Magyar Demokrata, 2020. január-április (24. évfolyam, 1-16. szám)

2020-04-08 / 15. szám

MŰHELY SZENTESI ZÖLDI László ■ Álláspont Lássuk azt a grillezőt! Ha kerti grillsütőt vásárolunk, készüljünk fel arra, hogy személygépkocsival garan­táltan nem tudjuk hazaszállítani. Ilyenkor az ember megrendeli a fuvart, és türelme­sen várakozik a megadott időben, hogy befusson a furgon, hogy aztán összeszedje minden erejét, és a hatalmas kőtömbökkel egyensúlyozzon cseppet, majd szuszogva menjen a következő körért. Hanem a furgont ezekben a vészterhes időkben okos ember vezeti, akivel a ko­ronavírusról is szót váltunk. Miközben a grillező kődarabjait emel­getjük, fontos dolgot ejt el, csak úgy mellékesen, mielőtt hosszú életet kíván nekünk és a terrakottaépítménynek: ezekben a napokban sok minden eldől a magyar csalá­dokban. Lesz, ahol összeko­­vácsolódnak az emberek, lesz, ahol eltávolodnak egymástól. Ez a mondat még sokáig visszhangzik bennem, miután búcsút intünk egymásnak. Ha valamit elveszítettünk ebben a mi 1990 óta dúló szép új világunkban, az ép­pen az alkalmazkodás képes­sége. Gyerek- és ifjúkorom alkalmazkodási helyzetek sokaságával telt. Alkalmaz­kodtunk otthon, az iskolában, a társaságban, boltban és az utcán — any­­nyit alkalmazkodtunk, hogy a végén hitelt adtunk a nézetnek, miszerint több egyéni szabadság több közösségi teret is jelent. Persze, ez jól hangzik, csak közben belerokkan az egész társadalom abba a kis egyéni többletjogba. Az alkalmazko­dásnak ugyanis nem a szabadságfok szű­kítése a lényege, ahogyan a liberális hir­deti, hanem az a nagyon egyszerű élettani felismerés, amely a Neander-völgy óta tapasztalatként ég az ember nevű lénybe, nem csak egyedül vagy a világon, és lé­tezésed végcélja nem az, hogy jól érezd magad. Ha úgy tetszik, van egy társadal­mi vetülete is létünknek, és ott már nem én, az egyén diktálom a játékszabályokat. Ennek a folyamatnak azonban csak akkor van bármiféle haszna, értelme, ha nem partra vetett, hanem rajban úszó, vidám halként tekintünk magunkra, és neki­­duráljuk magunkat, hogy bármi lesz is, együtt szeljük át az élet nevű folyót ke­resztül vagy hosszában, ahogyan tetszik. Az individualizmus bacilusa, amely előbb legyengítette, majd mozgáskép­telenné tette az európai társadalmakat, valószínűleg az agyat is megtámadja. Látszólag értelmes, felvilágosult embe­rek komolyan hisznek abban, hogy nekik mindent szabad, hogy bármit megtehet­nek, ami „másokat nem sért”, és hogy ne­kik senki nem mondhatja meg, hogy mit csináljanak. Ennek a torz gondolkodásnak mindenekelőtt az egyén boldogtalansága, a magány, a társtalanság az egyenes követ­kezménye. Az önzés elburjánzása, a part­talan önimádat mindenkit fenyeget, aki elmetéli társadalmi kapcsolatait. Másod­sorban súlyos árat fizet a lakóhely, a nem­zet, egyszóval a közösség, amelyben az elidegenedett egyén is éldegél. Még akkor is, ha nem vesznek tudomást egymásról. A magába fordult ember ugyanis kizárólag az élvezetekben, a luxus hajhászásában, az életszínvonal fenntartási kényszerében találja meg létezése értelmét. Valamint abban, hogy megfeleljen a hozzá hasonlók elvárásainak, amely nagyjából a siker és a pénz kettős vonzását jelenti. Aki ezt elérte, menő, aki nem, lúzer - így szól a nyugati fogyasztói társadalom reklámszlogenje. Mindebből semmi más nem követ­kezhet, mint hogy az illető testi és lelki értelemben elpuhul, hogy elődeihez ké­pest gyengül az ellenálló képessége, hogy különféle devianciákat tart zsinórmér­téknek. Egy idő után már semmihez sem ért, aminek mindaddig nincs jelentősége, amíg a bulitársadalomban lubickol. Ha azonban beüt a vész, akkor neki vége. Nem tud főzni, nem tud zoknit stop­polni, nem gyalogol le három kilométert, és képtelen alkalmazkodni a veszélyhely­zethez. Fogalma sincs a fizikai munkáról, nem ismer semmit a valóságból, mert addigi élete során csak árnyékot bokszolt. Ilyenkor, koronavírus idején azt olvassuk, hogy Angliában nincs, aki majd beta­karítja a földekről a termést, mert a ke­let-európai, főleg román és bolgár idény­munkások otthon vannak. Angliában ott tart a világ, hogy inkább elrohad a málna a bokron, a krumpli meg a földben, mert nincs pár tízezer ember egy grófság területén, aki neki­­darálná magát, és elvégezné a munkát. Koronavírusos időkben - és ebben igaza van a grill­hordó sofőrnek - sok min­den eldől majd a családok­ban. Emberemlékezet óta nem töltöttünk ennyi időt a szeretteink társaságában.­­ Most nem kutyafuttában,­­ hanem szó szerint éjjel-nap­­­­pal együtt vagyunk, leszünk­­ még hosszú hónapokig. Ha h­a­marosan kiderül, áldás-e­­ vagy szenvedés számunkra, hogy együtt horgászunk a gyerekkel, hogy visszatérnek a családi ebédek, a hosszú séták, a kirándulások, a közös sportolás, az esti olvasás, a közös filmnézés. És persze a megspórolhatatlan, hosszú beszélgetések. Minden borzalma ellenére a járvány ebben az értelemben áldás lehet szá­munkra. Persze csak akkor, ha mi is úgy gondoljuk, és nem zuhanunk depresszió­ba attól a ténytől, hogy mindenfelé is­merős arcok tekintenek ránk. Az ember ugyanis társas lény, és hogy a család a leg­nagyobb védelem önmagunk ellen, egy percig sem lehet vitás. Végre lesz időnk mással is foglalkozni, végre kiléphetünk komfortigényeink börtönéből - fogjuk fel így az előttünk álló időszakot. Kezdetnek be is gyújtjuk azt a grillt, ke­rítünk valami húst, aztán majd meglátjuk. Ebből még bármi lehet, azt mondom. ■ 42 2020. április 8. i­lOn­HlOruH

Next