Magyar Demokrata, 2001. április-június (5. évfolyam, 14-26. szám)
2001-05-24 / 21. szám
Mruivcp - Melyik egyetemre járt? - Felvettek a debreceni egyetem bölcsészkarára, el is volt már intézve minden, csak az első száz pengő hiányzott. Akkoriban a református egyházban szorgalmazták, hogy a leendő tanárok előbb végezzék el a teológiát, azt hitték, hogy ettől majd jobban fogják tudni református szellemben tanítani az ifjúságot. A teológia úgyis helyben volt, gondoltam, elvégzem, aztán majd elmegyek tanárnak. Nem is bántam meg, mert a teológiában, ha jól fogják fel, minden tudomány benne van, kivéve a műszaki tudományokat, de mondjuk a találmányok jelentősége már a teológiára is tartozik. Csak aztán jött a háború, úgyhogy a tanári diplomából nem lett semmi. Segédkönyvtáros lettem a pápai főiskolai könyvtárban - ez nekem való hely volt. Fiatal diákokkal vettem körül magamat, ami teljesen szokatlan volt a könyvtár 450 éves történetében. Ilyen volt Bodolay Géza, vagy Kiss József, a híres Petőfi-kutató, Hegyi Imre, a néprajzos, akik később méltán lettek neves emberek. - Ön milyen diák volt? - Én a szó jó értelmében voltam renitens diák, sokkal többet olvastam, mint a többiek, ezért mindig előbbre jártam. Mondok egy példát. Nyolcadikos koromban ünnepelte az ország Herczeg Ferencnek valamilyen évfordulóját, talán 60 éves lehetett, már nem tudom. A dolgozat címe úgy szólt: Miért ünnepli az egész ország Herczeg Ferencet? Mindenki egekig magasztalta, én meg megírtam, hogy amíg a szegény emberek meg a munkanélküliek a hidak alatt alszanak, ő az Adrián jachtozik, meg ilyen marhaságokat, mindenfélét összeírtam. Nagyon rossz állapotban voltam akkor; el lehet képzelni, hogy amikor az ember még december 10-én nyári klottnadrágban van a kollégiumban, mert nem nagyon telik másra, hogyan érzi magát. Nagyon nagy botrány lett, ki is akartak csapni. Ráadásul éppen akkor lepleztek le Sárospatakon egy diákmozgolódást. Az 1938- as választások után, amikor a nyilasok előretörtek, megváltozott valamelyest a politikai légkör, engem hirtelen eltávolítottak Sárvárra egy nem létező gyülekezetbe, 1939. május 1-jével. A feletteseim azt mondták, 41 községből áll a sárvári járás, szervezzek belőlük szórványgyülekezetet. Csináltam is. - De nem csak lelkészként ismerik arrafelé. - A sárvári közéleti működésem már egy külön fejezet. Mikor az oroszok már megszállták az országot, egyszercsak jött értem a városi hajdú, hogy a szovjet tisztek hívatnak. Hát el voltam készülve minden rosszra, gondoltam, most visznek Szibériába, elbúcsúztam a családtól. De nem ez történt, hanem amikor beléptem, az egyik aranypaszományos tiszt fölpattant, elém jött és üdvözölt. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van. Hát tudtak ezek rólam már mindent, jobban mint én: tudták a Veress Péterrel való kapcsolatomat, a Németh Lászlóval való barátságomat, a népi írókhoz való viszonyomat, mindent. Elmondták, hogy meg kell alakítani a Nemzeti Bizottságot és úgy gondolják, hogy én alakítsam meg először a Parasztpártot és aztán vállaljam el a Bizottság elnökségét. Végül alakítsam meg a földigénylő bizottságot is. Ez így is lett, nagy meglepetésemre. Óriási szerencsém volt, hogy református lelkész létemre az a hatalmas katolikus tömb is elfogadott - hát nem éppen nagy örömmel, de azért nem volt gond. Azt hiszem, azért, mert jól csináltuk a dolgunkat Ebben is szerencsém volt mert olyan szovjet városparancsnok volt Sárváron, aki mellett mindent amit jónak tartottam, keresztül tudtam vinni. Ott egyetlen nadrágos embernek sem lett baja. Még akik nyilasok voltak, azok is rendes emberek voltak, csak hát azon az oldalon keresték a kibontakozást, melyiken keresték volna, a szovjet oldalon? Nagy részük egyébként is elment a Vörös Hadsereg elől. Akik maradtak, azok is mind kitűnő emberek voltak, akár ecetgyáros volt az illető, akár cukorgyári tisztviselő, vagy jegyző, tanítók, leventeparancsnokok, tisztek, mindenki. Még a B-listázáskor sem engedtem senkihez sem hozzányúlni. Aznap reggel, amikor a bizottságot összeállítottuk, döbbentem rá, hogy valakit azért nekünk is B- listáznunk kell, mert olyan nincs, hogy senkit se. Gondoltam, te Úristen, most mi lesz? Akkor eszembe jutott, hogy van egy 28 holdas körjegyző, akit mindenhol szidtak, akármerre jártam. Rájöttem, hogy azért, mert rendesen végzi a dolgát, rendet tartott a