Magyar Demokrata, 2001. október-december (5. évfolyam, 40-52. szám)

2001-12-13 / 50. szám

MŰHELY A titokzatos kémnő legendája Olyan korban élünk, amikor a legendákra és azok hőseire elég rossz idők járnak. Ma mindenki saját maga szeretne legenda lenni, és már nemcsak a klasszikus legen­dahősökre nem emlékszünk, de a feledés napról napra halványítja a legmodernebb, XX. századi legendahősök emlékét is. Most úgy fest, újból egy legendával kevesebb marad; ám ha ez bekövetkezik, az - ritka kivételként - éppen azt bizonyíthatja, hogy a hős - illetve esetünkben hősnő - emléke az emberekben még elevenen él. ^HEGEDŰS ANDRÁS Hírek szerint ugyanis a hollandiai szülőváros. Leeuwarden polgárai e héten kezdeményez­ték a franciák által kivégzett legendás hírű kémnő, Mata Harí rehabilitálását^- vélemé­­nyük szerint a híres táncosnő egyáltalán nem is volt kém! A kérdés kivizsgálására létreho­zott Mata Hari Alapítvány francia, német és angol hadtörténeti levéltárakban lefolytatott alapos kutatásai nyomán kijelentette: bizo­nyítható, hogy az egész kémlegenda hamis, koholt vádakra alapult. Ha a rendelkezésre álló forrásokban pró­báljuk felderíteni Mata Hari életét, igen nagy eltérésekre bukkanhatunk. A közked­velt táncosnő történetét számosán feldolgoz­ták, ám hiteles forrásként vajmi kevés kezel­hető közülük. Hiszen minél élénkebb szí­nekkel ecsetelik e könyvek Mata Hari hír­szerzési karrierjét, annál feltűnőbben válnak a történetek regényessé, a valóságtól elru­­gaszkodottakká. Pedig ez az élet a legvaló­ságosabb formájában is igen-igen kalandos kellett hogy legyen! Már a születési adatok sem egyértelműek. Valószínű, hogy a Zelle bárói család leánya, Margarethe Geertruida Hollandiában szüle­tett, abban a városban, ahonnan most a reha­bilitációt követelő kezdeményezés útnak in­dult - más források viszont indonéziai szüle­tést emlegetnek. Tizenhét évesen kaland­vágyból ment féijhez a holland hadsereg egy gálánsnak mutatkozó, ám valójában önző és barbár tisztjéhez, MacLeod kapitányhoz. A remélt kaland hamar köddé vált: a rendszere­sen dorbézoló, agresszív félj életmódja nagy súllyal nehezedett a családi kasszára és Margarethe lelkivilágára is. Ünnepnek tűnhe­tett az a nap, amikor a kapitányt Indonéziába vezényelték, ám mint kiderült, ez az életük minőségén mit sem javított: MacLeod az új cimborákkal ugyanúgy ivott és kártyázott, mint annak előtte, Margarethe pedig - rövi­desen két gyermek anyjaként - itt még a szü­leihez sem fordulhatott segítségért. Az idő je­lentős részében magára hagyott fiatalasszony természetes érdeklődése révén fordult las­sacskán a környék egyetlen igazi érdekessé­ge, az indonéz tánc felé. Ugyanúgy, mint minden más olyan népnél, ahol a nők értékét termékenységük adja meg, az indonézeknél sem a csábosán karcsú nők­re koreografálták a jellemző táncokat; az ügyes szumátrai vagy jávai táncosnő némi természetes kövérség birtokában lényegesen felül tudja múlni sovány vetélytársnőit. Margarethe, akit egyébként is vonzott a Kelet misztikuma, most úgy érezhette: végre meg­találta élete értelmét, s a boldogság forrását. Kellett is neki nagyon a házon kívül lelhető boldogság, hiszen otthon többé már nem ta­lálkozhatott vele: 3 éves fia meghalt, a félje pedig egy alkalommal, kicsi lányukat magá­val vive, elszökött hazulról. Itt körülbelül véget is ért Margarethe élete, hogy a soron következő fejezetre, mely az önálló megélhetésről