Magyar Demokrata, 2002. július-szeptember (6. évfolyam, 27-39. szám)
2002-08-01 / 31. szám
Arckép - Milyen viszonyok közé kerültek vissza, milyen volt a háború utáni Erdély? - Rengeteget hányódtunk, nagy volt a szegénység. Nem volt elég a kirabolt, tönkretett szülői ház Berecken, még aszályos évek is jöttek rá, nagyon nehezen éltünk. Nem volt ritkaság, hogy olajba mártogatott kenyeret ettünk ebédre. Később rájöttem, hogy ennek is megvolt az értelme: sohasem lettem nagyravágyó, nehéz, de jó iskola volt az. Igaz, később sem voltak olyanok a körülmények, hogy nagy dolgokra vágyhatott volna az ember. Harminc éven keresztül szinte örülhettünk, ha a színpadon lehetünk. Gyakran megalázó körülmények között, de megvolt a betévő falatunk. Ám az életnek ez a része valahogy nem volt lényeges abban az időben. Nagyon nehéz volt, nagyon megalázó, de nem ez volt az életünk lényege. Nagyon fontosnak tartom ma visszaemlékezni erre. Nem tudok megrendültség nélkül gondolni arra a pillanatra, amikor sok hányódás után hazakerültünk Bereckre - akkor már csak ketten voltunk édesanyámmal, hiszen a testvéreim már szétszéledtek -, emlékszem az élményre, a kertünkben termő alma illatára és arra, hogy először életemben a tízóraim mellé vihettem egy almát is a saját kertünkből, amikor iskolába mentem. Ez ma is torokszorító emlék a számomra. - Milyen volt a gyerekkora? - Eléggé szomorú és vékonyka gyermekkorom volt, magányos gyermek voltam. De az esték nagyon szép emlékként maradtak meg bennem. Bár amikor lefeküdtünk, nemhogy levetkőztünk volna, hanem éppen hogy mindent magunkra szedtünk, mert olyan hideg volt a szobában. De lefekvés után édesanyám gyakran a Copperfield Dávidot olvasta fel nekem. Ez az esténkénti felolvasás valahogy kikerekítette az akkori életem nem túl vidám napjait. Nagyon nagy hatással volt rám az a regény. - Ez volt az első irodalmi élménye? - Igen, de hogy miért pont ezt olvasta fel édesanyám, nem tudom. A háború után persze semmink nem volt, könyveink sem, fogalmam sincs, hogy ez a könyv is hogyan kerülhetett oda. Az együtt olvasás később is nagyon fontos volt számomra, a barátaimmal is, a gyerekeimmel is gyakran olvastunk fel együtt. Néha felváltva olvastunk fel a fiammal például Jókai-regényeket, így próbáltam akkor már tudatosan a gyerekeket az olvasás felé terelni. Szerencsére ez akkor még nem okozott gondot, mert a tévében szinte semmit sem lehetett nézni. Na, de nem akarok ennyire előreszaladni, visszatérnék még Copperfield Dávidhoz. Ennek az elesett, megnyomorított, szeretetre éhes kisfiúnak a figurája nagyon belém ivódott. Valószínűleg innen ered A kis herceg iránti vonzódásom, amiből az első egyéni előadóestemet létrehoztam 1969-ben. Másfél évet foglalkoztam vele előtte, amíg végül is több próbálkozás után találtam egy csodálatos rendezőt, akit úgy hívnak, hogy Radu Pencesescu. Amikor Marosvásárhelyen járt, megkerestem, ő rendezte meg két hét alatt az előadást. Az emberi és rendezői nagyságához a mai napig is a legnagyobb tisztelettel viszonyulok. Az egyszemélyes előadóest akkor nagy újdonságnak számított. Budapesten Latinovits Zoltánnak és Mensáros Lászlónak voltak már hasonló estjei, de nálunk ez volt az első. Nem nagyon értette senki, hogy miért kell egy színésznek egyszemélyes előadással kiállni a színpadra. - Hogyan jutott eszébe a Kis herceg? - Nagyon jó társaságunk volt Marosvásárhelyen, tartalmas, fontos beszélgetéseink voltak, ott került szóba, hogy foglalkoznom kellene ezzel a művel. Már jóval a főiskola után voltam és szinte depressziós lettem addigra, mert nagyon kevés lehetőséget kaptam. - Hány éves korától kezdve akart színésznő lenni? - Egészen véletlenül kerültem a színiakadémia közelébe. A magyar irodalom-tanárnőm ötlete volt, úgy látszik, megérzett valamit bennem. Tulajdonképpen a versekhez való kötődésem is hozzá és egy ’56-os rendezvényhez kapcsolódik. ’56 decemberében az osztályból néhányan, akiket kiválasztott, egy