Magyar Fórum, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-17 / 7. szám

8 Tollas Tibor Bebádogoztak minden ablakot... Az életből csak ennyi fény maradt: Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. Ezt vártuk nap-nap, homályos falak Üregéből esténkint-délután. S elvették ezt is, a tenyérnyi napot. Bebádogoztak minden ablakot. Tágult szemekkel kék tengerét látom Nápolynak, s fénylő partjai felett Még vár a Vezúv, pipál és a tájon Barnára lesült boldog emberek... Látjátok? Éjben élünk, mint vakok. Bebádogoztak minden ablakot. Tízen fekszünk egy fullasztó szűk lyukba’, A szánk kapkodja be a levegőt, Mint partra vetett halak kopoltyúja Tátogunk némán - s érzed, nincs erőd Szívni az étel-­s ürülék-szagot, Bebádogoztak minden ablakot. Az Alpeseknek fenyves illatából Míg csokrot küld a hűs nyugati szél, És lelket öblít fenn a tiszta távol S mosolygó hegyek hószaga kísér, Itt tegnap társam tüdőbajt kapott! Bebádogoztak minden ablakot. Csendet hasít a sétahajó kürtje. A falon sikló leánykacagás Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe S az ezersípú nyár nem orgonáz. Süket a cellánk, minden hang halott. Bebádogoztak minden ablakot. Túl Barcelona kertjein szitálva Egy barna asszony meleg hangja búg És alkonyatba pendül a gitárja, Hol táncolóktól tarka még az út, S fülünkbe folynak az ólmos napok... Bebádogoztak minden ablakot. Tapintanánk a bársonyos egekbe, Ujjunk hegyéből kiserken a vér. Mint koporsóba, be vagyunk szegezve, Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér. Simogatnánk a sugaras napot, S bebádogoztak minden ablakot. Londonban bál van, a parketten siklik A sok selyembe öltözött leány. Puha hajuknak hamvassága izzik Lágy bútoroknak tükrös hajlatán. Nyugat táncol,­­ tán végképp eladott?!... Bebádogoztak minden ablakot. Nyelvünket most a friss tavasz zamatja. Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait Az alvadt bűznek, hol minden falatra Émelygő gyomrod felfordulna itt. De lenyeljük e végső falatot, Bebádogoztak minden ablakot. Az éhségmarta testünket telt álom Lakatja jól­­ és ínyenc ételek ízét kínálja Párizs­­, szinte látom, Hogy kúszik el a neonfény felett A Néma Rém - s nem lesz több hajnalod... Bebádogoztak minden ablakot! A rádiók csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: - Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! - Vác, 1953. „BEBÁDOGOZTAK MINDEN ABLAKOT!” Tollas Tibor persona non grata a mai napig Magyarországon. Barátaim és ismerőseim - Csoóri Sándor, Csurka István, Czoma Lász­ló, Fekete Gyula (fedőneve: Gulyás), Kőszeg Ferenc, Mészöly Miklós - telefonjait lehallgatják, leveleiket felbontják. És még hányákét ez ország­ban! Tollas Tibor, barátom, költő- és zárkatársam az új választásokig nem óhajt hazalátogatni. Igaza van. Magyarországban egyelőre nem lehet megbízni. Hiába a barátságos mosolyok, a felszín miniszteriális visszavert napfény-ragyogása, az iszapban tovább dolgozik a konok ember- és hazaárulás. A megfigyelé­sek, a „soha nem menekülsz előlünk” sötét bolsevik­ rendje. Igaza van Tollas Tibornak, hogy egyelőre nem akar hazajönni. Tudatni kéne, s elsők közül neki, hogy Magyarországon még nincs rend, a demokrácia, a születendő új világ ábrándkép csak. Még máig őrzik hatalmukat a középszintű nacsalnyikok, a szűkhomlokú nagynyugdíja­sok, a rózsadombi villák kiváltságosai. Botrány botrányt követ. Inter arma silent Musae? A