Magyar Építőművészet, 1983 (32. évfolyam, 1-6. szám)

1983 / 3. szám

Irodalom Granasztói Pál—Polónyi Ká­roly Budapest Holnap. Gon­dolat Kiadó, 1959. Granasztói Pál: Budapest ar­culatai. Szépirodalmi Kiadó, 1980. Borsos Béla—Sodor Alajos—Zá­­dor Mihály : Budapest építé­szettörténete, városképei és műemlékei (szerk. Pogány F.). Műszaki Könyvkiadó, 1959. Preisich Gábor (szerk.): Buda­pest jövője. Műszaki Könyv­kiadó, 1973. Csorba Dezső: A pesti Duna­­korzó átépítésének terve. Vá­rosi Szemle XXIII. évf. (1937) Az új városháza (az 1940., de­cemberi ankét vitája). Érte­kezések, beszámolók a mű­szaki és gazdaságtudományok köréből. Magyar Mérnök és Építészegylet 1941. II. füzet. Ifj. Kismarty Lechner Jenő: Tervpályázat a budapesti szál­lodasor újjáépítésére. Tér és Forma, 1946. 7—9. sz. Hench László: A dunaparti szállodasor újjáépítési terve. Tér és Forma, 1947. 3. sz. Polónyi Károly: Az újjáéledő Dunakorzó, Budapest, 1971. augusztus. hogy az újonnan kialakult városszerkezet semmiképpen sem minősíthető az épített környezet és a táj, a Duna és a budai hegyek közé épült új városrész és a 2000 éves múltra visszatekintő történelmi — a római, a középkori, a barokk és a múlt századi­­ rétegek közötti kapcsolat iskolapéldájának. Az eredmény mindenképpen sokkal gyengébb, mint az a pá­ratlan adottságok, az Olgyay testvérek 1937-es Via Antiqua­­terve vagy Janáky István és Jánossy György 1957-es pálya­terve alapján elvárható lett volna. A veszteséglistának csak egyik tétele a 300 óbudai kiskocsmának slágerekben megörökí­tett légköre, amely a budai hegyvidék településeinek, festői utcáinak, régi városképeinek hangulatával, Tabán után immár Óbudából is végleg eltűnt, és amelyből ma talán már csak a Gül Baba türbe környékén őrizhető meg valami, az 1981-es hallgatói tervpályázat díjnyertes pályaműveinek a szellemében. A pesti oldalon a Belvároshoz északról csatlakozó klasszi­cista Lipótváros tekinthető még történelmi városrésznek, mely a reformkor egységes nagyszabású városrendezési koncepció­jának megfelelően a Duna mentére koncentrálta a város fejlesz­tését, és amely nyugodt horizontalitásával jól ellensúlyozza a jobbparti Várhegy mozgalmasságát. Aztán a Parlament követ­kezik, amelynek méreteit, arányait — akár a királyi palota ese­tében — nehéz ugyan a mai Magyarország léptékével megma­gyarázni, de az biztos, hogy nehezen képzelhető el olyan épület, amely jobban illik a folyó itteni kanyarulatához, a tájhoz, a vá­rosképhez, mint Steindl remekműve. Kupolája a bazilika és a Várpalota kupolái mellett a történelmi Magyarország harma­dik hatalmát szimbolizálja a város látképében. A parlamenttel az őt körülvevő monumentális épületekkel megalkotott térrel a kormányzati negyed jelenik meg a Duna-parton, mely termé­szetesen hivatalosabb és kevésbé dinamikus, mint a Belváros. Utána a két világháború közötti városias növekedés jelképe, a 6—7 emeletes párkánymagasságú, spekulációs, modern bér­házakból álló Újlipótváros következik. Ennek folytatása keve­sebb problémát jelentett a „házgyáras” építési technológia ré­szére, mint Óbuda átépítése. Itt semmiért sem kár, ami eltűnt és ami a helyére került, az még félkész állapotban is jó. Ennek az adottságaiban, hangulatában a budai Duna-parttól lényegesen eltérő területnek az alakítására a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán az 1982/83. tanév első félévé­ben lebonyolított hallgatói ötletpályázat három díjnyertes pálya­műve számos — a mai körülmények között akár kisvállalkozások formájában is — könnyen megvalósítható javaslatot hozott. E partszakasz a — közvetlen környék lakói igényeinek kielégí­tésén túlmenően — tömegeket vonzó attrakciókat kíván. Az egyik „ex equo” díjazott pályamű szerzői (Szekér László, Sedlmayr János és Karakas Anikó) a part elé vontatott hajókon és úszóműveken hajótörténeti múzeumot, bárokat, víz alatti bemutatókra is alkalmas, sőt akváriumként is használható vízi­színházat ajánlanak. Az ide tervezett SZOT szállót pedig széle­sebb körű közönséget is ide csábító uszodával, tekepályával és más létesítményekkel egészítik ki. A másik terv szerzői (And­­rejkó László, Birghoffer Péter, Szórády István és Tóth Sándor) a tervezett szálló környékén Rejtő Jenő — a magyar irodalom szinte Jaroslav Halek léptékű egyénisége — történeteinek kocs­máit, bárjait és egyéb felejthetetlen helyszíneit szeretnék gro­teszk eszközökkel felépíteni. A harmadik helyezett — Udo Poh­­ling, Paulin Pál és Csák Beatrix azonosan értékelt pályaműve — a századforduló parti építményeinek, a Római-part régi csónak­­házainak vagy éppen a párizsi Szajna-part könyvárusító standjai hangulatát idézve kívánja megszüntetni e helyen még jogos hiányérzetünket. A települések, a városok képe állandóan változik. Épületeiket nemcsak a háborúk, a természeti csapások pusztítják, nemcsak akkor mennek tönkre, ha elhagyottakká, gazdátlanná válnak. Nemcsak azért alakítják át, toldozzák-foldozzák, hogy megfelel­jenek a gyorsan változó igényeknek, hanem sokszor azért bont­ják le őket, hogy helyet adjanak nagyobb, divatosabb épületek­nek, így akár pusztították, akár építették a várost, az mindig történelmi emlékei egy részének elvesztésével járt. A mai Magyarország­­ három legjellemzőbb rétegét létrehozó kor, a barokk, a dualizmus és a konszolidáció utáni sokat elpusztított abból, ami a háborúk után megmaradt. A nagy lemaradást minél gyorsabban behozni akaró sietséggel végzett építés sok­szor olyan jóvátehetetlen hibákat is eredményez, melyeket rend­szerint éppen a kortárs és a közvetlen utána következő kor ítél meg a legszigorúbban. Ezek kritikus elemzése, a célkitűzések változó körülményeknek megfelelő újrafogalmazása, a további előrelépés elengedhetetlen feltétele. Ehhez erőt, kedvet adhat, hogy az egyenleget a veszteségek, a hibák ellenére is határozottan pozitívnak érezhetjük. Polónyi Károly 24

Next