kellett hogy szóljon, át­adja a helyét Mata Harinak, az európaiból rej­télyes jávaivá váló táncosnőnek. A folytatás helyszíne pedig természetesen ismét Európa, ahol az efféle egzotikumoknak mindig nagy keletje volt - nincs ez másképp Mata Hari esetében sem. Fojtottan erotikus, csaknem teljesen ruhátlanul előadott táncainak órák alatt teljed a híre; rajongói közt ott találhattuk volna a nyugati világ megannyi miniszterét, nagykövetét, katonatisztek és altisztek száza­it. Bár közben kitört az első világháború, Mata Hari akadálytalanul utazhat fellépésről fellépésre, mindenütt szívesen látott vendég. De még mindig csak táncol. A háborúban pe­dig ilyenre, a katonák vérét feltüzelő, majd csillapítatlanul hagyó tevékenységre egyre kevésbé van szükség. Most Mata Hari életének utolsó nagy feje­zetéhez érkeztünk. Pénze fogytán elkövetke­zik az, amire eddig gondolni sem akart: kény­telen kurtizánnak állni, ha valamit meg sze­retne őrizni a régi dicsőségből. Persze ott vannak a korábbi rajongók, a különböző or­szágokból származó miniszterek, követek és főtisztek - nincs köztük, aki ne hozna örö­mest áldozatot a rejtelmes jávai istennő ke­gyeiért. Ám az a tény, hogy ezek a rajongók politikai szövetségektől függetlenül tűnnek fel a titokzatos nő körül, minden érintett hír­szerző szervezetnek felkelti a figyelmét. Ettől kezdve Mata Hari minden lépését figyelik. A végjáték innen már csak idő kérdésre. Mata Hari „lekapcsolása” és perbe fogása a franciák nevéhez fűződik. Ok kettős ügynö­köt sejtettek benne, ezért csapdát állítottak neki - a szerző ehelyt egy kicsit zavarba is jön, hiszen első olvasatra kicsit túl egyszerű­nek tűnt a csapda, ahhoz képest, hogy egy „szuperkém” hírében álló személy volt a cél­pont... A per lefolytatásának módja aztán iga­zolja is a franciák felkészületlenségét: a bíró­ság mindenféle titkos és bemutathatatlan do­kumentumra, fel nem fedhető kilétű tanúk el­lenőrizhetetlen állításaira hivatkozik. A hiva­talból kirendelt védő ennek megfelelően ha­lomra dönti a vád állításait. Maga Mata Hari pedig, általános megdöbbenésre, minden olyan helyzetben, amikor a pszichológia taní­tása szerint - feltéve, hogy bűnös - el kellene árulnia magát, rendíthetetlen nyugalmat tanú­sít. De mindegy is: a per koncepciója aligha­nem már rég el volt döntve: a kegyelmi kér­vény a nagy Poincaré köztársasági elnök leg­magasabb elutasításával érkezik vissza. Mata Hari, a 39 éves szépasszony, kivég­zése előtt az utolsó szó jogán még egyszer el­ismételte, hogy ártatlan, és gyilkosság áldo­zata lesz. Kissé bizonytalankodva ugyan, de mintha az utóbbi években egyre inkább effé­le álláspontot foglalnának el a történészek is - példa erre a néhány éve kiadott Brítannica Hungarica óvatosan fogalmazott szócikke, amely két alkalommal is hangsúlyozza, hogy Mata Hari „kémtevékenységének mértéke és természete mindmáig tisztázatlan”... Talán most a leeuwardenieknek sikerül tisztázniuk ezt a problémát, s vele magát Mata Harit is. Mindörökre? irodalom:- Népszabadság, 2001. október 16., kedd- Brítannica Hungarica- Earl Rider - Tábori Pál: A vörös táncosnő- C. Brown: Mata Hari- Paul Guimard: Kémdráma 1917-ből ­­Mata Hari kivégzése- Tolnai Kálmán: Hozzászólás, utószó gya­nánt (Megjelentek 1 kötetben; Kentaur, 1987)- Anne Bragance: Mata Hari - Maga a titok (Geopen Kiadó, 1998) 9.K Demokrata ?nm/sn

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék