Magyar Demokrata, 2020. január-április (24. évfolyam, 1-16. szám)

2020-04-08 / 15. szám

MŰHELY BENCSIK Gábor ■ álláspont A családunk és a hazánk Arnold Toynbee, az angol történetfilozó­fus a XX. század derekán kiemelkedő­en fontos megállapítást tett az emberi civilizáció fejlődéséről. Úgy vélte, hogy az egyes társadalmakat a történelmi ki­hívások, pontosabban az azokra adott válaszok mozdítják ki viszonylag nyu­galmi (Toynbee nézete szerint hanyatlás felé tartó) helyzetükből. Ha a kihívás túl erős, amilyen például a magyar államot érte a XVI. században az oszmán hódí­tással, akkor a társadalom megroppan, vagy akár össze is omolhat, ahogy a kö­zép-amerikai indián államok a spanyol hódítás nyomán. A túl erős kihívás tehát káros a társadalomra. Toynbee folytatta a gondolatot. Úgy látta, hogy ha a kihívás túl gyenge, akkor a kérdéses társadalom könnyedén elhárít­ja, nem kényszerül arra, hogy érdemben megváltozzék, kidolgozza a változott kö­rülményekhez való alkalmazkodás mód­szereit. Maga a gyenge kihívás tehát nem okoz kárt, ám hozzájárul a társadalom immunrendszerének ellustulásához, vég­ső soron a hanyatláshoz. Mi tehát a fejlődés motorja? Toynbee szerint az éppen jó kihívás, az ő szavaival az optimal challenge, amely elég erős ah­hoz, hogy a társadalmat érdemi válaszok kidolgozására szorítsa, de nem rombolja azt le. Eszerint azok a civilizációk (álla­mok, társadalmak) sikeresek a történe­lemben, amelyeket gyakran ért éppen jó kihívás, de elkerülte őket a túl erős pró­batétel. Az emberi civilizáció globálissá válását látva azt gondolhatnánk, hogy a most dü­höngő járvánnyal szintet lépett Toynbee tétele, és ezúttal az egész emberi civili­zációt érte kihívás, amire közös választ is kell adnunk. Ha így lett volna, valóban véget ért volna a nemzetek történelme, és az emberiség közös történelme vette vol­na kezdetét. Ha azonban alaposan körülnézünk a világban, egyértelművé válik, hogy az igazság ennek éppen az ellenkezője. A sors által nekünk szegezett kihívásra a választ az elkülönült közösségeknek kell megadniuk, elsősorban a családnak és a nemzetállamnak. És azok a közösségek kerülnek ki sikeresen ebből a próbatétel­ „Ennek az ostromnak most a családok a vé­dőbástyái, még akkor is, ha a generációk gyakran nem élnek egy fedél alatt. A családta­gok azok, akik naponta többször telefonálnak egymásnak, minivi­deókat küldözgetnek a nagyszülőknek az unokáik bájos ügyet­lenkedéseiről, és ezzel elviselhetővé teszik szá­mukra a bezártság nap­jait, heteit, hónapjait"­ ből, amelyek a saját adottságaikból kiin­dulva találják meg a legjobb válaszokat. Tragédiák sora mutatja most meg, hogy mekkora erő rejlik a család intéz­ményében, és mit jelent a hiánya. Próba­tétel alatt áll persze a család is, összezár­va néha nem is olyan könnyű elviselnünk egymást. De mi ez azoknak a spanyolor­szági öregeknek a szenvedéséhez képest, akiket haldokolva hagytak magukra az idősek otthona gondozói - hiszen azok csak fizetett alkalmazottak voltak, men­tették a bőrüket. Mondhatnánk, hogy ezek az erkölcsi lezüllés szélsőséges pél­dái. Ám a gyerektelenségbe zuhant Eu­rópában a magányos öregség egyáltalán nem szélsőséges jelenség, mondhatnánk, ez a norma. Vajon most, a járvány ide­jén milyen lehet gyerekek, család nélkül, öregen egyedül maradni, és várni, hogy a vész mikor ér oda? Ennek az ostromnak most a családok a védőbástyái, még akkor is, ha a ge­nerációk gyakran nem élnek egy fedél alatt. A családtagok azok, akik naponta többször telefonálnak egymásnak, mini­videókat küldözgetnek a nagyszülőknek az unokáik bájos ügyetlenkedéseiről, és ezzel elviselhetővé teszik számukra a be­zártság napjait, heteit, hónapjait. A csa­ládtagok segítenek bevásárolni és tartani a lelket azokban, akik elcsüggednek, meg­roppannak a záporozó rossz hírek súlya alatt. A járvány kihívása most egyértelmű választ követel: ha a következő próbatétel idején nem akarsz egyedül, egy magára hagyott öregotthonban meghalni, nevelj gyerekeket és élj családban! A családok sok-sok bástyája közé pe­dig a nemzetállam von közös védőfalat. 2020. április 8. IMiHMráM

Next