önrendelkezés nevében több mint hárommillió magyart juttattak cseh, román és szerb uralom alá. Feudális földesuraik most legalább nem haraphatják le a fejüket.” Anélkül, hogy a magyarokkal határozottan rokonszenvező volt nagykövet szavaiból túlságosan messzemenő következtetéseket vonnánk le, végig kell gondolnunk, hogy nem estünk-e egy sajátos csapdába. A nyugati világ az első világháború végén kialakított Magyarországról egy sztereotípiát, hogy lelkiismeretét megnyugtassa, és azóta sem érzi indíttatva magát, hogy a kor Magyarországáról alkotott nézetein változtasson. Ehhez érdekes adalékul szolgál Kállay Miklós, a későbbi miniszterelnök önéletírása. ,Jair Stafford Cripps írta a háború alatt megjelent egyik könyvében, hogy a magyar hadsereg náci szellemének az az oka, hogy egész tisztikara a feudális arisztokráciából tevődik össze, és így mi sem természetesebb, mint hogy a németekkel szimpatizál. Amikor ezt elolvastam, utasítottam lisszaboni követünket - bármily szokatlan volt is ez az eljárás -, hogy kísérelje meg felvilágosítani Sir Stafford Clippset a tévedéséről, és tudassa vele, hogy e pillanatban (1943 -B.G.) századosnál magasabb rangú arisztokrata egyáltalán nem szolgál a magyar hadseregben, és ha ez a hadsereg náci érzelmű, annak egyik oka éppen az, hogy nem a magyar uralkodó osztálybeli urak állnak az élen, s nem ők alkotják a zömét.” Ha végighaladunk a dokumentumok nyomvonalán, azt tapasztaljuk, hogy a mármár hitelvvé merevedett nézet nem a nyugati történészek és politikusok saját kutatásain alapult, hanem elsősorban a Monarchiától függetlenedni vágyó nemzetiségek emigráns vezetőinek beszámolóin. Közülük sokan a függetlenné vált államok vezetői lettek, ám a magyar „urak” lejáratása továbbra is elemi érdekük maradt, hogy az elcsatolt területeken lévő birtokaikat kárpótlás nélkül kisajátíthassák. A második világháború után a magyar kommunista történetírás kapva kapott ezen a sztereotípián, és mindent elkövetett, hogy azt mélyen az emberek fejébe vésse. Úgy fest, hogy ott van ma is, és nem látni, hogy igazságtartalmát bárkinek eszébe jutna kétségbe vonni. ■ 12 /'ttANKÓ ILDIKÓ A---------------- Az egyetlen bizonyosságot adó vizsgálatot akadályozó, hivatalos szerveket képviselő emberek közül többen kegyeleti okokra hivatkozva ellenzik a Fiumei úti családi sír exhumálási célból történő felbontását. Olvasóink közül bizonyára sokan nem tudják, hogy a költő szülei, testvére, fia és hitvese csak 1908-ban került a mai közös sírba. Akkor nagy ünnepnek számított az újratemetés és senki nem kiáltott „kegyeletsértést”, pedig a „jó öreg korcsmárost” és feleségét már másodszor helyezték új helyre. Először 1886-ban exhumálták őket a Józsefvárosi temetőből és vitték a Kerepesi úti temető A/5-ös parcellájába. Miért éppen 1908-ban került sor a Petőfi család közös sírjának kialakítására. A Kerepesi temető hivatalosan 1849. április 1- jén nyílt meg. Főként gazdagabb polgári családok, illetve azok temetkeztek ide, akik díszsírhelyet kaptak, mivel életművükkel erre érdemesnek találtattak. A temető nemzeti Pantheonná való minősítését a század elején még vitatták. Bárczy István székesfővárosi polgármester kezdeményezésére 1907-ben kidolgoztak egy városfejlesztési tervet, amelynek értelmében megszüntették volna a temetőt és helyére lakóházakat építettek volna. Ettől az elhatározástól szerencsére elálltak, éppen a már meglévő művészi síremlékek hatására, sőt, újabbak építésébe kezdtek. így került sor 1908-ban a Petőfi család díszsírjának kialakítására. Az 1908. évi kegyeleti aktusról Kéry Gyula, a Petőfi Társaság titkára adott részletes tudósítást, ami 1911-ben jelent meg. A költő közvetlen családtagjait ekkor temették abba a A közös sírbolt a Kerepesi temetőben 1991-ben Demokrata 2001/21