Magyar Fórum, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-09 / 23. szám

r ADRIAN POPESCU Elfek Kezdetben még szívedbe lopják maguk apró, szórakoz­tatónak tetsző szolgálataikkal: füledbe súgják a keresett szót, táncolnak a légben, nyüsletnek kávéscsészéd mellett, szárnyacskájuk a zaccban repdes, tréfásan fricskázzák fülcimpád, s mielőtt hasadna a hajnal, ajtód előtt behozzák a tele tejesüveget. Idővel aztán mind buzgóbbakká válnak, áttetsző szárnyaik rendre elfeketednek, zümmögésük elviselhetetlen, tiszta légből rádcsapó darázsraj, félig beírt papírlapjaidra löttyintik a kávét, szemhéjad verdesik, széttépik gyermekkori fényképeidet, szemedbe puskaport szórnak, hátadra másznak, kényszerítvén ketrét hajolni terheik alatt. Zsarnokként végzik mindig. Az a függönyt lebbentő kezdeti könnyű szellő, könyvlapjaid zizzenése a polcokon, a lappal rebbenő léptek, a sejtelem: valaki vállad fölött könyvedbe beleolvas, bár nincs ott senki átalakul vad és kíméletlen zsivajjá. A gyermekded kecsből, áttetsző orcákból nem marad semmi. Kimutatják foguk fehérjét. Arcukról lehull a vért, a fényes bronzmaszk, rút hadi arcuk felfedik, piros ínyük villan, a villanyfűrészt idéző fogsoruk. Apró hüllő­szemük könyörtelen, s fanatikus fénnyel megtelik. Kiáltanak és kacagnak. Röhögve parancsot osztanak. Apróra tépik kézirataid. A Porszívó szájába vetik, s a nagy Ventilátor lapátjai közé. Erőd oda. Nem hall senki sem. Kár volt megszeretned őket. Farkas Árpád fordítása (__________________________________) I­ BOLYA PÉTER Autóút „Korán kelő ember”, mondhatták volna Ferencről ismerősei, hiszen már öt órakor az utcán császkált, hattól pedig a Rozmaring presszóban üldögélt, ő hörpintette fel az első kávét, amelyik kicsöpögött a gépből (a pincérlányok pálinkát ittak a munkanap kezdetén). Igen ám, de az isme­rősök nem tudhatták, hogy Ferenc korai felkelése MÁS, mint a vekkert használó gyári munkásé vagy a gerlebúgásra ébredő parasztemberé: ő nem hosszú, egészséges álom után kezdi meg a napot, nem ismeri a fokozatos ébredés örömét, hanem rémálmok közepéből ugrik az ébrenlét­be, idegesen, tettre készen, kellemetlen gondolatoktól űzve (amelyek között előkelő helyet foglalnak el az emlékek, a számtalan vesztett csata, amelyet Ferenc vívott az elmúlt évek során). Nem csoda tehát, ha kipattan az ágyból, sietve megmosakszik, s máris leereszkedik az utcára, hogy a siető, céltudatos emberek látványa és a kukáskocsik dübörgése kiverje fejéből a gonosz gondolatokat. S néha a Duna felé veszi az útját, mert a folyó fensége meggyőzi arról, hogy gondjai kicsinyesek, léte elenyésző jelentőségű, útja bizonytalan, mint azoké a korhadt fadaraboké, amelyeket a Duna sodor egyik hídtól a másikig. Egy nyári reggelen Ferencet szokott állapotban találta a felkelő nap: komoran ült a Rozmaringban, előtte kávé és fél rum, kezében lassan fogyó cigaretta, térdén újság, erőlködve olvassa a nagyvilág híreit. Körülötte a zsibongó presszóközönség, amely nem vesz tudomást róla, mint ahogy Ferenc sem érdeklődik irántuk. A kávéfőzőnő lendületesen rángatja a gép karját, a füst a pálinka illatával ölelkezik, a függönyt meg-meglibbenti az utcáról érkező kíváncsi huzat. Ferenc lapozott az újságban, a hirdetéseket kezdte olvasgatni, mégicsak megnyugtatóbb dolog eladó kutyakölykök­­ről értesülni, mint a politika eseményein rémüldözni. Hirtelen felcsillant a szeme. Közelebb hajolt az újsághoz, még egyszer elolvasta a hirdetést. „Hát, kert eladó. Mindenhez közel!” S utána a cím: