Magyar Demokrata, 2002. április-június (6. évfolyam, 14-26. szám)
2002-04-25 / 17. szám
MŰHELY a király, a rendiség, az ország, az egyház s kivált a németek ellen felszított (később egyszerre a németek és a magyarok elleni kérlelhetetlen dühtől hajtott, másrészt prédaéhes) martalóctömegeknek Szakolcánál, Dévénynél, továbbá a Fehér-Kárpátok, a Nyugati Beszkidek, sőt a szepesi és sárosi határhegyek szorosain át történt beözönlése. Pusztító és vérengző vonulásuk több tekintetben meghaladta a tatárjárás borzalmait. Az ugyanis „csak” egy évig tartott, míg emez, bár hullámzó intenzitással, de bő emberöltőn át dühöngött, lángolt. Egészen az 1460-as évek derekáig, vagyis közel negyven éven át. Nagyszombattól a máramarosi Husztig, észak-déli irányban pedig a lengyel határtól Pozsonyig, le a Léváig, Garamszentbene-dekig, Losoncig, Kassáig (volt, amikor Ege-rig) terjedően. A képzelhető méreteket öltő anyagi romláson, városok, falvak, kolostorok, templomok stb. pusztulásán túl ekkor, ezekben az évtizedekben vesztette el az országrész - visszafordíthatatlanul - német és magyar lakosságának nagy részét. A későbbi telepítések, az újabb, a korábbit tetéző fejlemények miatt, főleg az 1620-hoz kötődő fehérhegyi csata menekült hullámát megelőző hosszú időszak délszláv menekültáradatának „köszönhetően” már sosem tudták helyreállítani az eredeti állapotot. (Említést érdemel idevonatkozóan, hogy a szepességi cipszerek számára, bár csekélyke, de némi védelmet, menedéket jelentett az 1412-ben lengyel királyi fennhatóság alá került, elzálogosított városok státusa.) A pszeudohuszita vészkorszak évtizedei nem véletlenül estek egybe a nem csak Közép-Európára nehezedő, azt félelemmel eltöltő, 1444-ben még királyi életet is követelő, s a Száva torkolatánál a Nándorfehérvárival (1456) kicsúcsosodó csaták - török háborúk - időszakával. Az ország haderejének, a királyi sereg derékhadának a déli végeken folytatott s szinte vég nélküli küzdelmét - lekötöttségét - használták ki északon a jó csengésű (főként a kezdetekben igen jó csengésű) huszita névvel gáládul visszaélő gyülevész martalócok (Schillerrel: hordák). Ezért lehetett, ezért volt szabad az útjuk, ezért nem akadtak emberükre, megfelelő ellenállásra a Felvidéken. Az 1458-ban porondra lépő Mátyásra várt az a feladat, hogy megszabadítsa országrészét ördögi koloncától, a sok-sok várba szinte kifüstölhetetlenül befészkelődött haramiáktól. Mint feldúlt váróterem osonó árnyakkal, gyanús alakokkal, idegenekkel, gazdátlanul bolyongó jobbágyokkal, visszamaradt rablókkal („zsebrákokkal”), leginkább azonban a Balkánig, Boszniáig, Tótországig nyúló déli területek felől egyre érkező menekültek szánalmas csapataival, vánszorgó s elapadhatatlan emberfalkáival úgy festett ez az országrész végtelennek tűnő időn át, egszen a XVI. század végéig, a Wesselényi-féle öszszeesküvésig, Thököly mozgalmáig, illetve a Bécsnél kezdődő felszabadító háborúk (1683- 1699) beköszöntéig. A történelmi Tótország, a szlovének (tótok) lakta és Zágráb központú Szlavónia már Mohács (1526) előtt jórészt elenyészett. („... a thewrewk naponkynth hathalmaznek es az weghwaragba, mynd Boznaba s mynd Horwathorzagba es Thotorzagh wegebe sokath elweth wona, kyketh kyraly chak kewlchegel sem tharthath wala...” - idézet Zay Ferenc 1521. évi jelentéséből. Az Sándorfejérvár elveszésének okából.) Előbb a Száván túli részek: Koszorúvár (1496), aztán Szana és Ozora területe (1503), majd Orbász, utána Zágráb megye jó része és Dubica (délen pedig Horvátország zöme) került török kézre. A törökök két évszázadon át, 1699-ig uralták a régiót, de szóltunk is róla, féktelen rablóhadjárataikkal, kiszámíthatatlan irányú és időzítésű portyázásaikkal, gyakran egész falvak kötélre fűzésével, máskor „csak” a janicsár gyermekadó behajtásával... már a XV. század közepétől rettegésben tartották ezt a dráva-szávaközi, s