Magyar Építőipar, 1988 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1-2. szám - E számunk elé...

MAGYAR ÉPÍTŐIPAR Lapunk év elején megjelenő első számát a szerkesztő­ség hagyományosan az elmúlt esztendő folyamán meg­valósult és átadott építészeti alkotások bemutatására szenteli. A beérkező témák mennyisége általában jóval meghaladja a rendelkezésünkre álló terjedelmet. Ennek következtében a legtöbb alkalommal bizonyos mértékű szelektálásra volt szükség. A publikálásra alkalmas mű­vek kiválasztásában a legutóbbi időkig irányelvünk az volt, hogy az előző év országos termésének technikai és felfogásbeli különbségeit is híven tükröző keresztmet­szetet adjunk. Napjainkban egyre nagyobb teret hódító, az úgyne­vezett „posztmodern” építészeti mozgalom eléggé el­lentmondásos hazai gyakorlatában ma már úgy érezzük, hogy az említett — minden irányzatnak egyaránt helyt­­adó, s emiatt legalább építéstechnikai szempontból megkívánható kritikai állásfoglalást is szükségszerűen nélkülöző — bemutatási módszer nem szolgálja kellő­képpen építészetünk technikai fejlesztésére, illetve humánus, emberléptékű, ugyanakkor korszerű építé­szeti környezet megteremtésére irányuló törekvéseket. A „Bauhaus” és a húszas-harmincas évek „modern” építészete, tiszta logikájával és szociális tartalmával az átlagember számára kívánt megfelelő egészséges és életmódjához alkalmazkodó harmonikus építészeti ke­retet teremteni. Volt ideológiája, célkitűzése, nem for­mát újított, hanem tartalmaz. A tartalom adta a formát, a szerkezeti struktúrát és mindezekhez igazodó építési technológiát. A második világháború befejezését követő történelmi korszakváltás nem csak hazánkban, hanem a világ más részein is, a mennyiségi követelményeket helyezte előtérbe. A nagyütemű urbanizációval és a szo­ciális célú lakások tömeges előállításával járó építési fel­adatokat csak tipizálás útján nagyüzemi (házgyári) mód­szerekkel lehetett teljesíteni. Ennek következtében a „technológia” vált elsődlegesen a környezetalakítás és az építészeti koncepció meghatározó elemévé. Az ered­mény a humánus, embert szolgáló bauhausi elvek eltor­zulása, az építészeti sematizmus térnyerése, s nem utolsósorban az emberi arányokat és barátságos kör­nyezetet nélkülöző monoton sivársági lakótelepek kialakulása lett, így nyilvánvaló, hogy a közelmúlt „funkcionalista­­modernista” építészetének általános társadalmi elutasí­tása, egyes alkotásainak szigorú bírálata a „posztmo­dern” építészeti szemlélet minden mást világszerte elsodró térhódítása, korunk társadalmi elvárásainak tükrében érthetőnek és indokoltnak látszik. Érdemes megvizsgálni, hogy mi az oka annak, hogy az új irányzat sokak szemében inkább divatnak, mint egy új, a jelen és a közeljövő társad­almának fizi­kai és szellemi igényeit egyaránt kielégítő, humánus építészeti perió­dus kezdeti lépésének tűnik. Ennek egyik okát abban látjuk, hogy a különféle eszmeáramlatokat is magába­­fogalaló hazai „posztmodern” mozgalom ideológiai ál­lásfoglalása eszmeileg a közelmúlt évtizedek építészeté­nek elutasítására, de főként a századforduló európai mérce szerint is kiemelkedő, hazai alkotásainak nosztal­gikus tiszteletére korlátozódik. Az a tény, hogy a századforduló építészetének remi­niszcenciái napjaink építészetében meghatározó szere­pet játszanak, még nem zárja ki a korszerűségre törek­vő, konstruktív ideológiai szempontok kialakításának lehetőségét. Tartalmában társadalmunk szociális, gaz­dasági és kulturális problematikáját felölelő ideológiai állásfoglalás hiányának tudható be az a szemléletbeli zűrzavar, amely egyrészt épületeink öncélú formai meg­jelenítésében, másrészt az anyag, szerkezet és az építési technológia ritkán összehangolt megválasztásában mu­tatkozik. Az említett szemléletbeli zűrzavarra számos helyen találhatunk példát, a mandrartszerű ültetős (valójában lapostető) megoldásoktól kezdve, a kulisszaszerűen applikált álboltíves homlokzat fölé helyezett tetőido­mok kavalkádján keresztül, Kós Károly nevével fémjel­zett angol gyökerekből eredő, de az erdélyi népművé­szetből és népi építészetéből táplálkozó irányzat újra­élesztését célzó törekvésekig. Ami az előbb leírtakból kitűnik, a „posztmodern” építészeti mozgalom címén érvényre jutó különféle eszmeáramlatok hatása következtében, olyan átfogó és általános érvényű eszmei-ideológiai bázis nem alakulha­tott ki, amely az általunk publikálandó anyag elbírálá­sához, illetve kiválasztásához szerkesztőségünknek is támpontul szolgálna, így az építészettörténeti példákat elemző közismert megállapítások egyikére támaszkodva, mely szerint ,,.. .a fejlődés határköveiként számontar­­tott, a kor szellemi, gazdasági és társadalmi struktú­ráját is híven tükröző építészeti alkotások, az adott korszak legfejlettebb technikája segítségével jöttek létre... ” úgy véljük, hogy a szelektálás során — szem­lélet és felfogásbeli kategorizálás mellőzésével — azok­nak az alkotásoknak kell elsőbbséget biztosítanunk, amelyek a hivatkozott, s minden építészeti alkotásra ma is érvényes történelmi analógia kritériumának leg­inkább megfelelnek. E számunk elé... MAGYAR ÉPÍTŐIPAR 1988. 1—2. SZÁM

Next