Magyar Demokrata, 2020. január-április (24. évfolyam, 1-16. szám)
2020-04-08 / 15. szám
Jovián György, Keserű Ilona vagy M. Novák András éppúgy megtalálhatók, mint a még pályájuk előtt álló fiatalok, többek közt Antal Malvina, Báhidszki Petra és Gulyás Andrea Katalin. A termekbe lépve aztán valósággá válik a kurátor által ígért sokszínűség. A festmények és grafikák mellett a szép számmal látható szobrok, izgalmas installációk kavalkádja, a klasszikus és a kortárs képzőművészeti technikák, a realisztikus és a nonfiguratív alkotások keveredése, valamint a különleges anyagok műtárgyakká épülése (sár, csont, gumi, faág stb.) készteti gondolkodásra a szemlélőt. Kár, hogy a szemlélődésre kiválasztott alkotásokhoz nehéz valóban közel jutni, és ennek nem kizárólag a személyesség hiánya az oka. És nem is az, hogy az egyes műalkotások mellett nincs felirat (bár a készítő nevét talán nem ártana tudni). Ami leginkább hiányzik: hiába is kattintgatunk a számítógép képernyőjén, technikailag nem tudunk rácsodálkozni az első pillantásra jelentéktelennek tűnő apróbb részletekre; a zoomolás nem működik igazán, a művekre a pluszjellel rá tudunk ugyan közelíteni, de csak egy határig, és a finomságok akkor is elmosódnak. Pedig jó lenne, ha csak így, képernyőn keresztül is, de „beléphetnénk” a szentendrei hagyományokon nevelkedett Aknay János idei, Emlék című geometrikus kompozíciójának világába, odaülhetnénk a Maurer Dóra-tanítvány Bács Emese Utasai közé, vagy körbejárhatnánk a tavaly Derkovits-ösztöndíjjal kitüntetett Ammer Gergő carrarai márvány Hermész-szobrát. Ehelyett marad a puszta szemlélődés, az érzelmek nélküli vizuális élmény. Miközben persze köszönet illeti a művészeket és a Műcsarnokot, hogy a kiállítás legalább ebben a formában megtekinthető. És ha az említett technikai problémára is találnak megoldást, a virtuális látogató nem azzal a népmesei érzéssel áll majd föl az otthoni gépe mellől, hogy „kapott is ajándékot, meg nem is”. ■