Magyar Fórum, 1989. október-december (1. évfolyam, 1-9. szám)
1989-10-21 / 1. szám
Miért szükséges az iskolaszék? Tanácskozás Abonyban „Évtizedeken keresztül az MSZMP hatásköri listája érvényesült az iskolaigazgatók, intézményvezetők kinevezésénél. A pályázati rendszer bevezetése után sem változott a helyzet. Az MSZMP támogatását élvező önjelölt pályázókat egy demokratikus választásokhoz nem szokott tantestület elfogadta, a tanácstestület pedig jóváhagyta kinevezésüket. Minden esetben a ceglédi járási hivatalok döntöttek a háttérben.” (A Magyar Demokrata Fórum és a Pedagógusok Szakszervezete helyi csoportjának közös munkatervéből). A művelődési ház nagytermében van ugyan egy két üres szék, de a felszólalók - egykori néptanítók, pesti oktatáskutatók, érdeklődő MDF tagok - majd mindegyike olyan gondolatoknak ad hangot, amelyek megtöltik a teret. A pedagógusok jelenlétének hiánya mégis fájdalmas. Elvégre itt róluk van szó: az ügy, amelyért egynéhány helyi tanár és tanító összefogott, mindenki számára fontos, a választott megközelítési mód pedig enyhén szólva is formabontónak számít. A község pedagógus társadalmának talán a harmada sincs jelen. Többen a félelemről beszélnek. Tóth Imre hajdani néptanító a kontraszelekciót emlegeti, ha országos valósult meg belőle...Rút üzem lett az iskolából. Elkülönült a fenntartás és a szakmai irányítás. Az iskola és a társadalom között lényegében nincs kapcsolat. A társadalmat hivatalosan még mindig a tanács VB és az MSzMP „képviseli”. (A felszólalás elhangzásának időpontjában még ez létezett.) Az iskolában folyó munka társadalmi megítélésére nincs megfelelő lehetőség: mindenki kívülről látja és rosszul ítéli meg. Nő a pedagógus és nem pedagógus társadalom közötti ellentét.” Ez a már már teljes elidegenedés iskola és helyi társadalom viszonyában az egyik oka az előbb felsorolt bajoknak. A társadalmi ellenőrzés, a helyi társadalom igényeinek, szempontjainak, hagyományainak az iskola mindennapi életébe való beépülése tehetné a mai iskolát végre szerves részévé a helyi közösségeknek. Fel kellene eleveníteni néhány hagyományt. A XVI-XVIII. századi erdélyi protestáns egyházak iskolaszervező munkásságát élővé kellene tenni, az eötvösi 1868 as törvény szellemét és más, XX. századi magyar hagyományokat is meg kellene ismertetni. A szerveződő iskolaszékeknek ez lehetne az erkölcsi támasztéka, megnőtt pedagógusok szakmai hozzáértésükkel képesek volnának meggyőzni a szülőket saját nevelői igazukról. Jellemző mai viszonyainkra, hogy az abonyiak kezdeményezését szinte a minisztériumnak kellett - természetesen a szervezőkkel egyetemben - megvédenie a községi és megyei szakigazgatási szervek enyhén szólva is időhúzó taktikájával szemben. Végül a minisztériumi külön engedély adott zöld utat a szervezésnek. A helyi tanácstestület decemberben dönt a hogyan továbbról. A fórumon egy idős hölgy arról beszélt, hogy ő nem érti a pedagógusokat: hónapok óta sztrájkot emlegetnek, szakmai presztízsnövekedést szeretnének, noha „fél országra való analfabétát neveltek negyven esztendő alatt. Márpedig ezért nemigen jár fizetésemelés...” Skultéty Sándor néptanító - ő nevezte így magát - szerint az iskolaszék, ahogy egykoron, most sem tűrné meg a tanári felkészületlenséget: segítene visszaadni az iskola és így a pedagógusok rangját is. Balázsi Tibor Hogyan? Paskai bíboros „kivárás nélküli” támogatást sürgetett a magyarországi