viszályban hall­gatnak a múzsák? Törjük meg ezt a feltételezést, a te múzsáid mindig harc közben énekeltek! * •* Látlak, amint ott ülsz mellettem, és háborúvert, csonkolt kezeddel - egy középkori kódexmásoló barátot meghaladó ügyességgel - rovod a sort sor után. Versek: A Mezopotámiai Naphimnusztól napjaink angol, francia, olasz, német, lengyel, cseh, román költészetéig. Mert tudatni akarjuk Vácról: mi Európa és a Dunavidék költői vagyunk! Sőt! Minden ország és földrész szabadságának egyetemes képviselői. Miként is fordí­tottad az „Ausztráliai útépítők dalát”? Szélfútta sziklák! Nektek száll e dal, Mert kínunkat más meg nem értheti, S visszhangozzák majd mások léptei, Ha minket már a forró föld takar. Hurcoljuk terhünk, térdünk botladoz. Ember, állat és szikla sorsa most Egy medret váj, de zsilipjén a zsarnok. Fát ültetünk, de másnak hull az árnyék, Utat verünk, de célhoz nem jutunk, Fiúnk se fog fel, mikor elbukunk... S míg a halál meddő testünkön átlép, Visszük a jajt a holtak vállain... Mert mégis, mégis minden út mienk, Baltánk szikrázó dala messzi cseng S találkozunk a célnál, társaim! Nem ismertük a távolságokat.A zárka határoltsága a képzeletet és szándékot tette határtalanná. Nem váratlanul, nem előzmények nélkül élted meg a szabadságvágy és az ellenállás szellemét. Nem csak a kor legjobbjai, nem csak neveltetésed, de családi hagyományaid, génjeid is erre az útra rendeltek. „Álmaimban olykor felkeres, családunk negyvennyolcas hőse, Kohlm­ann József honvédezredes. Dédapám öccse, messzi múltból köszön rám, sötét korszakállal, török földről jött, Isztambulból. Mellém ül, mesél, hogy verte szét, maroknyi magyar hadak élén vad Jellasich elszánt seregét. Lent Orsovánál, a futó nép nyomán Kossuth kelt át a Dunán, ő maradt pajzsnak, mint utóvéd. Bem apóval török seregben muzulmán lett s Fejszi pasaként Krímnél harcolt a muszka ellen"... (A Dédapám öccse c. vers részlete.) Nemeskürty István írja: „Kik érted haltak, szent Világszabadság!” c. művében: „Kollmann József százados, a pákozdi csata vezérkari főnöke, honvéd vezérkari ezredes...(162­1.)... a hadműveleti terv kidolgozója, Kollman százados, akinek a képviselőház jobb híján pénzjutalmat szava­zott meg, nem létezvén még akkor honvédségi katonai kitüntetés...(230­1.) 1949. augusztus 13- án, azon a napon, amikor a Görgey vezényelte I. hadsereg Világosnál feltétel nélkül letette a fegyvert, a magyar honvéd haderő seregeinél a helyzet a következő volt:... Közvetlenül a déli határon áll Kollmann ezredes mintegy háromezer főnyi dandára. (394-395 1.)... Törökországban mindjárt a török hadsereg szolgálatába állottak, és még mohamedán hitre is áttértek (mivel ez átvételük feltétele volt), így tett maga Bem altábornagy is, aki török basaként halt meg; továbbá Kollmann ezredes - akit a pákozdi csatában való helytállásáért a Honvédelmi Bizottmány megjutalmazott­­, valamint Stein Miksa és Guyon Richárd tábornokok.” (434— 435­­.)