Magyar Építőművészet, 1983 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 3. szám
Irodalom Granasztói Pál—Polónyi Károly Budapest Holnap. Gondolat Kiadó, 1959. Granasztói Pál: Budapest arculatai. Szépirodalmi Kiadó, 1980. Borsos Béla—Sodor Alajos—Zádor Mihály : Budapest építészettörténete, városképei és műemlékei (szerk. Pogány F.). Műszaki Könyvkiadó, 1959. Preisich Gábor (szerk.): Budapest jövője. Műszaki Könyvkiadó, 1973. Csorba Dezső: A pesti Dunakorzó átépítésének terve. Városi Szemle XXIII. évf. (1937) Az új városháza (az 1940., decemberi ankét vitája). Értekezések, beszámolók a műszaki és gazdaságtudományok köréből. Magyar Mérnök és Építészegylet 1941. II. füzet. Ifj. Kismarty Lechner Jenő: Tervpályázat a budapesti szállodasor újjáépítésére. Tér és Forma, 1946. 7—9. sz. Hench László: A dunaparti szállodasor újjáépítési terve. Tér és Forma, 1947. 3. sz. Polónyi Károly: Az újjáéledő Dunakorzó, Budapest, 1971. augusztus. hogy az újonnan kialakult városszerkezet semmiképpen sem minősíthető az épített környezet és a táj, a Duna és a budai hegyek közé épült új városrész és a 2000 éves múltra visszatekintő történelmi — a római, a középkori, a barokk és a múlt századi rétegek közötti kapcsolat iskolapéldájának. Az eredmény mindenképpen sokkal gyengébb, mint az a páratlan adottságok, az Olgyay testvérek 1937-es Via Antiquaterve vagy Janáky István és Jánossy György 1957-es pályaterve alapján elvárható lett volna. A veszteséglistának csak egyik tétele a 300 óbudai kiskocsmának slágerekben megörökített légköre, amely a budai hegyvidék településeinek, festői utcáinak, régi városképeinek hangulatával, Tabán után immár Óbudából is végleg eltűnt, és amelyből ma talán már csak a Gül Baba türbe környékén őrizhető meg valami, az 1981-es hallgatói tervpályázat díjnyertes pályaműveinek a szellemében. A pesti oldalon a Belvároshoz északról csatlakozó klasszicista Lipótváros tekinthető még történelmi városrésznek, mely a reformkor egységes nagyszabású városrendezési koncepciójának megfelelően a Duna mentére koncentrálta a város fejlesztését, és amely nyugodt horizontalitásával jól ellensúlyozza a jobbparti Várhegy mozgalmasságát. Aztán a Parlament következik, amelynek méreteit, arányait — akár a királyi palota esetében — nehéz ugyan a mai Magyarország léptékével megmagyarázni, de az biztos, hogy nehezen képzelhető el olyan épület, amely jobban illik a folyó itteni kanyarulatához, a tájhoz, a városképhez, mint Steindl remekműve. Kupolája a bazilika és a Várpalota kupolái mellett a történelmi Magyarország harmadik hatalmát szimbolizálja a város látképében. A parlamenttel az őt körülvevő monumentális épületekkel megalkotott térrel a kormányzati negyed jelenik meg a Duna-parton, mely természetesen hivatalosabb és kevésbé dinamikus, mint a Belváros. Utána a két világháború közötti városias növekedés jelképe, a 6—7 emeletes párkánymagasságú, spekulációs, modern bérházakból álló Újlipótváros következik. Ennek folytatása kevesebb problémát jelentett a „házgyáras” építési technológia részére, mint Óbuda átépítése. Itt semmiért sem kár, ami eltűnt és ami a helyére került, az még félkész állapotban is jó. Ennek az adottságaiban, hangulatában a budai Duna-parttól lényegesen eltérő területnek az alakítására a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán az 1982/83. tanév első félévében lebonyolított hallgatói ötletpályázat három díjnyertes pályaműve számos — a mai körülmények között akár kisvállalkozások formájában is — könnyen megvalósítható javaslatot hozott. E partszakasz a — közvetlen környék lakói igényeinek kielégítésén túlmenően — tömegeket vonzó attrakciókat kíván. Az egyik „ex equo” díjazott pályamű szerzői (Szekér László, Sedlmayr János és Karakas Anikó) a part elé vontatott hajókon és úszóműveken hajótörténeti múzeumot, bárokat, víz alatti bemutatókra is alkalmas, sőt akváriumként is használható víziszínházat ajánlanak. Az ide tervezett SZOT szállót pedig szélesebb körű közönséget is ide csábító uszodával, tekepályával és más létesítményekkel egészítik ki. A másik terv szerzői (Andrejkó László, Birghoffer Péter, Szórády István és Tóth Sándor) a tervezett szálló környékén Rejtő Jenő — a magyar irodalom szinte Jaroslav Halek léptékű egyénisége — történeteinek kocsmáit, bárjait és egyéb felejthetetlen helyszíneit szeretnék groteszk eszközökkel felépíteni. A harmadik helyezett — Udo Pohling, Paulin Pál és Csák Beatrix azonosan értékelt pályaműve — a századforduló parti építményeinek, a Római-part régi csónakházainak vagy éppen a párizsi Szajna-part könyvárusító standjai hangulatát idézve kívánja megszüntetni e helyen még jogos hiányérzetünket. A települések, a városok képe állandóan változik. Épületeiket nemcsak a háborúk, a természeti csapások pusztítják, nemcsak akkor mennek tönkre, ha elhagyottakká, gazdátlanná válnak. Nemcsak azért alakítják át, toldozzák-foldozzák, hogy megfeleljenek a gyorsan változó igényeknek, hanem sokszor azért bontják le őket, hogy helyet adjanak nagyobb, divatosabb épületeknek, így akár pusztították, akár építették a várost, az mindig történelmi emlékei egy részének elvesztésével járt. A mai Magyarország három legjellemzőbb rétegét létrehozó kor, a barokk, a dualizmus és a konszolidáció utáni sokat elpusztított abból, ami a háborúk után megmaradt. A nagy lemaradást minél gyorsabban behozni akaró sietséggel végzett építés sokszor olyan jóvátehetetlen hibákat is eredményez, melyeket rendszerint éppen a kortárs és a közvetlen utána következő kor ítél meg a legszigorúbban. Ezek kritikus elemzése, a célkitűzések változó körülményeknek megfelelő újrafogalmazása, a további előrelépés elengedhetetlen feltétele. Ehhez erőt, kedvet adhat, hogy az egyenleget a veszteségek, a hibák ellenére is határozottan pozitívnak érezhetjük. Polónyi Károly 24