Magyar Demokrata, 2020. január-április (24. évfolyam, 1-16. szám)
2020-04-08 / 15. szám
Szalay Károly ■ szókimondó A lakiteleki sátor IX. Szellemi, erkölcsi, öntudatbeli önpusztításunk után Csurka rátért a fizikai önpusztításunkra. „ Van egy szó, egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp nincs szembenézésünk! Ez a szó a nemzethalál. Amikor ajkunkra tolul, szinte várjuk, hogy letorkoljanak miatta, mondván: romantikus, idejétmúlt rémlátás, tudománytalan fantazmagória. Pedig jelen van életünkben, nemcsak fogyásunkban, kivérzésünkben, hanem napról napra való történésként is, amennyiben a határainkon kívül élő magyarság sorsában még fel merjük ismerni a magunk sorsát. Hárommillió ember naponta megküzd a halál víziójával, mégpedig a legközvetlenebbül, a legkegyetlenebbül. Ez előtt a hárommillió ember előtt ma már nincs távlat, magyar jövő. [...] Számukra a nemzethalál valóság, személyes sors, örökös vagy-vagy.” A rendszerváltozás előtt börtön járt annak, aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozni merészelt. Néhány szó erejéig is. Nos, a lakiteleki sátor védőernyőt borított az eszementen szókimondó Csurka fölé, aki szembesítette a magyarságot a megemlítésre is tiltott, az elhallgatott tényekkel. Holott az életben maradás föltétele a fenyegető valóság megismerése és kimondása. A cinikus, a kaján, a sunyi ficege kibic a külső elnyomó és a belső áruló fenyegető árnyékában. Csurka pontosan tudta, hogy nemcsak fizikai, hanem lelki halál is létezik. A hárommillió magyarnak „nemcsak a nyelvét, a kultúráját és élete magyarként való leélésének a lehetőségét akarják elvenni, hanem még egy öntudat nélküli kiszolgáló személyzetté akarják lealacsonyítani. A munkaerejére, a találékonyságára talán még szükség is volna (az elnyomó nációknak, Sz. K.), csak az önazonosságát kell elhagynia. ” Vagyis: Trianon következtében az államhatárokon kívülre szorított EMBER, aki történetesen magyar, humanitárius létezésében emberi (vagyis magyar) mivoltában semmisíttetik meg. A faji, nemzetiségi, a kisebbségi üldözés elleni tiltakozás nem népcsoporthoz való tartozás, hanem emberiességi kérdés függvénye. Nem mindegy, hogy a személy teljes emberként éli-e le az életét, megőrizve minden élő emberi tulajdonságát, mibenlétét, vagy jellemzőitől, karakterétől megfosztott automata gépként, szolgaként, gondolkodás nélküli kiszolgáló cselédként vegetál. Fölidézve a régen túlhaladott rabszolga-társadalom több évezred előtti létformáját, Csurka szörnyű víziója, hogy „magyarságunk tudata szép lassan kiszivárog belőlünk. [...] Anynyi baj, csapás, megaláztatás, megkínzatás ért bennünket, hogy inkább föladjuk magyarságunkat. A magyar mivoltunk kínos és elviselhetetlen teherré vált, Trianon óta terhes magyarnak lennünk. Lemondunk magunkról. Szégyelljük magyar mivoltunkat [...], elhisszük, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha nem hisszük, rálegyintünk. És legyintő beletörődésünkben benne van a halálos üresség." Sajnos 2020-ban, tehát több mint harminc esztendővel Csurka kasszandrai szózata múltán még majdnem ott tartunk, ahol akkor lézengtünk. Önfeladóan, beletörődően. Elképesztő az, ahogyan Csurka pontról pontra részletezi a magyarság helyzetét és kilátásait. Az iskoláztatással, az iskolapadokban tanult és belénk csöpögtetett kicsinyhitűséggel lelkileg semmisítik meg a magyarságot. Amiben oroszlánrészt vállalnak a balliberális médiumok zavaros kozmopolitizmusukkal. Fölteszi a kérdést: „nem halad-e ez a társadalom egy szörnyű kettéhasadás felé”, aminek már megvolnának a történelmi előzményei? Korábban a pöffeszkedő arisztokrácia és vele szemben a szegénysége miatt viszszamaradott néptömeg. Kialakul egy idegen szellemű, kozmopolita, haszonélvező réteg és egy mindennapi gondokkal küzdő, szükségképpen lemaradó tömeg. „Ezen az úton is el lehet jutni a nemzet sírjához.” ■ (Folytatjuk.) A szemlőhegyi karanténban ott ragadt a DK ismert kvízmestere, aki pedig csak egy kis poharazgatásra jött át a főnökhöz. Az élet értelmét kutatták, de mivel mindketten egyetértettek abban, hogy a világ véletlenül alakult ki, célja és értelme sem lehet. Erre ittalt. - Ha már itt vagy, Pista - kezdte a házigazda -, játsszunk valamilyen vetélkedőt. - Legyen ön is milliomost? - Tudhatnád, hogy ebben a házban mindenki milliomos. Inkább azt a kitalálást, a darabbásosat. Mire gondolok most? - Személy? - Naná, de mennyire. - Okos? - Mi az, hogy! Nagyon is! - Valami politikus? Tehetséges? - Nem kicsit. Nagyon. - Már sejtem... Szokott hazudni? - Reggel, éjjel meg este. - Hát így nehéz lesz kitalálni. De azért rákérdezek: magadra gondoltál? - Hú, Pistám, ez bravúros volt. Na, gyorsan még egy kört, mielőtt a Klára beülne a székembe. Most mi jár a fejemben? - Meg lehet inni? - Nem. - Akkor Orbán Viktor. - Tévedtél, mert éppen arra gondoltam, amit Gréczy Zsolt írt. Hogy minden megbetegedésért, minden késő vonatért és dráguló csirkemellért, minden csúnya nőért egyedül Orbán lesz a felelős... Na jó, Orbánra gondoltam. De tessék, egy utolsót, ezt sose találod ki. A macskám alatt az erkélyen van egy alomnyi cica. Mit tippelsz, hány? Annyit segítek, hogy prímszám. - Öt? Hét? - érkeztek a tippek. - Ráfaragtál megint - diadalmaskodott Fletó, és kivágta: - Hat. - De a hat az kettővel és hárommal is osztható... - próbálgatta az ujjain ellenőrizni. - Nem figyeltél. Azt mondtam, az én macskámé az alomnyi cica. Márpedig ha az enyém, akkor a hatalom nem osztható semmivel. ■ Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, a mi tökéletlenségünk bűne. Ady Endre Ungváry Zsolt ■ JOBBSZÉL Játék 2020. április 8.