­­ A századosi és ezredesi rang ne zavarjon meg senkit, akár a Kollmann és Kohlmann név kettőssége. Tollas Tibor dédapjának testvéréről szól a történet. Aki osztrák százados, honvéd ezredes, majd Fejszi pasa lett. Aki haláláig nem tette le a fegyvert. Történelmünkben örök vita, mi erősebb: a fegyver, vagy a szó? Mi tart meg inkább, a kard, vagy a toll? Mi őrzi jobban jövőnket? Kosztolányival tartva, aki a Kalevalát az egyetlen vershatalmú eposz­nak jellemezte, ahol a hősök nem karddal sújtják földre, hanem földbe­­énekelik ellenfeleiket, ahol a ráolvasás több, mint a fegyver, ahol az írás szava több a harcok kocsijánál, de hol is tartunk? - A Kalevalában nincsenek tankok, és Temesvár nem a Karéliai-félszigeten fekszik... Ha Isten a rómaiakra és a britekre a hatalmat, a németekre a megismerés fortélyait, az oroszokra a megváltás extatikus bizodalmát bízta, ha Izrael népére az örök-összeköttetést, a szellemi és anyagi asszociációt, az ara­bok és perzsák nagy részére a túlvilágba vetett vakhitet, akkor ránk az ének erejét hagyta. Meggyőződésem, hogy soha sehol nem volt oly hatalmas ereje a dalnak, a költészetnek, mint nálunk. Tollas Tibor ezt a hatalmat is vérében hordja: anyai ágon Geleji Katona István leszármazottja. Bent, a börtönben, különös ereje volt a versnek. Az ima mellett az egyetlen megjegyezhető, ismételhető, elvehetetlen kincse maradt a ki­szolgáltatottaknak, így született meg a sokkötetes „Füveskert”, a külföldi költők és a magunk verseinek antológiája. Bizton állíthatjuk, Tollas Tibor nélkül ez az antológia- sorozat soha létre nem jött volna. Az ő lankadatlan energiája, szervezőképessége, kapcsolatteremtő ereje teremthette meg abban az ellenséges környezet­ben e könyvek megalkotásának feltételiét. S mikor számunkra is váratlanul, de lehetőségében mindig is bizakod­va megnyíltak a kapuk, majd az alig másfélhetes szabadság után újra egy országra csukódtak, jött el Tollas Tibor tevékenységének máig is tartó stációja. A nagyvilág színe előtt kellett bizonyítania, és sikerrel bizonyította is: vagyunk, soha el nem szakadtunk a szabadságtól, a költészettől és Euró­pától. Egymás után­ jelentek meg a „Füveskert” új és új kiadásai, s nem csak magyarul, németül, oroszul, angolul, olaszul, spanyolul, norvégul. Ha csak ezt harcolta volna ki az eljövendő Magyarországért, már nem élt hiába. De közben beért a maga költészete is. Ami majd külön fejezetet érdemel. Most csak két, Arany Jánost közelítő strófát idézzünk: „Apám hűséges társa, hallgatag sétabotja, vele járt a határba, fejére támaszkodva, gyakran hívott, kísértem. Ma is éget az emlék. Magára hagytam. Hívna, most mindig vele mennék. Késő, apák magánya itt kísért, most megértem, s tudom a végső úton bot nélkül is beérem. Eltűntek mind a társak, emléktelen, utolsó utamra te kísérsz el, éjszín csónak, koporsó. Árbocként fejfánk őrzi két évszám közé zárva volt nevünket, de testünk megmártózik a tájba s tisztán, mint fiatal fák, emlékeink lemosva születünk újjá, szökünk a lombtalan magasba." 1990. február 4. Tóth Bálint Mese, tanulságokkal „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer­ egy anyakecske, C.C. Catch-nek hívták. Volt hét gidája: Attila, Lilla, Robi, Erika, Miki, Mó­nika és Linda. Egyszer így szólt az anyakecske a gyerekeihez: - Elme­gyek az AIDS-központba, addig ne engedjetek be senkit, ne cigizzetek, ne narkózzatok, mert azt még nek­tek sem szabad! Az anyakecske el­ment. Rövid idő múltán jött a far­kas. Felliftezett a tizedik emeletre, megkopogtatta a kecskelak ajtaját. Egy darabig a gidák nem válaszol­tak neki, ám ő hízelgőre fogta a hangját: - Engedjetek be, kis gidáim... Hoztam nektek cigit, narkót! Erre aztán kinyitották az ajtót. A farkas nemn sokat tétovázott. Sorra felfalta a legkisebbtől a legnagyob­­big az összes kölyköt. Már éppen jóllakottan heverészett a szoba egyik