Magyar Figyelő 1914/3

Följegyzések - Rákosi Jenő és Justh Gyula

70 Feljegyzések­ ből eleve kizárták az objektív nyilvánosságot. Az ünneplés tulajdon­­képen abból állott, hogy a védtelen halott emlékét beletördelték egy pártklub aktuális aspirációinak prokrusztesi ágyába, ami meg­lehetősen kegyetlen munka volt. Ennek a műveletnek az Otthon­kör jelenlevő jóizlésű elnöke néma tanúja maradt. Rákosi passzivitásából azonban Justh Gyula utólag igen olcsó győzelmet konstruált magának — ez volt az első győzelem, amelyet a pártját lehengerelő általános választások óta aratott­­ — magának vindi­kálván az «érdemet», hogy Rákosi Jenőbe belefojtotta a szót. Hogy tényleg volt-e Justhnak valami része abban, hogy a szoboravatás lesülyedt szűkkörű és jelentéktelen pártakcióvá, azt nem kutatjuk, de nem is érdemes kutatni. Justh is ama politikusok közé tartozik, akik «szeretik» a sajtót, amelynek istápoló mankója nélkül egy lépést sem tudnának megtenni a közéletben. Azonban ő is, mint a legtöbb magyar politikus, különbséget teszen «tisztességes» és «nem tisztességes» sajtó között, a tisztességes kategóriába sorozván azokat a lapokat, amelyek az ő politikáját támogatják, a másikba pedig azokat, amelyek más politikai hiten vannak, mint ő. És így Justh, aki nem tűrheti, hogy egy Rákosi Jenő az ő jelenlété­ben beszédet mondjon, bármikor abba a helyzetbe kerülhet, hogy keblére ölelje azt a leghitványabb kis álhírlapírót is, akivel a mi bolyhosaink soha sem ülnének le egy kávéházi asztalhoz, aki azonban hajlandó Justhban a politikai bölcseség megtestesí­tőjét csodálni. Midőn most Justhot látjuk, amint Sárkányölő Györgyként ráteszi lábát az Otthon-kör nyakára, nem tagadjuk, némi derűs káröröm gyöngyözik fel a lelkünkben. Mert hiszen ezt a furcsa cézári gőgöt a sajtó nevelte bele a politikai középszerűségek minta­­példányába. Elhitették vele, hogy a boulevard-lapok cikkeiből fölszedett politikai nézetei történelmi küldetést rónak rá; a sajtó bűne, hogy Justh az ő csökönyösségét Cato következetességével és hogy vidékies önhittségét Bismarck előérzetével téveszti össze. Shakespere udvariasan enyhített szavaival élve: ... ez is olyan ember, ki egyszer nyíltságáért megdicsérve, Nyers durvaságot mimél . . . . . . Nem hizelg, nem, ő Becsületes nyílt lélek, ő valót szól. Tetszik, nem tetszik, ő nyílt. Ismerek Efféle urakat, kik nyíltság alatt Több kevélységet és önzést rejtenek, Mint húsz ügyetlen csúszómászó . . .

Next