reformoknak, olvastuk az október 14 ei Népszabadságban. A magyar katolikus egyház feje több nyilatkozatába is belefoglalta: Egyesült Államok beli útja elsősorban egyházi szolgálat. Ez a sürgetés azonban a legközvetlenebb politikai beleszólás. Nehéz elhárítani a gyanút, hogy nem éppen maga a kormány kérte vajon meg a bíborost, szóljon már egy két jó szót a gyors segítség érdekében? Ebben önmagában nincs semmi kivetnivaló. Amíg Magyarország független állam volt, a bíboros hercegprímás az államhatalomhoz tartozott. Most azonban más a helyzet. Az állam és az egyház között még éppenhogy csak elkezdődött a viszonyok tisztázása, és a nemzet válaszút előtt áll: az a kérdés, sikerül e új rendet teremteni, békés módon eljutni a szabad választásokig, amelyeknek eredményeképpen az állam és az egyház viszonya is „újragombolódik”. A kivárás nélküli támogatásra most elsősorban a kormánynak van szüksége, hogy ki tudja fizetni a kamatokat és ne kelljen csődöt jelentenie. Megértjük, hogy a hercegprímás ebben segít a vezetésnek. De kétségeink is vannak. A kivárás nélküli támogatás azt jelenti, hogy ez a kormány felveszi az újabb hiteleket, a következő meg majd visszafizeti. Nagyobb körültekintésről tanúskodott volna, ha a hercegprímás a demokratikus folyamatok elősegítésével arányos támogatás mellett kardoskodik. Mint például Brezinski. Ez az azelőtt oly sokszor méltatlanul gyanúba kevert politikus ugyanennek a Népszabadság számnak a tanúsága szerint óvott a „sietős tőkeátnyomástól”, attól, hogy kapkodó segélyekkel a Kelet kommunista elitjét segítsék meg, amely csak kozmetikai változásokat akar. Berzinski megválogatáson nyugvó politikát javasol, a hercegprímás kivárás nélküli hiteleket sürget. Hogy van ez? Ez van. (Kanyó Ferenc felvétele) Gondolatok a gazdaságról Tragikus közhelyként hangzik, hogy a korábbi gazdaságirányítási rendszer tönkretette az országot. Mérhetetlenül eladósodtunk, rohamosan nő az infláció, s a reformjelszavakkal fellépő kormányzat stabilizációs kísérletei rendre csődöt mondanak. Az ellenzéki szervezetek, pártok ugyanakkor nem tudnak olyan programmal előállni, amely üdvözítő megoldást kínálna, mert józan fejjel aligha hihető, hogy van ilyen. Dr. Bod Péter Ákos közgazdász kandidátussal, aki a gazdasági programtervezet kidolgozásában részt vállalt, arról beszélgettünk, hogy milyen lehetőségünk nyílik a válság túlélésére? - A gazdaság válságban van, s nekünk erre a kihívásra kell válaszolnunk. A szakértői csoportunk egy olyan 1-3 évre szóló, tehát rövidtávú programot dolgozott ki, amelynek segítségével az összeomlás elkerülhető; emellett azonban egy távlatokat nyitó programra is szükség van, mert a válság nemcsak abból áll, hogy eladósodtunk, nagy az infláció, eladhatatlan termékeket gyártunk és így tovább; de emögött ott áll a leromlott lakásállomány, út- és telefonhálózat, a düledező iskolák, a beteg egészségügy. Ez az ország már minden tartalékát felélte, tehát erőforrásait fel kell töltenie. - Milyen szellemi és anyagi erőket lehet mozgásba hozni egy kimerült, elszegényedett országban? - Véleményünk szerint csak egy olyan mozgalom válhat a társadalmi fejlődés motorjává, amely ma jelentős energiákat tud felszabadítani. Lehet hogy külföldi partnereink jóindulatúak, segítőkészek, de erre nem lehet programot építeni. Mi arra számítunk, hogy a kisebb közösségekben felélednek a szunnyadó energiák, ha megteremtjük a helyi önigazgatást, ha az