Ady-estet rendezhettünk. Azon a decemberen Ady-verseket, különösen a forradalmi verseit mondani, annak egészen különleges áthallása volt. Érdekes módon mi akkor, 16 évesen, teljesen ráéreztünk erre. Ez adta az első indíttatást, hogy versekkel foglalkozzam. Ez a tanárnőm, Fülep Anna, kézenfogva vitt el a színiakadémiára felvételizni, ahol az akkori rektor, Szabó Lajos meghallgatott. Kimondottan nagy férfiverseket mondtam, amin ő kicsit mosolygott, de láttam, hogy a szemében valami melegség bujkál, és valahol mégiscsak helyénvalónak tartja, hogy én ezekkel a nagy férfiversekkel jelentkeztem. A főiskola alatt már gyakran szavaltam könyvhónapi rendezvényeken. Minden év februárjában az írók a könyvhónap alkalmából járták a falvakat, és én kitüntetésnek éreztem, hogy engem mint zöldfülűt magukkal vittek ezekre az író-olvasó találkozókra és én mondhattam a verseiket. Tomcsa Sándorral, Bajor Andorral, Asztalos Istvánnal, Kiss Jenővel, később Székely Jánossal, Szilágyi Domokossal mentünk hideg dzsippekkel úttalan utakon, fűtetlen termekben léptünk föl, vagy ha volt fűtés, akkor olyan füst volt, hogy csípte a szememet. Néhol még petróleumlámpa világított, mert villany sem volt, de igazi varázsa volt ezeknek az éveknek. Nem a visszaemlékezés szépíti meg bennem ezt az emléket és nem is valamiféle hamis romantika, amiről beszélek. Az volt a varázsa, hogy az emberek csüngtek a szavainkon, csüngtek a íróknak a szaván, és ezek a hideg vagy füvös kultúrotthonok rendszerint dugig mesteltek emberrel. Az a fajta közöny, ami az elhatalmasodik falun és városon, akire még nem volt sehol. Ünnep volt az, megjelentek az írók és egy-két színész valamelyik faluban; nem beszélek az előadásokról, mert az aztán igazán ünnep volt. - Mikortól lehetett érezni ezt a közönyt - A ’90-es évek első felében még nem de ahogy a televízió nézhetővé vált, akire aztán robbanásszerűen eltűnt a közönség más irányba terelődött az érdeklődés. Ma csak a mi vidékeinkről beszélek, nem tudom, hogy Magyarországon hogy van, s gondolom, hogy nagy különbség nem lehet. Úgy látszik, hogy ez a világ rendje. E úgy látszik, hogy azt az érdektelenség, ami ma már Keleten és Nyugaton egyarát fogadja a színházi előadásokat, az irodam esteket, meg kell szoknunk. - Ennek ellenére jó néhány jelentő előadóest született a kezei között. - A Kis herceg után két évvel következett a Fagyöngyök című előadásom, ám kortárs költők műveiből, székely népdalokból és csángó balladákból állítottam ÖSsze, félig-meddig a budapesti Egyeten Színpad kérésére. A színpad bejáratánál a előadáson rendőrkordon volt, annyira megrohanták a pénztárat, órák alatt elfogytak jegyek, pedig nem volt nekem semmifél nevem, nem arra jöttek. Egyáltalán annál hogy jött valaki Erdélyből, lehetett valami varázsa. Emlékszem, az első előadásom, a bevezetőt Csoóri Sándor mondta, és valahogy úgy fogalmazott, hogy én vagyok a első fecske. Ez után jött a Szilágyi Domokos műveiből összeállított Lírai oratórium amelynek bemutatója a ’74-es év legjelentősebb eseménye volt számomra. Egy fesztiválra jelentkeztem vele Bákóban, egy rangos országos versenyre. Éjjel 12-ke került rám sor. Egy zsúfolásig megtel színházterembe léptem, ami tele volt románajkú nézőkkel. Sem ők, sem a zsűr nem értettek egy szót sem az előadásból mégis valami fergeteges hatást ért el az egész. Akkor mértem le, hogy sikerült hatnia annak a bennem élő formának, amit választottam. Úgy válogattam a verseket hogy expresszionista meg akusztikus hatásokat alkalmazhassak. Ritmizálva, tapsolva, fel-felkiabálva, adott pillanatokba, üvöltéseket bekomponálva, dzsessz-zenéből és népdalokból vett dallamtöredékeire beiktatva adtam elő a szöveget. Tehát kitaláltam valamit, ami elég furcsa volt, de úgy látszik, hogy hatott. Két héttel ezelőtt az Ernst Múzeumba újra meghívtak ezzel az előadással 26 év után. Semmit nem változtattam rajta, kíváncsi voltam, hogyan ha ez ma, vajon a fiatalok hogyan fogadják