heverőjén, amikor hazaért a kecskeanya. Látva az üres lakást, meg a kerekre hízott farkast, nem esett ám kétségbe! Elővett a szek­rényből egy halom pénzt, és odaad­ta a farkasnak. Ők már jóelőre meg­állapodtak, mert a farkas bérgyilkos volt, és a kecskeanya a segítségével szabadult meg a gyerekeitől, így mindketten jól jártak. A farkas jól is lakott, egy halom pénzt is keresett, az anyakecske pedig végre vissza­térhetett a színpadra, énekelhetett, világhírű és szabad lett, nem volt többé gondja a családjára.” Egy gyereklap szerkesztőségébe küldte egy gyerekekből álló szerzői (?) kollektíva ezt a mesét egy sor más Grimm-átirat társaságában. E mai mesék hősei valójában nem ál­latok, nem eltekergő gyerekek és nem gonosz mostohák, hanem a rá­dióból, a televízióból, az újságok „népszerű” rovataiból ismert popsztárok: Tina Turner, Falco, Madonna, C.C. Catch stb. A mesék­ben a farkas alakjába bújt neves rockénekes a vadász elől nem az ágy alá, hanem a sokat hirdetett li­­batoll paplan alá menekül. Jancsi és Juliska meséjében az ugyancsak híres gyerekeket, Sabrinát és Falcót az édesapjuk BMW márkájú kocsi­val viszi ki az erdőbe, ahol is az eredeti meséhez hasonlóan ottfelej­ti őket. Az erdei házikó sem édessé­gekkel hívogatja, csalogatja a ki­csapott gyerekeket, hiszen a külön­féle poszterek, sztárfotók sokkal csábítóbbak, mint a Szerencsi cso­koládé, a mézeskalács vagy a mar­cipán és habcsók. Egy másik mesev változatban a híres-neves mesehő­sök jutalma egy Sony kazettákkal teli Liberós reklámszatyor. A halál, amikor eljön egy Madonna nevű öregasszonyért, nos, akkor az öreg­asszony a számítógép képernyőjére írja ki a haladékot kérő szót: hol­nap. Mosolyogni valók lennének, és egyben fogyasztó társadalmunk, könnyű táplálkozási szokásaink hu­moros kritikái is lehetnének ezek a modern meseátiratok, ha nem de­rülne ki belőlük, hogy gyerekeink a világot nem „viccesen”, hanem „véresen” komolyan látják. Gyereklevelek ezrei tanúsítják, hogy az idézett mesében megjelení­tett életérzés, a gyermeki ma­gányosság-érzet, kitaszítottság- és feleslegesség-érzet sokak sajátja. „Anyukám ingerült, ideges, nem értjük meg egymást.” „Mit tegyek, hogy anyu kedvé­ben járjak, s ő kevesebbet kiabáljon velem?” „Szüleim elváltak. Anyu­kám keveset van otthon. Megrom­lott a kapcsolat köztünk, képtelen­ség vele beszélgetni.” „Apu iszik, anyu is rászokott már. Ez már nagyon régen így megy.” „Teljesen kivagyok már a szüle­imtől. Hányszor hallom, hogy ,nincs ilyen hülye gyereke senki­nek!’, meg hogy,minek szültelek a világra?’” A feleslegesség érzése, a szere­­tetlenség és a türelem hiánya a kor­­társ kapcsolatokra is átszivárog. Gyerekeink türelmetlenek egymás­sal, önmagukkal szemben. Nem tű­rik a mást, a másmilyent, a másikat. „Arról van szó, hogy sehogysem találom a helyem az osztályban. Senki sem szól hozzám, csak ülök, és nézem a többieket.” „A társaim nem értenek meg. Nem fecsegek össze-vissza, nem fi­úzom, nem divatozom, ezért telje­sen elkülönülnek tőlem.” „Sokszor érzem úgy, felesleges vagyok. Legjobb lenne meghalni.” „Nem szeretek senkit, és engem sem szeret senki. Minek így élni?” Az elénk tartott tükör, bár gyak­ran és egyre következetesebben ezt a tükör hibájának igyekszünk be­tudni, torz képet mutat rólunk. Pe­dig nem csak a saját arcunkért va­gyunk felelősek, hanem gyerekeink jövendő arcáért, mai tekintetéért is. T. Puskás Ildikó

Next