Magyar Demokrata, 2002. július-szeptember (6. évfolyam, 27-39. szám)

2002-08-01 / 31. szám

Arckép - Milyen viszonyok közé kerültek vissza, milyen volt a háború utáni Erdély? - Rengeteget hányódtunk, nagy volt a szegénység. Nem volt elég a kirabolt, tönkretett szülői ház Berecken, még aszá­lyos évek is jöttek rá, nagyon nehezen él­tünk. Nem volt ritkaság, hogy olajba már­­togatott kenyeret ettünk ebédre. Később rá­jöttem, hogy ennek is megvolt az értelme: sohasem lettem nagyravágyó, nehéz, de jó iskola volt az. Igaz, később sem voltak olyanok a körülmények, hogy nagy dol­gokra vágyhatott volna az ember. Harminc éven keresztül szinte örülhettünk, ha a színpadon lehetünk. Gyakran megalázó körülmények között, de megvolt a betévő falatunk. Ám az életnek ez a része vala­hogy nem volt lényeges abban az időben. Nagyon nehéz volt, nagyon megalázó, de nem ez volt az életünk lényege. Nagyon fontosnak tartom ma visszaemlékezni erre. Nem tudok megrendültség nélkül gondolni arra a pillanatra, amikor sok hányódás után hazakerültünk Bereckre - akkor már csak ketten voltunk édesanyámmal, hiszen a testvéreim már szétszéledtek -, emlékszem az élményre, a kertünkben termő alma illa­tára és arra, hogy először életemben a tízó­raim mellé vihettem egy almát is a saját kertünkből, amikor iskolába mentem. Ez ma is torokszorító emlék a számomra. - Milyen volt a gyerekkora? - Eléggé szomorú és vékonyka gyermek­korom volt, magányos gyermek voltam. De az esték nagyon szép emlékként maradtak meg bennem. Bár amikor lefeküdtünk, nemhogy levetkőztünk volna, hanem éppen hogy mindent magunkra szedtünk, mert olyan hideg volt a szobában. De lefekvés után édesanyám gyakran a Copperfield Dá­vidot olvasta fel nekem. Ez az esténkénti felolvasás valahogy kikerekítette az akkori életem nem túl vidám napjait. Nagyon nagy hatással volt rám az a regény. - Ez volt az első irodalmi élménye? - Igen, de hogy miért pont ezt olvasta fel édesanyám, nem tudom. A háború után persze semmink nem volt, könyveink sem, fogalmam sincs, hogy ez a könyv is ho­gyan kerülhetett oda. Az együtt olvasás ké­sőbb is nagyon fontos volt számomra, a ba­rátaimmal is, a gyerekeimmel is gyakran olvastunk fel együtt. Néha felváltva olvas­tunk fel a fiammal például Jókai-regénye­­ket, így próbáltam akkor már tudatosan a gyerekeket az olvasás felé terelni. Szeren­csére ez akkor még nem okozott gondot, mert a tévében szinte semmit sem lehetett nézni. Na, de nem akarok ennyire előresza­ladni, visszatérnék még Copperfield Dá­vidhoz. Ennek az elesett, megnyomorított, szeretetre éhes kisfiúnak a figurája nagyon belém ivódott. Valószínűleg innen ered A kis herceg iránti vonzódásom, amiből az első egyéni előadóestemet létrehoztam 1969-ben. Másfél évet foglalkoztam vele előtte, amíg végül is több próbálkozás után találtam egy csodálatos rendezőt, akit úgy hívnak, hogy Radu Pencesescu. Amikor Marosvásárhelyen járt, megkerestem, ő rendezte meg két hét alatt az előadást. Az emberi és rendezői nagyságához a mai na­pig is a legnagyobb tisztelettel viszonyu­lok. Az egyszemélyes előadóest akkor nagy újdonságnak számított. Budapesten Latinovits Zoltánnak és Mensáros László­nak voltak már hasonló estjei, de nálunk ez volt az első. Nem nagyon értette senki, hogy miért kell egy színésznek egyszemé­lyes előadással kiállni a színpadra. - Hogyan jutott eszébe a Kis herceg? - Nagyon jó társaságunk volt Marosvá­sárhelyen, tartalmas, fontos beszélgetése­ink voltak, ott került szóba, hogy foglal­koznom kellene ezzel a művel. Már jóval a főiskola után voltam és szinte depressziós lettem addigra, mert nagyon kevés lehető­séget kaptam. - Hány éves korától kezdve akart szí­nésznő lenni? - Egészen véletlenül kerültem a színi­akadémia közelébe. A magyar irodalom-ta­­nárnőm ötlete volt, úgy látszik, megérzett valamit bennem. Tulajdonképpen a versek­hez való kötődésem is hozzá és egy ’56-os rendezvényhez kapcsolódik. ’56 decembe­rében az osztályból néhányan, akiket kivá­lasztott, egy Ady-estet