Magyar Demokrata, 2020. április-június (24. évfolyam, 17-26. szám)

2020-05-06 / 19. szám

a fontos a számára, a legegyszerűbb, ha megnézzük a viseletét, a táncát, illetve meghallgatjuk az énekeit. „Dunyhám, párnám de hajlik" Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a mai kor embere ha ismeri is népdalain­kat, többnyire nem érti azok képi világát, az ismétlődő motívumai mögött rejlő, sokszor nagyon is egyértelmű jelenté­seket. Vikár Béla már 1903-ban arról írt, hogy „az ősi, hagyományos módon ke­letkezett népdalokban lehet és sokszor van is előttünk érthetetlen kép, de annak nem értése miatt nem a népköltést, hanem tu­dásunk hiányos voltát kell okolnunk. Nem ismerjük a népdal képnyelvének titkait kellőképp, s így megesik, hogy képtelenséget látunk ott, ahol szép költői kép van.”­­ Népdalaink szövege persze szó sze­rint is értelmezhető, érthető és logikus. Mint a török népek dalai, mi is termé­szeti képpel indítunk, melyeket aztán párhuzamba állítunk valamiféle reális történettel - mondja Borsi Ferenc, aki, miután egy füzetben gyűjteni kezdte a népdalaink jellemzően visszatérő motí­vumait, maga is meglepődött azok követ­kezetességén, így aztán ezeket a vissza­térő elemeket témakörökbe csoportosítva Mi vagyunk a rózsák - Az érzékiség képi ábrázolása a magyar népdalokban cím­mel kötetbe is rendezte. Úgy gondolja, nem azt kell észrevennünk, hogy eleink mindenbe az erotikát, a testi szerelmet csempészték bele, hanem hogy ezt olyan finoman és olyan nagyszerű költőiséggel tették, hogy aki nem ismeri ezt a jelkép­szótárt, észre sem veszi a szövegben rejlő valódi üzenetet. A népdalokban szereplő egyes tárgyak, cselekvések és természeti képek mögött húzódó másodlagos jelentéseket hosszú oldalakon keresztül lehetne sorolni. Mi csak néhány fontosabb jelkép feloldására vállalkozhatunk. Ilyen például a „hajlás”, a „hajladozás” fogalma, mely más-más egyedi jelentéssel ugyan, de rendre ero­­tikumot sugall.­­ Amikor azt énekeljük, hogy „érik a szőlő / hajlik a vessző”, vagy „két szál pünkösdrózsa / kihajlott az útra”, az per­sze önmagában lehet természeti kép is. Ám ha eszünkbe jut, hogy a „dunyhám, párnám de hajlik / Beljebb, babám, a fa­lig”, és a „diófából van a babámnak ágya, / Ha ráülök, hajlik mind a négy lába”, akkor már elkezdhetünk gyanakodni, hogy az a szőlőág és a rózsa sem véletlenül haj­lik, hanem ez a hajlás többnyire a vala­mire való hajlandóságot hivatott jelezni. Nem kell ugyan mindenben jelképeket keresnünk, de tudni kell, hogy bármi­lyen témakört vizsgálunk is, azok még­iscsak mindenhol jelen vannak - hívja fel a figyelmet az összefüggésekre a szakértő. „Éva, szívem, Éva / Most érik a szilva" A színek talán a legősibb jelek, ame­lyek önmagukban is jelentést hordoz­nak, üzenetet közvetítenek. A fehér az érintetlenség, a sárga a betegség, a zöld a fiatalság, a piros az érettség, míg a tarkabarka a csalfaság jele. „Szép a feke­te bárány, ha nem tarka, / El vagyok én a babámnak árulva.” Ebből következik az is, hogy bár a feketét a hétköznapokban általában a gyásszal azonosítjuk, a lírai népdalokban többnyire erősen érzéki színként szerepel: „Keid a kökény, majd megkékül, / Most vagyok szerető nélkül. / Majd megérik feketére, / Találok még sze­retőre.” A színekhez hasonlóan szívesen alkalmazott szimbólumok a virágok, ezek közül a magyar folklór legtöbbet a rózsát említi, mely általában a szere­lemre, a szerelmespárokra utal: „Két szál pünkösdrózsa/Kihajlott az útra.” A gabo­nák közül a zab mindig valamiféle tiltott kapcsolatot, az árpa fiatalkori szerelmet, míg a búza a tiszta és kölcsönös érzel­met jeleníti meg: „Kis pejlovam nem sze­reti a zabot, / Még kiscsikó korában zöld árpára rákapott." Szerelmes népdalaink szövegében a különböző fák jellemzően nem önmaguk okán, hanem gyümölcse­ik felépítése, színe vagy külalakja miatt váltak szimbólumokká, így például a meggyet, a cseresznyét, a kökényt vagy a szilvát előszeretettel hasonlították a női szeméremtest formájához. Ha ezt tud­juk, mindjárt másként énekeljük egyik legnépszerűbb dél-dunántúli dalunk, miszerint: „Éva, szívem, Éva /Most érik a szilva. / Terítve az alja / Felszedjük haj­nalra.” Vagyis, ha szánunk rá egy kis időt, és tüzetesebben megvizsgáljuk a sokszor csak gépiesen és rutinszerűen előadott népdalaink szövegét, rácsodálkozhatunk az előttünk járó nemzedékek minden örömére, szívfájdalmára, no és persze fi­noman pajzán erotikájára is. Miközben úgy érezzük, hogy egy új világ tárul fel előttünk, jó, ha tudjuk, nagyon is kö­zünk van hozzá. ■ iHu­lMtHHI 2020. május 6.

Next