Magyar Demokrata, 2001. április-június (5. évfolyam, 14-26. szám)

2001-05-24 / 21. szám

Mruivcp - Melyik egyetemre járt? - Felvettek a debreceni egyetem bölcsészka­rára, el is volt már intézve minden, csak az első száz pengő hiányzott. Akkoriban a református egyházban szorgalmazták, hogy a leendő taná­rok előbb végezzék el a teológiát, azt hitték, hogy ettől majd jobban fogják tudni református szellemben tanítani az ifjúságot. A teológia úgy­is helyben volt, gondoltam, elvégzem, aztán majd elmegyek tanárnak. Nem is bántam meg, mert a teológiában, ha jól fogják fel, minden tu­domány benne van, kivéve a műszaki tudomá­nyokat, de mondjuk a találmányok jelentősége már a teológiára is tartozik. Csak aztán jött a há­ború, úgyhogy a tanári diplomából nem lett semmi. Segédkönyvtáros lettem a pápai főisko­lai könyvtárban - ez nekem való hely volt. Fia­tal diákokkal vettem körül magamat, ami telje­sen szokatlan volt a könyvtár 450 éves történe­tében. Ilyen volt Bodolay Géza, vagy Kiss Jó­zsef, a híres Petőfi-kutató, Hegyi Imre, a népraj­zos, akik később méltán lettek neves emberek. - Ön milyen diák volt? - Én a szó jó értelmében voltam renitens di­ák, sokkal többet olvastam, mint a többiek, ezért mindig előbbre jártam. Mondok egy példát. Nyolcadikos koromban ünnepelte az ország Herczeg Ferencnek valamilyen évfordulóját, ta­lán 60 éves lehetett, már nem tudom. A dolgo­zat címe úgy szólt: Miért ünnepli az egész or­szág Herczeg Ferencet? Mindenki egekig ma­gasztalta, én meg megírtam, hogy amíg a szegény emberek meg a munkanélküliek a hi­dak alatt alszanak, ő az Adrián jachtozik, meg ilyen marhaságokat, mindenfélét összeírtam. Nagyon rossz állapotban voltam akkor; el lehet képzelni, hogy amikor az ember még december 10-én nyári klottnadrágban van a kollégiumban, mert nem nagyon telik másra, hogyan érzi ma­gát. Nagyon nagy botrány lett, ki is akartak csapni. Ráadásul éppen akkor lepleztek le Sárospatakon egy diákmozgolódást. Az 1938- as választások után, amikor a nyilasok előretör­tek, megváltozott valamelyest a politikai légkör, engem hirtelen eltávolítottak Sárvárra egy nem létező gyülekezetbe, 1939. május 1-jével. A fe­letteseim azt mondták, 41 községből áll a sárvá­ri járás, szervezzek belőlük szórványgyülekeze­­tet. Csináltam is. - De nem csak lelkészként ismerik arrafelé. - A sárvári közéleti működésem már egy kü­lön fejezet. Mikor az oroszok már megszállták az országot, egyszercsak jött értem a városi haj­dú, hogy a szovjet tisztek hívatnak. Hát el vol­tam készülve minden rosszra, gondoltam, most visznek Szibériába, elbúcsúztam a családtól. De nem ez történt, hanem amikor beléptem, az egyik aranypaszományos tiszt fölpattant, elém jött és üdvözölt. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van. Hát tudtak ezek rólam már mindent, jobban mint én: tudták a Veress Péterrel való kapcsolatomat, a Németh Lászlóval való barát­ságomat, a népi írókhoz való viszonyomat, min­dent. Elmondták, hogy meg kell alakítani a Nemzeti Bizottságot és úgy gondolják, hogy én alakítsam meg először a Parasztpártot és aztán vállaljam el a Bizottság elnökségét. Végül ala­kítsam meg a földigénylő bizottságot is. Ez így is lett, nagy meglepetésemre. Óriási szerencsém volt, hogy református lelkész létemre az a hatal­mas katolikus tömb is elfogadott - hát nem ép­pen nagy örömmel, de azért nem volt gond. Azt hiszem, azért, mert jól csináltuk a dolgunkat Ebben is szerencsém volt mert olyan szovjet városparancsnok volt Sárváron, aki mellett min­dent amit jónak tartottam, keresztül tudtam vin­ni. Ott egyetlen nadrágos embernek sem lett ba­ja. Még akik nyilasok voltak, azok is rendes em­berek voltak, csak hát azon az oldalon keresték a kibontakozást, melyiken keresték volna, a szovjet oldalon? Nagy részük egyébként is el­ment a Vörös Hadsereg elől. Ak­ik maradtak, azok is mind kitűnő emberek voltak, akár ecetgyáros volt az illető, akár cukorgyári tisztvi­selő, vagy jegyző, tanítók, leventeparancsno­kok, tisztek, mindenki. Még a B-listázáskor sem engedtem senkihez sem hozzányúlni. Aznap reggel, amikor a bizottságot összeállítottuk, döbbentem rá, hogy valakit azért nekünk is B- listáznunk kell, mert olyan nincs, hogy senkit se. Gondoltam, te Úristen, most mi lesz? Akkor eszembe jutott, hogy van egy 28 holdas körjegy­ző, akit mindenhol szidtak, akármerre jártam. Rájöttem, hogy azért, mert rendesen végzi a dol­gát, rendet tartott a