kelet felé a jórészt magyarok lakta Valkóval és Szerém megyével együtt Zimonyig, Nándorfehérvárig nyúló, jól körbehatárolt területet. Nem csoda, hogy a tót és a magyar őslakosság teljesen eltűnt a térségből. Jelentős hányaduk elmenekült, azaz az egyetlen kínálkozó irányban, északnak menekülve (s valami okból szinte sosem nyugatnak, nem a Német-Római Birodalom „keresztény” területei felé) mentette életét. Az ágrólszakadt menekültek látványa, olykor tömeges vonulása megszokott volt, mármár állandósult tartozéka a hódoltsági időknek. (Pl. Jurisics Miklósék az Adria-parti Zenggből kényszerültek az egykori gyepű szén Kőszeg környékére.) A földönfutó délvidéki magyarok többsége (példa gyanánt gondolhatunk akár a Dráva torkolatával szembeni Szondról „elszármazott” „drégeli” hősre) az északi hegyek karéjáig szóródott szét. Sokuk a Kisalföldön. Tanúskodik erről, egyebek mellett, a még ma is tetten érhető ező nyelvjárás, például Szene környékén. A kívülálló tanú, az eseményeket szemlélő vagy észlelő magyar országlakó (az akkor már megrendült, de még egyelőre nagy többségben egyöntetű, magyar ajkú országban) a menekülőkre mint sorsüldözött, segítségre szoruló keresztény testvérekre tekintett, amivel tudta, ellátta, ha kellett, fedezte, úttalan útjaikon eligazította őket. A tótok-szlovének többsége, de nem csak ők, a horvátok is, s a vlahok s más, főleg délszláv menekülők nem kis része, inkább a hegyekbe vetette bizalmát. Ami érthető, gondolva odahagyott szülőföldjük „görbe” tájaira... S a hírből ismert felvidéki hegyek befogadták őket. S befogadta őket az oltalmat előlegező hegyek közt elszórt megannyi település, sok esetben teljesen gazdátlan települések: „viharvert” hospesfalvak, hospestanyák, kolostorok, hámorok nyomai, elárvult bányásztelepülések, kézműiparukról (a hol kibontakozó, hol virágzó manufaktúráikról, céhrendszereikről) ismert s elismert kisebbnagyobb, most romos városok, kontroll, vigyázó szem nélkül, gyéren vagy alig lakottan, mintha járvány, tűzvész vagy földrengés sújtotta volna őket. Ide, ebbe a környezetbe, az északi Kárpátok völgyeibe-zugaiban érkeztek - s nem is egy századon át - hőseink: az annyi helyről, annyi irányból verbuválódott s az idő alján lassanként néppé vegyülő-asszimilálódó mai szlovákság erei. Itt vertek tanyát, ahol már nem őrjít vad lódobogás, nincs török, s nem számít, ki lesz a szomszéd a sok-sok hazátlan ágrólszakadt ,jöttment” közül. Közömbös, ki merről érkezett vagy érkezik (említsünk néhányat az odahagyott, az északi Kárpátokra cserélt déli, tótországi, balkáni vagy Balkán közeli tájak közül: Podgorje, Pozsegai-havasok, Aszuág, Zagorje, Bázaköz, Tarcali-hegység - ma Fruska Gora, Macsó, Bosznia, Huhn). S lehetett a jövevény ugyanúgy raskai rác, mint valah, illetve távolabbi horvát, ugyanúgy magyar vagy akár dalmát, de amonnan, más irányból (például keletről), az Erdős-Kárpátok felől érkező rutén (félig kisorosz, félig hucul is), máskor polák (a Beszkideken túlról), vagy éppen nyugati hanák, cseh, sőt német - „a németek közt” meg mánta. A legnagyobb számban azonban a Dráván túlról, a Száva vízgyűjtőjének tájairól érkeztek, mint már a legelsők is, a legkorábbi földönfutók. A már Hunyadi korában, aztán Dobzse László idején - a horvátok, a rácok, a vlahok stb. mellett - világgá ment sok-sok bánsági, azaz tótországi tót, a maguk nyelvén szlovén (a XIX. század közepéig váltakozón s eléggé bizonytalanul az uher, uhrata stb. mellett többnyire szlovén), idővel szlovák, a polák, hornyák, rusznák... analógiájára (legkorábban Dobrowsky - 1753-1829 - lingvisztikai munkáinak megjelenésétől datálhatóan!). Az árulkodó nőnem változata azonban máig szloven-ka, akárcsak a szloven-sloven minden származéka, például: sloven-sky (tó- t túl), sloven-cina (tót nyelv), Sloven-sko (Szloven-szkó). (folytatása a követekező számban) * * * Demokrata 2002/17