rendezhettünk. Azon a decemberen Ady-verseket, különö­sen a forradalmi verseit mondani, annak egészen különleges áthallása volt. Érdekes módon mi akkor, 16 évesen, teljesen rá­­éreztünk erre. Ez adta az első indíttatást, hogy versekkel foglalkozzam. Ez a tanár­nőm, Fülep Anna, kézenfogva vitt el a szí­niakadémiára felvételizni, ahol az akkori rektor, Szabó Lajos meghallgatott. Kimon­dottan nagy férfiverseket mondtam, amin ő kicsit mosolygott, de láttam, hogy a szemé­ben valami melegség bujkál, és valahol mégiscsak helyénvalónak tartja, hogy én ezekkel a nagy férfiversekkel jelentkeztem. A főiskola alatt már gyakran szavaltam könyvhónapi rendezvényeken. Minden év februárjában az írók a könyvhónap alkal­mából járták a falvakat, és én kitüntetésnek éreztem, hogy engem mint zöldfülűt ma­gukkal vittek ezekre az író-olvasó találko­zókra és én mondhattam a verseiket. Tomcsa Sándorral, Bajor Andorral, Aszta­los Istvánnal, Kiss Jenővel, később Székely Jánossal, Szilágyi Domokossal mentünk hi­deg dzsippekkel úttalan utakon, fűtetlen termekben léptünk föl, vagy ha volt fűtés, akkor olyan füst volt, hogy csípte a szeme­met. Néhol még petróleumlámpa világított, mert villany sem volt, de igazi varázsa volt ezeknek az éveknek. Nem a visszaemléke­zés szépíti meg bennem ezt az emléket és nem is valamiféle hamis romantika, amiről beszélek. Az volt a varázsa, hogy az embe­rek csüngtek a szavainkon, csüngtek a íróknak a szaván, és ezek a hideg vagy fü­vös kultúrotthonok rendszerint dugig mes­teltek emberrel. Az a fajta közöny, ami az elhatalmasodik falun és városon, akire még nem volt sehol. Ünnep volt az,­­ megjelentek az írók és egy-két színész va­lamelyik faluban; nem beszélek az előadá­sokról, mert az aztán igazán ünnep volt. - Mikortól lehetett érezni ezt a közönyt - A ’90-es évek első felében még nem de ahogy a televízió nézhetővé vált, akire aztán robbanásszerűen eltűnt a közönség más irányba terelődött az érdeklődés. Ma csak a mi vidékeinkről beszélek, nem tu­dom, hogy Magyarországon hogy van, s gondolom, hogy nagy különbség nem le­het. Úgy látszik, hogy ez a világ rendje. E úgy látszik, hogy azt az érdektelenség, ami ma már Keleten és Nyugaton egyarát fogadja a színházi előadásokat, az irodam­ esteket, meg kell szoknunk. - Ennek ellenére jó néhány jelentő előadóest született a kezei között. - A Kis herceg után két évvel követke­zett a Fagyöngyök című előadásom, ám kortárs költők műveiből, székely népdal­okból és csángó balladákból állítottam ÖS­­sze, félig-meddig a budapesti Egyeten Színpad kérésére. A színpad bejáratánál a előadáson rendőrkordon volt, annyira meg­rohanták a pénztárat, órák alatt elfogytak jegyek, pedig nem volt nekem semmifél nevem, nem arra jöttek. Egyáltalán annál hogy jött valaki Erdélyből, lehetett valami varázsa. Emlékszem, az első előadásom, a bevezetőt Csoóri Sándor mondta, és vala­hogy úgy fogalmazott, hogy én vagyok a első fecske. Ez után jött a Szilágyi Domo­kos műveiből összeállított Lírai oratórium amelynek bemutatója a ’74-es év legjelen­tősebb eseménye volt számomra. Egy fesz­tiválra jelentkeztem vele Bákóban, egy rangos országos versenyre. Éjjel 12-ke került rám sor. Egy zsúfolásig megtel színházterembe léptem, ami tele volt ro­mánajkú nézőkkel. Sem ők, sem a zsűr nem értettek egy szót sem az előadásból mégis valami fergeteges hatást ért el az egész. Akkor mértem le, hogy sikerült hat­nia annak a bennem élő formának, amit vá­lasztottam. Úgy válogattam a verseket hogy expresszionista meg akusztikus hatá­sokat alkalmazhassak. Ritmizálva, tapsol­va, fel-felkiabálva, adott pillanatokba, üvöltéseket bekomponálva, dzsessz-zené­ből és népdalokból vett dallamtöredékeire beiktatva adtam elő a szöveget. Tehát kita­láltam valamit, ami elég furcsa volt, de úgy látszik, hogy hatott. Két héttel ezelőtt az Ernst Múzeumba újra meghívtak ezzel az előadással 26 év után. Semmit nem változ­tattam rajta, kíváncsi voltam, hogyan ha ez ma, vajon a fiatalok hogyan fogadják

Next