községeiben. Ahogyan a ren­des tanárt sem szeretik, mert az szigorú. Reggel odamentem hozzá és megkérdeztem, hány éve van hátra a nyugdíjig. Azt mondja, kettő. És van 28 hold földje, ugye? Na ide figyeljen, mon­dom, tudom, hogy magát azért nem szeretik itt, mert rendesen végezte a munkáját, mit szólna, ha elküldenénk teljes fizetéssel nyugdíjba? Ak­kor már parasztpárti képviselő is voltam, kön­nyen tehettem ilyen ígéretet. Ő megköszönte és ezzel a dolog el volt intézve. De hogy én ezt megtehettem, amögött ott állt a szovjet parancs­nok, akinek volt egy hét nyelven beszélő ju­goszláv tolmácsa, egy rendkívül művelt ember. Mikor eljött hozzám és meglátta a könyvtára­mat, nagyon odavolt, mindjárt jóban lettünk. Minden dolgot vele beszéltem meg először és csak azután mentem vele a parancsnokhoz, aki aztán mindent jóváhagyott. De semmi emberte­len dolog nem történhetett. Külön gazdasági rendőrségem volt, senkit nem engedtem kifosztani. Nálunk a pengő a nagy infláció után is még hónapokig tartotta az értékét. Mikor az­tán Schönfeld, amerikai követ nyomására levál­tották ezt a parancsnokot, láttam, hogy itt most már más világ kezdődik, akkor elfogadtam egy meghívást Várpalota mellé, Pétfüürdőre, egy szórványgyülekezet élére, ahol jól ismertek en­gem, járatták a folyóirataimat. Ott voltam vagy nyolc évig, hát mit mondjak: egy munkásgyüle­kezetben lelkésznek lenni azokban az időkben... De szerencsém volt, mert akik a várpalotai ta­nácsnál intézték a kulturális ügyeket, azokkal a közös világnézet révén elég jóban lettünk, ül­döztetésben sem volt részem. Mikor már rám került volna a sor, mindig lebukott a párttitkár, három is egymás után. Nem mintha bajuk lett volna velem - az utolsónak a lánya hozzám járt hittanórára -, de azokban az időkben úgy gon­dolták, legjobb, ha a papon ütnek egyet, vagy a jegyzőn. Jaj, micsoda világ volt! Maga akkor még nem is élt... Kell ezeket a dolgokat ismer­ni, mert a könyvek el sem tudják mondani azo­kat a borzalmakat. -A Várpalota című monográfiájának miért látott neki? - Veress Péter ’56 tavaszán fölvetette, hogy miért nem születnek szociográfiák. Akkor mi már nagyon jóban voltunk, egy könyvet is kiad­tam, mert közben Budapesten a Misztótfalusi könyvkiadó szövetkezetét is vezettem. Több mint 60 könyvet adtunk ki, Németh Lászlónak is két drámáját, az egyiket, Az eklézsia megkö­vetését az én Misztótfalusi Kis Miklósról írt, Sárváron megjelent könyvem alapján írta. Úgy­hogy jelentkeztem, hogy én hajlandó lennék Várpalota szociográfiáját elvállalni, de abban a percben tudtam, hogy nem akarok szociográfiát írni, mert az múló dolog. Mivel történésznek ké­szültem, gondoltam, itt egy remek lehetőség, megírnám a város történetét, a szociográfus sze­mével ugyan, de mégis monográfia lenne. Mire megkötöttük a szerződést a Gondolat kiadónál, már ’57-et írtunk, és éppen akkor kezdődött egy értelmiségellenes tisztogatási hullám és engem is internáltak. De a kiadó megüzente a táborba, hogy tartja a szerződést, ne aggódjak. Nagyon meglepődtem, mert semmiféle támogatóm nem volt egyik oldalról sem­­ egyházi vonalon sem. Végül 1960 karácsonyán jelent meg a könyv, egy 800 oldalas munka. - Miért nem támogatták egyházi vonaton? - Én az úgynevezett egyházi baloldalhoz tar­toztam, de ez nem abban az értelemben vett bal­oldal, ahogy ma ismerjük. Mondjuk, hogy a jobboldalt képviselte Ravasz László püspök, aki óriási tehetség volt, vele szemben pedig Bereczky Albert inkább a baloldalt. Ez konkré­tan azt jelentette, hogy az egyházi reformok fon­tosságát inkább ő hangsúlyozta, Ravasz László kevésbé. Én a negyvenes évek elején a Bereczky-féle vonalhoz csatlakoztam, mert volt egy kezdeményezése, hogy minden magyart, aki idegen tömbben él, azt nekünk számba kell venni és a szórványmagyarság ügyét föl kell ka­rolni. Mindenki azt hitte, hogy ha Szíj Rezső el­lenzéki volt a Horthy-korszakban, most majd velünk jön a politikai baloldalon. Hát kérem, nem mentem. Bereczky Albert kultusz államtit­kár volt, rajta keresztül láttam, mi készül itt. Meg kell vallanom, azt a képtelenséget, ami be­következett, nem tudtuk elképzelni. Azt hittük, hogy majd előbb-utóbb normalizálódnak a dol­gok. A fene megette, csak még jobban eldurvul­tak, ezt már nem is kell mondanom. Nem men­tem velük, a kommunista egyházpolitikához nem csatlakoztam, így kívül rekedtem az egyhá­zi kereteken is, ellenzéki maradtam. Nem bán- Demokrata 2001/21

Next