emberek maguk gazdálkodhatnak az adóból befolyt pénzükkel, maguk választhatják meg helyi képviselőiket, akiket beszámoltathatnak munkájukról, s a parlamenti képviselőkön keresztül ellenőrizhetik a kormány munkáját. Komoly erőforrás rejlik a magánvállalkozásokban is. A gazdaságban a cél világos: olyan piacgazdaságra van szükség, ahol a tulajdonnal rendelkező emberek vállalkoznak, s a piacon - s nem az államon - keresztül érvényesítik tudásukat, rátermettségüket. Azt mások is vallják, hogy piacgazdaságra szükség van, a mi véleményünk abban különbözik más szervezetekétől, hogy szerintünk egy ország akkor erős, ha erős középosztálya, széles tulajdonosi rétege van. Nem azt szeretnénk, ha tucatnyi szupergazdag vállalkozó és milliós proletariátus alkotná a társadalmat, mert ez leblokkolja az erőket. Az általunk elképzelt társadalomban az emberek anyagi biztonságban élnek, ismerik jogaikat, saját és szűkebb közösségük ügyeit maguk intézik, s nem szorulnak az állam gyámolítására, de nem is akarnak elveszni egy arcnélküli szervezetben. - Bármily vonzó legyen is egy program, ha az ígéretekre nincs kellő garancia, nehezen képzelhető, hogy tömegeket tud megmozgatni. A megvalósítás esélyei attól függnek, hogy kormánypárt leszünk-e, vagy ellenzék, utóbbi esetben természetesen kevesebb a lehetőségünk. Mindenesetre először is meg kell szabadítani a gazdaságot az inflációtól. Mert csökkenti az életszínvonalat, lehetetlenné teszi az üzleti kalkulációt, akadályozza a külföldi tőke beáramlását, elveszi a kedvet a beruházástól. Az emberek attól félvén, hogy az infláció felfalja a vagyonukat, milliárdokat költenek el - sokszor ésszerűtlenül - Nyugaton. Ha tehát megállítjuk az inflációt, az már magában hordozza a kibontakozás csíráját. Az inflációt azonban nem lehet állami ár- és bérpolitikával visszaszorítani, ezt már tudjuk; az ésszerű az, ha az okokat szüntetjük meg. A mi elemzéseink szerint az inflációt a kormányzati politika gerjesztette azzal, hogy finanszírozta a veszteséges termelést. Az állami költségvetésnek csaknem egyharmadát a vállalatoknak nyújtott támogatások emésztették fel. Lényeges garancia, hogy a vállalkozások fellendülnek, ha a jelenlegi igen magas kamatokat csökkentjük, s ezzel egyúttal az infláció is mérséklődik. Ez is olyan program, amely szinte valamennyi ellenzéki szervezet elképzelései között szerepel: tulajdonosokat kell találni a gazdaságban, a vállalatokat magánkézbe kell adni, vissza kell adni a földet a gazdáknak. Miben különbözik az Önök programja a többiekétől? - Mi nem egy holnap bevezetendő, egyszeri reformban gondolkodunk, erre jó példa az agrárprogramunk. Ha egy termelőszövetkezet jól működik, nyereséget tud fizetni a tagoknak, akkor a mi elképzelésünk szerint a tagok nem fogják kivenni a szövetkezetből a földjüket. Ha viszont úgy látják, hogy önálló farmerként többre jutnak, akkor lehetőségük van földhöz jutni. Kényszerről azonban szó sincs. Más a helyzet az iparban, mert itt programozott reprivatizálásra van szükség: meg kell hirdetni az eladandó vállalatokat, versenyeztetni kell a vállalkozókat, s az legyen az új tulajdonos, aki a legtöbbet ígéri. Itt azonban erős társadalmi ellenőrzésre van szükség, hogy a nemzeti értéket ne lehessen elkótyavetyélni, az új tulajdonos legalább egy ideig garantálja a foglalkoztatást, s a leendő tulajdonosok - részvényesek - között előnyben legyenek az ott dolgozók. - A válságból