Magyar Emléklapok 1848 és 1849-ből (Pest, 1850)
Petőfi Sándor: Az év végén
72 És ki tudja? tán utósó, Legutósó lesz e dal; Tán, ha téged most leteszlek, Többé majd föl sem vehetlek; Hangod, életed kihal. A hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal írok költeményeket. Zengj tehát, zengj édes lantom, Zengd ki, a mi benned van, Szólj vadul és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vígan. Légy vihar, melly haragában, Bérezi tölgyeket szakít, Légy szellő, melly mosolyogva Édes álomba ringatja, A mezők fűszálait. Légy tükör, mellyből reám néz Egész, egész életem, Mellynek legszebb két virága A múlandó ifjuság s a Múlhatatlan szerelem. Adj ki minden hangot, lantom, A mi benned még maradt . . . A nap is, midőn lemegyen, Pazarolva földön égen Szétszór minden sugarat. S szólj erősen, lantom, hogy ha Már utolsó e dalod, Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bérczei, a századok. Petőf