Magyar Demokrata, 2020. január-április (24. évfolyam, 1-16. szám)

2020-04-08 / 15. szám

hadművészete, köztük a magyar is egyedi­nek számított Európában. Míg a keleti jel­legű páncélok lehetővé tették a gyorsaságot, mozgékonyságot, addig a nyugati vértek merevek voltak, viselői nem is az ügyességre, gyorsaságra törekedtek, szemtől szemben akarták legázolni az ellenfelet.­­Nagy lovakon nagydarab emberek ál­­lig felvértezve, tiportak, gázoltak - csak a nyers erő. A lenézett, barbár ázsiai hordák­nak titulált népek ezzel szemben a hadmű­vészet sokkal magasabb fokát valósították meg. A korabeli krónikák is inkább róluk írtak, Bölcs Leó bizánci császár például a magyarok haditetteit veszi górcső alá hadi értekezéseiben, nem a germánokét, szlávo­­két, ami a magyar harcos értékét bizonyítja - véli a történész. Mindez a pozsonyi csa­tában is visszaköszönt: „...elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbeszáguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk ronta­nak, a megfáradt bajorokat letiporják, legyil­kolják. - írta le a magyar harcmodort a korabeli krónikás. Közelharcban sem voltak rosszabbak A sztyeppéi népek tűzerejét legendás íjuk biztosította. Ez volt az a bizonyos összetett, merev szarvú, visszahajló íj, amelyre az íjász felőli oldalán szarulemezeket, a másikra pe­dig szarvaslábinákat enyveztek. A hét végé­re fecskefarok-csapolással kerültek a merev karok. Felajzás után kapta meg a jellegzetes íjformát - magyarázza Hidán Csaba. Ez a technológia tette lehetővé, hogy egy magyar harcos kétszázötven méterre ki tudta lőni a nyílvesszőt. Voltak távlövő íjak és az ezek­hez tartozó nyílvesszők, akár nyolcszáz mé­teres holdtávolsággal, ám ennek harcértéke kevés volt, hiszen hatékonyan célozni csak kilencven, legfeljebb száz méterre lehetett - mutat rá a történész. Így aztán a magyarok már akkor képesek voltak nyílzáport zúdíta­ni az ellenségeikre, amikor azoknak ők még bőven lőtávolon kívül voltak. A nyilazáshoz kötődik egy speciális magyar találmány is, a készenléti íjtegez.­­ Ebbe felajzott állapotban került az íj, és mindig az övükre csatolták a lovasok, még­pedig a bal oldalukra. Jobb oldalon kapott helyet a nyíltegez, tele nyílvesszővel. Ennek köszönhetően szükség esetén pillanatok alatt képesek voltak lövést leadni — tudtuk meg a történésztől. A magyar harcos övén emellett kézifegyverek is függtek, ugyan­is szintén a magyarok terjesztették el azt a gyakorlatot, hogy felváltva használják a tá­volsági és közelharcra való fegyvereket. Ha már közelharc, Hidán Csaba nem ért egyet azzal a vélekedéssel, hogy a sztyeppei nomád népek ebben kevésbé lettek volna jók, hiszen a harcosok sírjaiból rengeteg kézifegyver is előkerül. Magyar találmány például a fehér, amely a szablya homorú részén, a fegyver hosszának egyharmadán fut végig. Ez sajátos vívástechnikát tesz le­hetővé. Hidán Csaba, aki az Aranyszablya Történelmi Vívóiskolában a gyakorlatban is oktatja a használatát, azt mondja, az ilyen fegyverekkel kiválóan lehet ellentámadni és fonák támadásokat indítani. A magyar szablyák érdekessége, hogy markolatuk a pengével ellentétes irányba hajlik, ami nö­velte a vágás nyomatékát. Említést érdemel a fokosbalta is. A kézifegyver, amely egyik oldalán ötcentis élhosszú balta, a másikon pedig megnyúlt fákkal van ellátva, annyi­ra bevált a magyar katonák kezében, hogy évszázadokon át