Magyar Demokrata, 2008. október-december (12. évfolyam, 40-52. szám)
2008-12-10 / 50. szám
80 mert még akkor is gazdag volt a falusi nép. Még Rákosi idejében is, pedig az nagyon komisz volt. Akinek volt valamije, azt utálta, csak akinek nem volt semmije, azt nem. De még az akkori kicsike kis faluban, hogy alig volt ötszáz lakosa, aztán mégis kihajtott a kanász öt-hatszáz darab disznót, meg a csordás száz-százhúsz darab fejőstehenet, és mindenütt volt ló, ökör. Sokat elvettek, de egy kataszter földet meghagytak háztájinak, abból tudtak, abból tudtunk élni. Egészen 1953-ig foglalkoztam a kanászsággal, de akkor abbahagytam, mert azt mondta a feleségem, hogy szeretlek, apa, de ha továbbra is ezt csinálod, itt hagylak, így aztán kitanultam a juhászságot. A Nógrádkövesdi Állami Gazdaságba beállkodtam, onnan aztán évek teltével le is nyugdíjaztak. Jó munka volt, mert jobban hozzájutottam mindenhez, és valamivel rangosabb volt, mint a konda. 1965-ben meg tudtam venni ezt a házat, még akkor a forint nagyon jó volt, hatvanötezer forintért vettem meg. Azóta is itt vagyok, most már egyedül, kihalt a családom, kihalt a feleségem, én még itt vagyok magam. Még van ötven-hatvan napom a kilencvenedik évemhez, aztán nem tudom, hogyan tovább. Egyedül vagyok, már most az unokáimból is haltak meg, gyermekem mind meghalt, menyeimből is haltak meg. De tudja fene, valahogy úgy vagyok vele, hogy végig meg voltam elégedve, csak bizony a rendszerváltástól kezdve tönkrement teljesen Magyarország. Még addig itt volt a sok juh, hízódisznók milliói, hízóbikák, tej meg annyi volt, hogy még ki is öntözték, 1989-ben még leadtuk a gyapjút jó áron, vitték a pecsenyebárányt, alig győztük adni. Mikor brigádvezető lettem, még kétezret adtunk le minden tavasszal, hát akkor az egész ország hányat adott le! Hány darab hízódisznót, hány darab hízóbikát adott le! És így mondhatnám estig, a falak mind tele voltak, minden udvaron kacsa, liba, disznó, tehén, ló, minden, akkor is ha kommunizmus volt. Éltem olyan kommunizmusban, hogy még a pap is elvtárs volt. Sok mindent megéltem, de olyat, hogy minden jó legyen, olyat nem. Kilencvenben már sírtunk, mert nem köll azóta a birka, nem köll a bárány, nem köll a tehén, nem köll a disznó, nem köll semmi, majd olcsóbban behozatják külföldről mindet. Bizony úgy ástuk el azokat a drága gyapjúkat az erdő szélén, mert az meg sem ég, elégetni sem lehet. Nem tudtunk mit csinálni a bárányokkal, a többiek a hízókkal, nem vittek el semmit kilencventől egyáltalán. Egy év alatt kinyírták a falukat meg az országot. Csend van a határban. Nem tudok mást mondani, az embernek fáj a szíve, mikor a határ olyan, mint egy gyászos temető. Régen mindenütt hallatszott a nótaszó. Milyen jó volt az, mikor kimentem a határba, és itt egy juhász, ott egy kanász elénekelte magát. Örült a szívem akkor. Akármilyen volt az a rendszer, de erre minálunk, erre fönt palócoknál még szóltak a kolompok a legelőkön, meg a csengők a határban, még énekeltek a pásztorok, fújták a dudát, a furulyát, ugyancsak a juhászok, a kanászok, a csikósok, kérem szépen, a tehénpásztorok, volt rengeteg. Utána aztán, mikor bejött a rendszerváltás, minden megállt, a falu kiürítette önmagát, abbahagyták a földgondozást, nem gondozzák a kerteket, kipusztult Magyarország a legtöbb állatból. Mikor nyugdíjba jöttem, még akkor is ötven darab saját juhom volt. Még akkor jártam nyírni. A fiammal, csak itt ebben a három faluban ezeren fölül megnyírtunk, hát akkor mennyi juhot nyírtak meg az egész országban! A kormány, én csak így mondom, mostohává tette a magyar földet. Egyszer, talán emlékeznek rá, még pénzt is fizettek, hogy vagdossák le a teheneket, a bányákat bezárták, eladtak mindent. Ez addig ment, amíg volt mit, de már most mit fognak eladni, miből csinálják a pénzt? Már most olyan a határ, hogy nem látni a népet kint dolgozni, régen még dolgozott a nép, most már nem dolgoznak. Kilencven felé megyek, ha a Jóisten segít, meg is élem, de még most is föl van szántva a telkem, és nem eszem zacskós levest, inkább magamnak főzök. Már nincsenek kint a gulyák, kondák, mert nincs a faluban állat semmi, egy faluban sem. Bebokrosodtak a legelők, bepiszkolódtak a földek errefelé, nem törődött avval kérem a vezetőség. Mi lesz így? Én már megvagyok a kilencven évemmel, már éltem eleget. De az unokák és a dédunokák, hogy milyen rendszerben fognak élni, azt nem tudom. Még a háború előttről mondom a saját községemről, ott nem volt más, csak egy bíró, mindenkinek megvolt a földje, a falu bírta fizetni a kanászt, a gulyást, az éjjeliőrt, a mezőőrt, papja volt, kántorja volt, iskolája volt, tanítójai voltak kérem szépen neki, mindet tudta fizetni, és mégis volt mindene a parasztnak. A városok is mind abból éltek, mert Pesten a macskaköves úton nem lehet elvetni a búzát. Voltam én még akasztott ember is kint a fronton, megmondom, ahogy van, de ilyen szegénynek Magyarországot még nem láttam. Most mindenki egy szem zöldségért elmegy a boltba, régen mindenkinek tele volt az udvara, a faluban őszkor öröm volt menni. A hízólibákat vagdosták, sütötték, olyan jó illat volt, hogy... De ezután mi lesz, nem tudom. Én csak ennyit tudok mondani, többet semmit a világon nem tudok mondani. ■ ARCKÉP 2008. december 10. lilH'nililUrsifl