Magyar Felsőoktatás, 1995 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1995-01-01 / 1-2. szám
Három különböző korban és eltérő kultúrában élt személyiségre emlékezünk. Mi kapcsolja össze őket? Nem kevesebb, mint az, hogy koruk és kultúrkörük kivételes írói-gondolkodói, szellemi reprezentánsai voltak. Másrészt érkezésük és távozásuk ideje rokonítható 1995-től. Szerb Antalt 1945. január 27-én verte agyon Balfon egy tudatlan, szadista keretlegény. Samszeddin Muhammad Háfiz, az egyetemes érvényű perzsa költő 1325-ben született és 1390-ben hunyt el. Csokonai Vitéz Mihályt 1805. január 28-án vitte el a tüdőgyulladás. A két távoli, ám mégis rokon költőt a magyar irodalomtörténet atyja, Szerb Antal is összeköti szűkszavú, lényegre tapintó értékelésével. Végezetül mindhárman ma is érvényes erkölcsi és esztétikai eligazodási pontot jelenthetnek a huszadik század útkeresőinek. (A szerkesztő) Csokonai és Háfiz A XVIII. század végén bekövetkezett tempóváltozás, melyet Felújulásnak szoktunk nevezni, új alapokon indult el a lírában. Csokonai, tudomásul véve és felhasználva a megújult líra eredményeit, nyugodtan folytatta ott, ahol a Felújulás előtti lírai költők, Faludi és Amadé abbahagyták. A magyaros versütemben rejlő nagyszerű zenei és játékos lehetőségeket, amelyeket már Amadé és Faludi is kitűnően ismertek, ő a tökéletességig fejlesztette. A magyaros formába beolvasztotta a későbbiek vívmányát, az időmértéket, és ezzel is gazdagabbá tette verseit. Csokonai versein el lehetett végre ringatózni, mint a zenének a hullámain. Az expresszionista Berzsenyi oszloprengető ódái mellett ezek az impresszionista Lilla-dalok azok, amelyek elevenen maradtak a Vörösmarty előtti költészetből, és a versszerető embert ma is felviszik abba a tisztább régióba, ahová csak a zene és a versek vezetnek. Mi tette ilyen viharállóvá ezeket a törékeny kis verseket? Bizonyára a forma, a forma szó legmagasabb értelmében, amikor önmagába zárt tökéletességet jelent. A művészi forma az ember legnagyszerűbb lázadása az elrohanó élet ellen, megrögzít és szigetté tesz egy kicsiny pillanatot az idő áradatában. A forma varázsa valahogy annál csodálatosabb, minél kisebb, karcsúbb, tovasiklóbb az a tartalom, amelyet szembeszögez a múlandósággal. Királyi paloták összeomlanak, és porcelánfigurák megmaradnak: ez a Csokonai költészete. Mint a görög vázán, melyről Keats verse szól, időtlenül él leányok és ifjak kergetőző táncának egy önmagában tökéletes pillanata, úgy él Csokonai verseiben egy bizonyos hervadékony szépség, ami különben világunkból már elveszett: az Eleven Rózsa múlhatatlan reggeli ragyogása. A Siráz-beli Háfiz a szerelem és a kor legünnepeltebb költője, a perzsa Anakreón. Az ő verseit is átértelmezték misztikus tanítássá. Versformája a ghazel, csak minden második sor rímel, de ugyanaz a rím megy végig az egész költeményen. Háfizt Goethe igen sokra becsülte és a XIX. század folyamán a németeknél olyan népszerű volt, mint az angolszászoknál Omar Khajjám; igen sok átköltője és utánzója akadt. Az átköltött Háfizból olyan nyárspolgári életélvező lett, mint amilyenné Anakreónt tették a rajongásukkal sújtó századok, de pontos fordításban versei sokkal kevésbé nyárspolgáriak és sokkal kevésbé egyszerűek is. Verseiben, mint az egész perzsa költészetben, lépten-nyomon rózsával és fülemülével találkozunk. Ez a költészet éppolyan konvencionális, mint a középkori trubadúrdal és Minnesang. Goethe kitűnően látta meg, hogy a konvencionális kellékek a hiányzó mitológiai apparátust pótolják: a perzsák rózsát mondanak, amikor a görögök Aphroditét, fülemilét, amikor a görögök Apollónt mondtak volna. Szerb Antal Csokonai Vitéz Mihály TARTÓZKODÓ KÉRELEM. A HATALMAS Szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek Gyönyörű kis Tulipánt! Szemeid’ szép ragyogása Eleven hajnali tűz, Aj akid’ harmatozása Sok ezer gondot elűz. Tellyesítsd angyali szókkal, Szeretőd a’ mire kért; Ezer ambrózia-csókkal Fizetek válaszodért. Samszeddin Muhammad Háfiz FÜRTJEID SÖTÉTLŐ TERHE ! Mámor-nárciszodnak rabja e világ királya mind. Józanok hogy szomjuhoznak rubinod borára mind! Nézd, az ibolyák liláznak, menj a kertbe, láthatod: fürtjeid sötétló terhétől borultak gyászba mind. Illatos szellő elárul téged, engem könnyeim, máskülönben titkot tart a szerető s a párja mind. Nem magam vagyok, ki gázért zengek rólad, mindenütt felzokog e rózsaarcnak ezer csalogánya mind. Fürtre fürt egymásra omlik, séta közben válladat mint a hullám elborítja, nyugtalan csigázva mind. Allah kertje minket illet - jámbor, kívül tágasabb, mert mindig a bűnös az, ki a kegyelmet várja mind. Menj kocsmákba, bíbor lánggal ott derítsd föl arcodat. Klastromokban mit keresnél? Ott homályos lárva mind. Én gyaloglók, míg nyeregben ülnek utitársaim, csak te nyújtsd kezed felém s a lépted legyen áldva mind. Fürtjeidből meg ne szabaduljon Háfiz már soha: fogva tartja hullámzó hajadnak selymes szála mind. Vas István fordítása