B. község, Kossuth utca 4. - Ez igen - suttogta Ferenc. - Mindenhez közel... Ez kellene nekem. Hiszen ő, ezt jól tudta, mindentől távol van ezen a nyári reggelen, mindentől távol. Távol van a sikertől. Igaz, sűrűn jelennek meg a tárcács­­kái, de hol maradnak a terjedelmes regények, a dús, kidolgozott elbeszé­lések, amelyekben az Élet sistereg, a maga veszedelmes érdekességével, hol maradnak az olvasók rajongó levelei, a pálytársak kézszorítása, a kiadók könyörgése, a díjak sora... Hol késik az a csodálatos reggel, amikor Ferenc, a nagy író felébred hírhedett ágyában, becsöngeti a villa másik végében tevékenykedő házvezetőnőt, tojást és sonkát rendel reggelire s melléje rengeteg török kávét, utána frissítő fürdőt vesz, felölti dolgozó­köpenyét, hatalmas szivarra gyújt, majd letelepszik a faragott íróasztal mellé, amelyen a trilógia utolsó oldalai könyörögnek a folytatásért... A pénztől is távol van Ferenc. Kevéske bankbetétjét nagyapjától örökölte, írói jövedelme éppen csak arra elég, hogy megéljen belőle. Pedig milyen jó lenne, ha mindennap pénzt hozna a postás, ismételten megjelent regények honoráriumát vagy a világ túlsó végén előadott színdarabok tiszteletdíját, amelyet a Szerzői Jogvédő kémei hajtottak fel Ferenc szá­mára; ösztönpénzeket, amelyeket a legöregebb magyar írók szavaztak meg F. támogatására; a képeslapok utalványait, melyeket annak fejében küldtek, hogy Ferenc fotós nyilatkozatot adott nekik önmagáról; olvasók adományait, akik azt hiszik, hogy Ferenc nyomorog, mint a múlt századi költők, sőt talán tüdőbeteg, mint Reviczky Gy... Távol van Ferenc az egészségtől is. Rozzant idegrendszere már több alkalommal tette az orvosok prédájává. Esténként szívnyomás közepette alszik el, reggelente gyomorfájásra ébred; köhögése sohasem diadalittas, mint a betegségbe menekülő embereké, hanem szánalmasa­n vékony, száraz, hosszan tartó. Néha minden ok nélkül felfordul a gyomra, és okádni kezd az utcán, s ilyenkor azt várja, hogy valami vastagnyakú csibész odasétál hozzá és belerúg, hiszen gyenge és kiszolgáltatott. Távol van Ferenc a feleségétől is. Edit asszony, hamar megelégelte az unalmas életet, amelyet Ferenc oldalán élt, hiszen F­­riadt volt és gátlásos, nem szerette a társaságot, utálta a színházat, nem tartott vidám barátokat, akikkel meg lehetett volna őt csalni, korán feküdt, korán ébredt, keveset evett, és soha nem dicsérte meg a felesége főztjét, sőt még egy rendes frászt sem tudott adni, amely nélkül pedig nem férfi a férfi. Edit elhagyta Ferencet, és egy belvárosi link élettársa lett, bizonyos Zebra Zsolté, aki csempészéssel és pornófotók gyűjtésével töltötte napjait, a melle szőrös volt, a fogsora sűrű- fehér, hetente kétszer leitta magát és nem aludt otthon. Távol van Ferenc a szüleitől is. Még él a két öreg, csendes falusi házban, egymást kerülgetve, alig beszélve. A szobában a fiuk képe áll, Ferenc, akit évtizede nem láttak, tudják róla, hogy író lett, hiszen a szomszédban lakó tanító gyakran mutogatja Cikkeit a Megyei Hírlapban. Tudják róla, hogy Pesten él, mert a karácsonyi képeslapokat onnan hozta a posta. Tudják róla, hogy harmincéves elmúlt, és már soha többé nem fog gatyásan henteregni az udvar füvén. És tudják róla, hogy már csak a temetésük napján érkezik újra a poros alföldi faluba... - Fizetek! - süvöltötte Ferenc, integetni kezdett a pincérlány felé.