községeiben. Ahogyan a rendes tanárt sem szeretik, mert az szigorú. Reggel odamentem hozzá és megkérdeztem, hány éve van hátra a nyugdíjig. Azt mondja, kettő. És van 28 hold földje, ugye? Na ide figyeljen, mondom, tudom, hogy magát azért nem szeretik itt, mert rendesen végezte a munkáját, mit szólna, ha elküldenénk teljes fizetéssel nyugdíjba? Akkor már parasztpárti képviselő is voltam, könnyen tehettem ilyen ígéretet. Ő megköszönte és ezzel a dolog el volt intézve. De hogy én ezt megtehettem, amögött ott állt a szovjet parancsnok, akinek volt egy hét nyelven beszélő jugoszláv tolmácsa, egy rendkívül művelt ember. Mikor eljött hozzám és meglátta a könyvtáramat, nagyon odavolt, mindjárt jóban lettünk. Minden dolgot vele beszéltem meg először és csak azután mentem vele a parancsnokhoz, aki aztán mindent jóváhagyott. De semmi embertelen dolog nem történhetett. Külön gazdasági rendőrségem volt, senkit nem engedtem kifosztani. Nálunk a pengő a nagy infláció után is még hónapokig tartotta az értékét. Mikor aztán Schönfeld, amerikai követ nyomására leváltották ezt a parancsnokot, láttam, hogy itt most már más világ kezdődik, akkor elfogadtam egy meghívást Várpalota mellé, Pétfüürdőre, egy szórványgyülekezet élére, ahol jól ismertek engem, járatták a folyóirataimat. Ott voltam vagy nyolc évig, hát mit mondjak: egy munkásgyülekezetben lelkésznek lenni azokban az időkben... De szerencsém volt, mert akik a várpalotai tanácsnál intézték a kulturális ügyeket, azokkal a közös világnézet révén elég jóban lettünk, üldöztetésben sem volt részem. Mikor már rám került volna a sor, mindig lebukott a párttitkár, három is egymás után. Nem mintha bajuk lett volna velem - az utolsónak a lánya hozzám járt hittanórára -, de azokban az időkben úgy gondolták, legjobb, ha a papon ütnek egyet, vagy a jegyzőn. Jaj, micsoda világ volt! Maga akkor még nem is élt... Kell ezeket a dolgokat ismerni, mert a könyvek el sem tudják mondani azokat a borzalmakat. -A Várpalota című monográfiájának miért látott neki? - Veress Péter ’56 tavaszán fölvetette, hogy miért nem születnek szociográfiák. Akkor mi már nagyon jóban voltunk, egy könyvet is kiadtam, mert közben Budapesten a Misztótfalusi könyvkiadó szövetkezetét is vezettem. Több mint 60 könyvet adtunk ki, Németh Lászlónak is két drámáját, az egyiket, Az eklézsia megkövetését az én Misztótfalusi Kis Miklósról írt, Sárváron megjelent könyvem alapján írta. Úgyhogy jelentkeztem, hogy én hajlandó lennék Várpalota szociográfiáját elvállalni, de abban a percben tudtam, hogy nem akarok szociográfiát írni, mert az múló dolog. Mivel történésznek készültem, gondoltam, itt egy remek lehetőség, megírnám a város történetét, a szociográfus szemével ugyan, de mégis monográfia lenne. Mire megkötöttük a szerződést a Gondolat kiadónál, már ’57-et írtunk, és éppen akkor kezdődött egy értelmiségellenes tisztogatási hullám és engem is internáltak. De a kiadó megüzente a táborba, hogy tartja a szerződést, ne aggódjak. Nagyon meglepődtem, mert semmiféle támogatóm nem volt egyik oldalról sem egyházi vonalon sem. Végül 1960 karácsonyán jelent meg a könyv, egy 800 oldalas munka. - Miért nem támogatták egyházi vonaton? - Én az úgynevezett egyházi baloldalhoz tartoztam, de ez nem abban az értelemben vett baloldal, ahogy ma ismerjük. Mondjuk, hogy a jobboldalt képviselte Ravasz László püspök, aki óriási tehetség volt, vele szemben pedig Bereczky Albert inkább a baloldalt. Ez konkrétan azt jelentette, hogy az egyházi reformok fontosságát inkább ő hangsúlyozta, Ravasz László kevésbé. Én a negyvenes évek elején a Bereczky-féle vonalhoz csatlakoztam, mert volt egy kezdeményezése, hogy minden magyart, aki idegen tömbben él, azt nekünk számba kell venni és a szórványmagyarság ügyét föl kell karolni. Mindenki azt hitte, hogy ha Szíj Rezső ellenzéki volt a Horthy-korszakban, most majd velünk jön a politikai baloldalon. Hát kérem, nem mentem. Bereczky Albert kultusz államtitkár volt, rajta keresztül láttam, mi készül itt. Meg kell vallanom, azt a képtelenséget, ami bekövetkezett, nem tudtuk elképzelni. Azt hittük, hogy majd előbb-utóbb normalizálódnak a dolgok. A fene megette, csak még jobban eldurvultak, ezt már nem is kell mondanom. Nem mentem velük, a kommunista egyházpolitikához nem csatlakoztam, így kívül rekedtem az egyházi kereteken is, ellenzéki maradtam. Nem bán- Demokrata 2001/21