töretlenül őrizte népsze­rűségét. Használták az Árpád-korban, a végvári vitézek kezében is ott volt, forgatták a kurucok; 1848-ban, sőt még az első világ­háborúban is rendszeresített fegyver volt, rohamfokos néven. Kellettek a lovak is A magyarok mozgékonyságukat éveken át nevelt és tanított harci lovaiknak köszön­hették. Ezek külsőre a mai huculhoz hason­ló, sztyeppéken általánosan elterjedt lovak voltak. Nagyon sok munka volt abban, hogy egy ló hátáról nyilazni lehessen, hiszen a paripának meg kellett szoknia, hogy gazdá­ja a csata közben elengedi a kantárt, és csak testsúllyal irányítja. Fegyelmezetten kellett kötelékben végrehajtani hadmozdulatokat. Hidán Csaba szerint ezért ferdítenek azok a források, amelyek szerint a magyarok zsák­mányolt lovakkal mentek csatába, hiszen a harcmodoruk csak kifejezetten erre a célra nevelt, összeszokott lovakkal volt kivitelez­hető. Persze a nyugati taktika is megköve­telte a lovak képzését, de ott egészen másra tanították az állatokat. Arra, hogy mindent letiporjanak, zárt harcrenddel szemben se riadjanak vissza. Ehhez egyébként lényege­sen robusztusabb lovakat alkalmaztak, me­lyekkel szemben a sztyeppéi népek kitartó, hosszú távon jó futó lovakat neveltek, úszás­ra is kiképezve őket, így folyókon is át tud­tak kelni. A Nyugat számára ez bámulatos és érthetetlen jelenség volt, ami felkészület­lenül érte őket. A 899-es Brenta menti csa­tában például azért tudta egy háromezer fős magyar sereg megverni I. Berengár lombard király tizenötezer katonáját, mert azok szá­mára elképzelhetetlen volt, hogy élő ember a Brentán átkeljen, a magyarok viszont átúsz­tattak a folyón, lerohanták a lombard tábort, és győztek.­­ A lombard lovak is tudtak vol­na úszni, de fel sem merült bennük, hogy ezt gyakorolják, hiszen nem tette lehetővé az általuk használt nyereg és páncélzat sem - mutat rá a történész. Az sem igaz - tud­juk meg -, hogy a magyarok a nyereg alatt puhították volna a húst. A sztyeppéi népek ugyanis nem fogyasztottak nyers húst, olyat csak akkor tették a nyereg alá, ha feltörte a ló hátát, a hústól ugyanis az állat hamar rendbejött. Szintén a mozgékonyságot segítette a magyarok által is előszeretettel használt sztyeppés eredetű pikkelypáncél. Készül­hetett vasból vagy bőrből, a piskótaszerűen lekerekített fémlemezeket vagy bőrdarabo­kat bőrszíjjal fűzték össze. Takarta a harcos mellét, hátát, oldalát, combját, vállát, fel­karját. Egy ilyen páncél hatékonyan védett a vágástól, ötven méter távolságban pedig a nyilaktól is. A nyugati sodronying jóval gyengébb volt; bár a vágást felfogta, gyű­rűin a nyílvessző át tudott hatolni, a XV. századi nehézvértesek páncélja pedig irdat­lan nehéz volt. Adja magát a kérdés, hogy a nyugati hadseregek miért nem vettek át néhány jobb fegyvert vagy páncélt keleti szomszédaiktól. Hidán Csaba szerint azért, mert az eltérő hadikultúrák között nagyon nehéz lett volna az átjárás. Ha meg is szer­zik a tudást, ami egy összetett, merev szar­vú visszahajló íj elkészítéséhez szükséges, akkor új ménes, más lovaglás­­mód, új ló­kiképzés és felszerelés kellett volna, ahhoz új emberek, így már nem érte meg. A ma­gyarok is sokáig megőrizték saját hadikul­túrájukat, bizonyos változtatásokkal ugyan, de megmaradt a közép- és a kora újkorban is. Néhány elemét még a huszadik század elején is használták. ■ 1 idilli] [írttól 2020. április 8.

Next