-Nyugalom, Ferenc úr, jövök- lépett oda sértetten Marika-felszolgáló, és előkapta kötényéből a bőrtárcát. - Mi olyan sürgős? - Utazom, Marika - ragyogott Ferenc. - Veszek egy házat, amely mindenhez közel van. Érti? - Nem. Huszonöt nyolcvanat kérek. Ferenc kivágtatott az utcára, hazafelé sietett a reggeli napsütésben. Ifjú volt és bizakodó. Még néhány perc, és életre rugdalja öreg gépkocsiját, elindul B. felé, már fényes délelőtt lesz, amikor rátalál a házra, amely mindenhez közel van, a szomszédos templomban lakik a siker, díszes oltárán állnak Ferenc könyvei, olvasók és kritikusok járulnak imádásukra, szerkesztők állnak sorba a kapunál, hogy akárcsak egy lapot kaphassanak F. készülő kézirataiból, kékharisnyák ostromolják a kerítést, mert úgy tudják, odabent megszerezhető néhány kiszuperált használati tárgy, me­lyeket Ferenc ujja érintett valamikor... Odébb (de még mindig közel F. házához) áll majd a posta, amelyik kizárólag Ferenc pénzügyeivel foglal­kozik, átveszi a világ öt sarkából érkezett utalványokat, bankókötegeket, pénzeszsákokat, valamint az ajándékokat, amelyeket államfők küldenek a nagy írónak. Afrikából aranykarikák érkeznek, Ázsiából porcelán csé­szék, Amerikából rágógumi és LSD, Ausztráliából kengurupár, Itáliából Sophia Loren, Angliából a királynő harisnyája, Svájcból tehénszar, Nor­végiából kaviár, Bulgáriából rózsaolaj, Indiából kobrák, az Antarktiszról díszes rozmárfog; a posta hátsó helyisége takarékpénztár, amely rögvest be is fekteti Ferenc millióit, kamatos kamatteli uzsorakamatra ad kölcsönt fiatal íróknak... Ferenc házával szemben (de nagyon közel hozzá!) áll a közért, amely az egészség otthon, itt piroslik az új szív, amelyik hamaro­san Ferencé lesz; az erek, amelyek koszorúzzák, ifjak és hajlékonyak, nyoma sincs rajtuk a meszesedésnek, a sikertelen élet okozta szűkületnek, a lelkiismeret-furdalás fakasztotta bevérzéseknek; itt található Ferenc jövőbeni idegrendszere, amely érintetlen és tettre kész, hiszen táncdaléne­­kesek és sportolók agyának mintájára készült; itt lélegzik az új tüdő, amelyben egyáltalán nincs hátrány, a mozgása egyenletes és bőséges, itt várakozik az új gyomor, amely a vasat is megemészti, a nyálkahártyája dús, mint az őserdő, s minden jó étkezés emlékét gondosan megőrzi... Közvetlen Ferenc háza megött (de nagyon közel hozzá!) lakik Edit, a szerelmes asszony, aki reggeltől reggelig várja, hogy férje meglátogassa a mozi épületében, s amikor Ferenc végre megérkezik, illatos fürdőt készít neki, meggyúrja a hátát, hatalmas vacsorát tálal elébe, és ölébe ejtett kézzel gyönyörködik Ferenc zabálásában, aztán a frissen húzott, filmbéli ágyneműre hanyatlik, és kinyílva várja nagy természetű férjét... és egy szót sem szól, amikor Ferenc eltávozik, hogy egyedül maradjon az éjszakai órákban. Az utca végén emelkedik a vasútállomás (még ez is közel van); a sárga épületet két öregember birtokolja, Ferenc apja és anyja; a vasúti szolgá­latot már a fiatalok látják el, az öregeknek csak az a dolguk, hogy az emeleti ablakban ülve a vonatokat számolják és az alkonyatot várják, amikor ajándékokkal megrakodva érkezik látogatásukra fiuk, Ferenc... - Mindenhez közel - suttogta Ferenc, és indított. Az 5-ös műúton, B.