csak úgy lábalhatunk ki, hogy az ipar szerkezetét radikálisan módosítjuk, különben a veszteségek nem csökkennek, továbbra is eladhatatlan termékeket termelünk. Ez pedig szinte biztos, hogy együtt jár a munkanélküliséggel. Vállalja ezt a népszerűtlen intézkedést a gazdasági program? A veszteséges termeléstől többféle módon lehet megszabadulni. Elsőként azt kell megvizsgálni, hogy mi az oka a veszteségnek. Ha egy üzem azért nem működik, mert rossz a vezetés, akkor a vezetőktől kell megszabadulni. Ha még ezek után sem eredményes a vállalat, az nem azt jelenti, hogy nincs jövője. Mert lehet, hogy ha egy külföldi cég megveszi, átszervezi, korszerűsíti a termelést, saját márkanevét adja a termékekhez, jövedelmezővé teheti a vállalkozást. Természetesen, ha kifogyott az urán, a szén, nem szabad azzal áltatni a bánya dolgozóit, hogy szükség van a munkájukra. Az emberek nem fogják azt várni, hogy még 10-20 évig eltartsák őket. Azt viszont nem tűrik, hogy a hibás döntésekért nekik nyújtsák be a számlát, miután a felelősök magasnyugdíjjal elszeleltek. Ha valaki azt mondja, hogy bezárom a bányát, mondja azt is, hogy átképzési támogatást adok, vállalkozási vagy újrakezdési hitelt nyújtok, odacsalogatom a külföldi tőkét, új munkahelyet kínálok a közelben. S ha valaki el akar költözni, ahhoz is kölcsönt kell kapnia, és csak a legvégső esetben legyen kénytelen a munkanélküli segélyből élni. Bár nem beszélhetünk tömeges munkanélküliségről, egyre többen élnek a szegénységi küszöb alatt, s a lecsúszás veszélye azokra is leselkedik, akik ma még viszonylag elfogadható módon tudnak megélni jövedelmükből. Velük, a nyugdíjasokkal, a pályakezdőkkel, akiknek szinte lehetetlen lakáshoz jutni, mi lesz? Az elszegényedés elsősorban a nyugdíjasokat fenyegeti, a magas infláció miatt. A kormány legfeljebb a legszegényebbeket tudja támogatni, de az infláció lassan a középnyugdíjasok jövedelmét is felfalja. Ezért, ha sikerül az inflációt megfékeznünk, egyidejűleg a nyugdíjak, és általában a jövedelmek értékvesztését is meg tudjuk akadályozni. A fiatalok helyzete eltérő, ők azért vannak lehetetlen helyzetben, mert nincs lakásuk, alacsonyak a kezdő fizetések. A mi elképzeléseink szerint kedvezményes kölcsön nyújtásával kell segíteni nekik, s nem ingyenes támogatással. Az csak az inflációt növeli. Finnországban például a pályakezdők egy nagy összeget kapnak, ebből továbbtanulhatnak, lakást vehetnek, s akkor fizetik vissza, ha munkába állnak. A kölcsön tehát visszaáramlik a gazdaságba, nem növeli az inflációt, s ésszerű fogyasztói magatartásra ösztönzi a fiatalt. Ha én most lennék fiatal, kevéske pénzemen motort, vagy videót vennék, mert a lakás elérhetetlen. Ha viszont egy nagyobb összeget kapnék kölcsön, tervezhetném a jövőmet, s ami nem lényegtelen, ide lennék kötve. Intő példa: a nyolcvanas években 700 ezer ember - többnyire fiatal - hagyta el Lengyelországot. A legnehezebb helyzetben azonban a képzetlen emberek vannak, őket a munkanélküliség aránytalanul sújtja. Ezért tartjuk lényegesnek, hogy az oktatás legyen stratégiai ágazat, mert képzetlen emberekkel nem lehet se demokráciát, se modern gazdaságot működtetni. Az oktatásra áldozni kell, s ez nem fogja romokba dönteni a költségvetést. Ha volt pénzünk Tengizre, a Duna elrekesztésére, lesz az oktatásra is. Szégyen, hogy Európában az utolsó előtti helyen állunk az egyetemisták, főiskolások arányát tekintve! Kmety Attila