Magyar Demokrata, 2009. április-június (13. évfolyam, 13-25. szám)

2009-05-27 / 21. szám

­badság, harmónia és harc, szegénység és gazdagság, együttérzés és siker, felemelkedés és hanyatlás a jövő Magyarországán.­ ­ Mongol és magyar viszonylatban nemcsak a szavainkban, hanem a szó­fordulatainkban is rengeteg egyezőséget találunk. Szentkatolnai Bálint Gábor még a XIX. században ezerkétszáz szót gyűjtött össze, de annál jóval több lehet. Sok mondái elem, például a szarvasünő, a turulmadár, vagy a népmeséi motívu­mok egész sora megegyezik a mongoléval. Kőműves Kelemen története is megvan a belső-mongoloknál, sőt, előfordul a Jin­­shu kínai krónikában is, amely a déli hu­nok Tongvancseng városának építéséről szól, de a kínai nagy falat is hasonló mó­don építették. Most a magyar és a mon­gol népballadák döbbenetes hasonlósá­gait tanulmányozzuk magyar és mongol néprajzos szakemberekkel közösen. Ezek a hasonlóságok is azt mutatják, hogy egy teljesen egységes eurázsiai kultúra léte­zett egykoron, amelyet a szkítákhoz és a hunokhoz köthetünk. Úgy gondolom, hogy ezeket az eredményeket már nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Tudomásul kell venni, hogy eredetünk minden szála szorosan a hunokhoz köt minket. Egyéb­ként egyre több Kínában élő mongol nyelvész is foglalkozik ezzel a kérdéssel, akik valószínűleg éveken belül kidol­gozzák a hun-magyar kapcsolatok teljes szintjét.­­ Az igazságot nemcsak az őstörténet és nyelvészet során pedzegeti. Nagy vitát váltott ki az a korábbi állítása is, misze­rint Julianus barát IV Béla uralkodása alatt nem a magyar őshazát akarta fel­kutatni.­­ Julianus a nagy nemzetvédő képében él az oktatásban, miközben ha valaki el­olvassa a Julianus-jelentést, akkor egyér­telműen kiderül, hogy ő a pápai érdeket szolgálta. Természetesen találkozott magyar közösségekkel, de nem az ős­haza megtalálása volt az elsődleges célja, hanem a római kereszténységet hirdette azon a területen. A hivatalos tudomány azért emlegeti Julianust, mert vele akar­ják bizonyítani, hogy a Magna Hungária északon volt, nem pedig délen, ahová a források helyezik. Mindig lesznek olya­nok, akik a régi nézetekhez ragaszkodnak, de előbb-utóbb el kell döntenünk, hogy mit akarunk. Haladni a nemzetközi köz­véleménnyel, hogy mi is új eredmények­kel jöjjünk elő, vagy pedig bezárkózni, és teljesen elmaradott nézetek fenntartására milliárdokat költeni. - Miért jövedelmező egy tudománynak, ha a régi dogmáit tartja meg? - A mi szemléletünk óriási váltást je­lentene a régi iskola számára. Az egész őstörténetet újra kellene írni, feldolgozni. Az eredményeket már nem lehet a szőnyeg alá söpör­ni. Tudomásul kell venni, hogy erede­tünk minden szála szorosan a hunok­hoz köt minket -ez hatalmas munka lenne, nem hiszem, hogy ezt sokan akarják. - Az utóbbi években sok szélhámos fel­bukkant az őstörténet környékén, ezzel lejáratva a tudományterületet. Hogyan lehet védekezni az áltudósok ellen? - Mindig lesznek olyanok, akik hasznot akarnak húzni a magyar őstörténetből, sze­rintem ez ellen nem lehet mit tenni. Ku­tatótársaimmal mi arra törekszünk, hogy egy olyan közösséget alakítsunk ki, akik hiteles eredményeket mutatnak fel és kellő komolysággal, felkészültséggel és szakmai­sággal foglalkoznak ezzel a területtel. Mikor változhat meg a magyar őstör­téneti kutatás helyzete? - Amíg a jelenlegi tudománypolitikai struktúra marad, addig semmi esetre sem lesz változás. Most ugyanis egy szűk kör befolyásolja, hogy ki szólalhat meg egyes témákban. Nem vesznek figyelembe füg­getlen kutatócsoportokat, és dilettánsnak mondanak mindenkit, aki a régi dogmák ellen lépnek fel, teljesen mindegy, hogy milyen jelentős eredményt ért el. Addig, amíg ez így marad, nem sok remény van arra, hogy valamilyen előrelépés történjék. Magam úgy vélem, hogy nekünk végez­nünk kell a dolgunkat, és az meghozza az eredményt akár itthon, akár külföldön. Usztics Anna Somfai Sándor IWiiSMUft­ 2009. május 27.

Next