-től alig néhány kilométernyire, Ferenc kocsija megcsúszott, felborult, bukfencezve vágódott az út menti árokba... Ferenc hörögve mászott ki a kocsiból. Vért köpött, törött bordája átszúrta a zakóját. Visszafelé botorkált az úton, az olajfoltig. - Átkozott... Átkozott - lihegte. Előkotorta az öngyújtóját, a folt széléhez tartotta. - Te átkozott feketeség... Miért nem hagytad, hogy mindenhez közel kerüljek? Fellobbant az apró, kékes láng, de rögtön kialudt. - Győztél - zihálta Ferenc, vér tolult a szájába. Megfordult, tántorogva elindult B. felé. Összeesett. Érezte, hogy a forró beton lassan kihűl a tenyere alatt. Arra gondolt, hogy hamarosan mindentől távol lesz, de ezúttal végképp, örök­re, visszavonhatatlanul. FÖLDNEK ARCA Móser Zoltán fotószimfóniája „Szerény az arc, de félelemte­­len" (André Frénaud) Kockás ing, simléderes sipka, rejtőzködő mosoly, ráncok a szem­től oldalt, keresztülvágnak az arcon lefelé, mint a föld gyűrődései a lé­gifelvételen. Mosolya olyanná vál­toztatja az embert, mintha sima, el­görbült száj, szem­ sötét. ÉVEK­­VEREJTÉKEK cseperésznek a bőr alatt. Kalapkarima takar a szemöl­dökig, szelíd alánézés a drótodzó bajuszra, a földbe. Az öregasszony szemölcse körül ráncai finomabbak a férfiakénál, sűrűbbek, akár az ott­felejtett háló a téli ablakon, félrebil­len környezetére a tekintet, a szem nagy fehérje éjszakából sugározza a világ legszelídebb lelkületét. A kezek békességbe kulcsolódnak, s egy fáradt gondokoldást vonzanak magukhoz. A szembogárban fény­pont, szelíd büszkeség, múltbeli de­rű, ború a homlokon. Megváltozott ember a szenvedő Krisztus társa, csodálkozik, mintha kérdezné, mire váltódtam meg én? Homlokom durva gyűrődéseire? Aszályos, cserepes föld az öregek arca. Sokáig nézem, s már nem is önmaguk, falum vénei elevenednek ki belőlük, a jámbor Kálmán bácsi kilencvenévesen, Marton János na­gyothalló magánya, s anyám, az ag­gódó, óvó, halálra készülő még ak­kor is, ha megfeledkezve kiül szája köré, megvillan szemében a röpke, szemérmes, már-már korához illet­lennek vélt mosoly. Az arcok áttűnnek az időn, eskü­vői képekre álmodják vissza magu­kat, belehajolnak a földműves-fá­radtságba, megindulnak a hófoltos koratavaszban valami erdő felé, ahonnan nem térnek meg soha. De a fényképész megállítja őket vagy visszafordítja romló házuk udvará­ba, HAJNALOKba, visszafordít a masina hajnali indulásra, szekérrel mezőre bocsát, pásztorkodásra gya­log a hegyi úton, ételcipelésre, míg a háztető gerincén azon gondolkod­nak a galambok, érdemes-e fölre­pülni a kárpáti sziklák fölé. Nagy távolságok az elhagyott temetőkön át. Agy ereszkedés a kaszára, mert muszáj csinálni a munkák legnehe­zebbjét, ameddig elég a mód a fo­gyatkozó erőt megtakarítani. És me­gint asszonyARCOK BALLADÁJA a ránc. Beszélő te­kintetek, nagy történetek ismeretére valló tartás, a tapasztalat magabiz­tossága, babona-rejtély, a gyógyfü­­vekből merített szent kuruzslás ra­vaszka vigyora, fényképezz csak! úgyse tudod meg, mi van a fejem­ben, de a fotográfus a titkolódzást leleplezi. Rálelek apai nagyanyám­ra, mintha meszes koponya fehé­­redne elő a fekete drapériából. Vége a szklerózisnak, bizalmatlanság­nak, gonoszkodásnak, vége az el­múlásnak - világítja a koponya. Gyerekek! Ezeken a képeken so­hase korosodtak. Tartja a villát a korán munkára fogott, orrába felej­tett ujjú kölyök, a másik ideszelí­­dült a rosszalkodásból, a harmadik orrát félrehúzza, olyan hetykén, akár a legény a férecsapott kalapot viseli. Sír valaki pöttöm az erdei úton, egyedül maradt a világon, apátián, anyátlan az erdőn, nem haj­lik oda a NAGYANYÓ MESÉJE. A kisbojtár kalapja sátorba bújik, míg egy ütemre legelnek kecskéi, juhai, ülve hátat fordít a nyájnak, elszórakozik valamivel a fűben, mert nagyon unatkozna másképp, álmodhat havas betlehemről, kóc­­szakállát valóságosnak hiszi, a ki­fordított kucsmát valamelyik há­rom király keleti koronájának, ál­modhat