Magyar Életrajzi Lexikon 1. kötet, A-K (1967)
K - Kemény Zsigmond, báró
896 jethatások jellemzik. A kifejezés érdekében különféle anyagokat (gyöngy, cserép, kavics) használt fel munkáin. 1946—49 között készült relief-sorozata már új törekvéseit jelzi. 1951-ben a fényhatások alkalmazásával kísérletezett üveglapra helyezett különféle anyagokból épített reliefjein. Ez évben kiállított a zürichi „Galerie 16"-ban. 1954-től a heterogén elemek helyett kizárólag fémeket használt reliefjein, melyeket gyakran színezett. 1955-ben állította ki így készült „szobaképeit", melyek dinamikus hatásukkal a mozgás érzetét keltik. A párizsi Fachettigalériában 1957-ben rendezett kiállítása hozta meg számára az első nagy sikert. 1957-től svájci állampolgár lett. 1959—63 között Európa számos nagyvárosában és New Yorkban mutatta be műveit. Több nagyméretű, épületdíszítő plasztikát is készített (St. Gallen: Főiskola; Lausanne: Nemzeti Kiállítás; Frankfurt am Main: színház). 1964-ben a Velencei Biennále szobrászati nagydíját nyerte. Munkásságában a m. népművészeti tradíció, a kézműves gyakorlat és a modern technika adta anyagok ötvözéséből formálta meg korunk kitágult világképének, érzelmeinek, indulatainak művészi kifejezését (Menekülő vonalak; Szerkezetek születése; A csoda árnyéka; Az ideges világ stb.). — Irod. Michel Ragon: Z. K. (Suisse, 1960); Sík Csaba: K. Z. (Magvető Almanach, 1965. 3. sz.); Vayerné, Zibolen Ágnes: K. Z. (Művészet, 1965.) Kemény Zsigmond, báró (Alvinc, 1814. jún. 12.—Pusztakamarás, 1875. dec. 22.), író, publicista, politikus, az MTA 1. tagja (1843). Apját korán elvesztette; a családi örökség miatt folyt viszályok egész gyermekkorát megkeserítették. Zalatnán, majd 1823-tól Nagyenyeden tanult, hol Szász Károly mélyítette el benne a jog és a politika iránti érdeklődését. Jogi tanulmányait Marosvásárhelyt befejezvén, rövid ideig az erdélyi főkormányszéknél szolgált. 1839 — 1840-ben a bécsi egyben természettudományi előadásokat hallgatott. Hazatérve Kolozsvárra költözött s az Erdélyi Híradó egyik szerk.je lett (1841 — 1843). Irodalmi munkásságát szépirodalmi dolgozatokkal, történeti tanulmányokkal és politikai röpiratokkal kezdte. 1843-ban írt röpiratában (Korteskedés és ellenszerei) a megyék önkényeskedésére világított rá. Előbb Széchenyi híve, 1846-ban Eötvös József és a centralisták mellé állt. 1847-ben Pestre költözött és a Pesti Hírlap munkatársa lett. A szabadságharc alatt képviselő, majd belügymin.-i tanácsos. Követte a kormányt Debrecenbe, Kossuthot Pestre és Aradra, s ott csupán reformkori törekvései sodorták a szabadságharc politikai mozgalmaiba. Felfogásától távol állott a forradalom politikája és programja. Debrecenben a „békepártihoz csatlakozott s nem a forradalmi átalakulásért, hanem ellenkezőleg: az engedmények és a kiegyezés érdekében dolgozott. Úgy vélekedett, hogy az „európai egyensúly" követelménye még akkor sem engedné meg a teljes m. önállóságot, ha a m. fegyverek legyőznék Ausztriát. Világos után egy ideig bujdosott, végül az osztrák hatóságok Pesten internálták. Ekkor írta leghíresebb röpiratait: Forradalom után (1850) és Még egy szó a forradalom után (1851). E két írásában határozottan forradalomellenes álláspontja nyilvánul meg. Meg akarja győzni a nemzetet az új helyzethez való alkalmazkodásnak, a korábbi törekvések feladásának szükségéről, az osztrák hatóságokat pedig arról, hogy Mo.-on nincs talaja a forradalomnak és radikalizmusnak, am. „nemzeti jellem" kizárja ezek lehetőségét, s ezért az abszolutizmusnak sincs értelme. Ámde mindkét részről csak gyanút ébresztett maga iránt; érvelésével egyik felet sem sikerült meggyőznie. E megtorpanása után Csengery Antallal és Kazinczy Gáborral, később Deák Ferenccel kialakították a passzív ellenállás formáit, szervezték az irodalmi életet és a nemzet egyik irányítójává emelték lapjukat, a Pesti Naplót, melynek szerkesztését ~ 1855-ben vette át. 1859-ben, az abszolutizmus gyengülésekor ~ elsők között mondta ki, hogy 1848 alapjára kell helyezkedni, de közben elsősorban a nemesi vezető réteg érdekeit tartotta szem előtt. A következő években barátaival együtt készítette elő a kiegyezést. A kiegyezés után már alig volt politikai szerepe. A szerkesztés, az éjszaka végzett, túlhajtott írói munka, zilált anyagi helyezete és a politikai izgalmak felőrölték idegeit. Még a Kisfaludy Társelnökségét is (1866-tól) egyre inkább csak forma szerint látta el. Betegsége mindjobban elhatalmasodott rajta, elméje elborult. Hazatért Erdélybe, öccsének pusztakamarási birtokára, ott halt meg. Emlékére Tolnai Lajos 1878-ban irodalmi társaságot létesített Marosvásárhelyt. Első regényei régi századok romantikus és tragikus eseményeit keltik életre (Izabella királyné és a remete, Élet és ábránd, Gyulai Pál). Legjelentősebb műveit az ötvenes években írta. Előbb a társadalmi regények és elbeszélések (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Szerelem és hiúság), később a történelmiek vannak túlsúlyban (Özvegy és leánya, Rajongók, Zord idő). Regényeiben a sötét háttérbe rend-