kislányokról, hiszen ők is álmodoznak felőle, csodálkozó sze­mükbe rejtik titkukat. A nép szépérzéke a HÁZAK­­UDVAROK ősi jelein, indába kacskaringózó tulipánok, virágszi­rom-csillagok a székelykapukon. Belül nedves ólajtó a hófehér falon, a talicska rúdja mellett a kacsa, mintha befogná magát, s mintha in­dulna a kacsafogat. Hámló vakolat, létra, pléh-edény, az udvari rend vesszőseprűje, lapát, háromágú, ha­talmas villa­ rovar. A régi köcsög­fán mai kannák, nagy és kicsi, ahogy a csarnokba való tejet meg­szabja a tehén napi hozama, szárad a kiakasztott zséter. A fazsindelyes tetők havas sziklához hasonlítanak, de alattuk a szobában érzem a szép­ség melegét a tányérokból a falon, a szőttesekből, a petróleum-lámpa szitakötő- kecsességéből, melynek áttetsző szárnya a fény. VASÁRNAPI KANTÁTÁI lá­tok. Kitekint a kíváncsiság vakabla­kából az arcot fedő kéz, árnyékban a szem, ujjpercek, körmök világíta­nak, néznek valahová. Leskei Ber­­narda Alba háza három vénasszo­nya, pletyka készülődik a nyelvü­kön, szájukra vennék a vasárnapot, az egyik nyílik már, a másik lelaka­tolta magát a megvetéssel, a harma­dik gonosz­ kajánul kárörvend, ő az igazi szipirtyó az ablak­­keretből bámuldozó két gyerek ellentétében, akiknek még elálló fülük is csodál­kozik. És indul a nép a misére, cso­portosult fiatalok várják a beharan­gozást, azután haza a vasárnapi ebédre, mindenki hátat fordít a ka­merának, papnak, Istennek, mert bőséges illatokat érez messziről az orr. Körhinta ebéd és litánia után, búcsú lehet, a röpdösők alig látsza­nak, inkább a bámészkodók, csak egyetlen, városból hazatért szemü­veges fiú veszi észre, most az egész életkép megörökíttetik. Az öreg kó­pé-arc mellett a legény kihívó dül­­leszkedése, így figyelnek szeretőt, környékezni senki se merje, mert ellöki magát a faltól, s odavág. El­hal az egész vasárnap Edgar Lee Masters soraiban: „Kilencvenhat év, eleget éltem, ennyi történt, át­mentem egy szívélyes nyugalom­ba.” S ELMEGYEK MEGHALNI a varacskos kereszt, a kopjafa alá. - 1834 Nyugszik egy meg­holt ifjab Öreg György Élt 41 esztendőt - Itt nyugszik már csak néhai Szűcs Györgyné - Lehet, ő az a büszke vastagkeretű kép, lánya a múlszáza­­di fotográfiáknak az elmúlás ováli­sában, a megbámult időben. És mégis: ő az „ős" ki - legyen bármelyik évszak -Dacolva az esővel s a zabolátlan szél vad Dühével, őrzi nyáját, s bevehe­tetlen vára kiállja ostromát az esztelen ha­lálnak. Emlékezz rá... (RS Thomas) Ágh István „Életfa-kollégium” A Bethlen Gábor Alapítványt kérte meg Csurka István, hogy egyhavi parlamenti keresetével - 27 ezer forinttal - indítson országos gyűjtést a Bethlen Gábor Alapítvány számláján „Élet­fa-kollégium” megjelöléssel. Az alapítvány célja: olyan erdélyi magyar középiskolások tanulmányainak segítése, akik itt fognak tanulni, de kötelezettsé­get vállalnak arra, hogy tanulmányaik befejeztével hazatérnek szülőföldjükre, Erdélybe. Akik e nemes cél érdekében szívesen áldoznak, a következő címre küldhetnek pénzt: Bethlen Gábor Alapítvány 566-22977 sz. csekkszámlára, „Életfa-kollégium” megjelöléssel. A megjelö­lést az átutalási postautalvány középső részének hátlapjára szí­veskedjenek írni! A számlát kezelő OTP címe: 02 Körzeti Fiók, Budapest, Fran­kel Leó u. 21-23., MNB 217-98302. A csekk kapható: 1. OTP, Budapest, II. Frankel Leó u. 21 - 23.; 2. Bethlen Gábor Alapítvány, Budapest, Tanács krt. 5., félemelet 3., levélcím: Bp. Pf. 247. 1536; 3. Magyar Fórum szerkesztősége Budapest, X. ker. Szállás u. 21.

Next