Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1991-06-06 / 23. szám
8 “IZZIK A GALAGONYA Weöres Sándor emlékháza Vas megyei kis falu, Csönge Weöres Sándor költő indulásának szigete. Közel a Rába folyóhoz épült híres község, Ostffyasszonyfával osztozva Petőfi emlékhely is. Gazdag irodalomtörténettel áldott térség, Berzsenyi által megénekelt Kemenesalja, a „kékellő halmok, gyönyörű vidékek" tája. Csönge Weöres Sándor emlékeinek őrzője, mindig kapaszkodó lehetőség, a náluk járt híres embereket befogadó szívélyesség helye. A zárkózott lelkületű költő itt mindig kitárulkozott, szokatlanul közlékeny volt. A megyét járva elsőként Csönge állt érdeklődése középpontjában. Boldog vagyok, hogy többször is kísérőjük lehettem, s így tanúja számos szép pillanatnak. Verseiben üzenetek, megható sorok, a szeretet és ragaszkodás rezdülései feszülnek. Említhetjük az alábbi részletet a „HAZASZÁLLÓ” címűből: „A városvégi piacon sötétzöld koszorúhalom. Halottak napja van ma. Élet és halál itt nem enyém, hazaröpít a költemény Csöngére, kis falumba. ” Akad tennivaló tisztességgel Weöres Sándor kemenesaljai jelenlévőségéért, halála utáni időben is. Weöres Sándoréknak nagy házuk volt Csöngőn, amolyan kúria. A Vasvármegye című könyvben még látható a képe a kilenc ablakos háznak. Ez a lak 1945 után megsemmisült, széthordták és maradt a „piros görbe” a fiatal költő tanyája, az éjjeli virrasztások, vívódások kézzelfogható emléke. S maradt a faluszéli ház, a valamikori galagonyás partoldalak világából kiemelkedve, most újra rendbetéve, de már félig elhagyottan mégis. Üresek a szobák, várják, hogy a költő emléktárgyai ide kerüljenek, lényegüljön Weöres Sándor emlékházává. Tervezgetésünkben ideképzeljük az emlékházat, amely Kodály-emléktáblával is jelölt. Manapság kimerültek az akarás lelki és anyagi erőtelepei? Amikor írom e sorokat a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaságra gondolok. Kemensalja irodalmi emlékhelyei nagyobb figyelmet érdemelnek, ezért „kiáltanak” a dombhajlatokban, erdőszéleken, patakok mentén meghúzódó valamikori és mai „irodalmi tanyák”, szinte kéznyújtásnyira sorakoznak. Egyházashetye - Berzsenyi, Duka - Dukai Takách Judit, Vönöck - Kisfaludy Károly, Ostffyasszonyfa - Petőfi Sándor, csupán említve a nagy elődöket. De itt volt tanyája irodalmunk mai jeleseinek is, kibontakozó szellemiségeknek - nem sorozva az értékrendet - Kemenesmagasiban Jánosy István világa, Nemeskeresztúron Bertha Bulcsu gyermekkorának tücsökzenés élettere a réteken, Dukába „menekedett” Simonffy András, Dani Uraság nyomát fürkészte errefelé Ágh István, Kemenesalját, Sághegyet bejárni jöttek Kiss Dénes, Kósa Csaba. Régen, még a hatvanas években idejárt szárnyalást próbálni Gerelyes Endre. Simon István a Bercehát lőszporos útján követte Berzsenyi lábnyomát. Az óvodákban naponta felhangzik a ritmusos vers - „izzik a galagonya, izzik a galagonya” -, mindez talán biztosíték lehet, hogy a csöngei faluvégi házba Weöres Sándor emléke visszaszállhat. Dala József Vagy István celldömölki művész rajza: A csöngeialuvégi Weöres ház Ajánljuk RADIO(és riszáljuk) magunkat Úgy tűnik föl nekem, hogy a HIVATÁSTUDAT mint valami titokzatos, úri betegség (mint régen az epilepszia) válogatás nélkül mindenkit elkap mostanában. Nemcsak a poétának van ars poeticája, de az államtitkárnak, a kereskedőnek, a gáz-, víz- és telefonszerelőnek, a suszternak, és természetesen a rádióriporternek is. Nem a szakmánkat műveljük, hanem hivatásunkat teljesítjük be. A hivatástudattal nincs is semmi bajom, ha a szakma tisztességes gyakorlása szolgálja ki. A dolog akkor kezd gyanússá válni, amikor - szintén divatos szóval élve - a maga image-át akarja megteremteni. Amikor a rádióriporter (a saját rádiójában) úgy beszél pályafutásáról, eddigi és ezutáni eredményeiről, önkifejezésének formailag magas szintű, tartalmilag elkötelezett szándékáról, mintha kizárólag általa jutna előbbre az emberiség. Ez egyszerűen nevetséges, sőt van abban valami útszéli - hogy ne mondjam, Rákóczi-téri - ahogyan a riporterek riszálják, kelletik magukat. Szokolay Sándor zeneszerző kapásból Weöres Sándort idézi: Illeg-billeg a poéta, mint púderes pamaccsal a kisasszony, az öröklétnek mily arcot mutasson, ez nagy gond biz ám, fele se tréfa. Hát oly nagy baj, hogy a feledtség szentsége helyett minden ganajban úszik a neved? Figyelmeztetés művészeknek, alkotóknak, újságíróknak. Az elmúlt egy évben körülbelül tíz újság, tévé és rádióriporternek mondtam nemet. Mert nem hagyom magamprovokálni. Engem ne járassanak le tudatosan. És Inert megvetésre méltónak tartom azt az újságírói magatartást, amely mindenki fölött ítélkezik, csak éppen önmagával nem néz szembe, mondja hevülten, majd így folytatja. - Nem az a lényeg, hogy ki uralkodik, hanem hogy mit valósít meg. Éppen ezért, érzésem szerint a mi újkori történelmünkben csak a harmadik kormánynak lesz szerencséje. De a mostanitól elvenni, elrabolni az alkotásra szánt időt, iszonyatos bűn. Meggyőződésem, hogy tudatosan sároztuk be a miniszterelnök nevét. Én úgy tudom, hogy legalábbis az első időben, Nyugaton tudatosan népszerűsítik a miniszterelnököt. Szégyelltem magam, amikor az autóban egy rádióriportot hallgattam, s a riporter tiszteletlenül, otrombán, modortalanul belevágott a miniszter szavába. A miniszter udvariasan elviselte. Németh László mondja a Vallási türelemben, hogy az ellenfeleink mentségére mindent fel kéne hoznunk, mielőtt megmérkőzünk velük. Miféle mentségét hozza fel a rádió és a magyar sajtó ennek a kormánynak? Mondhatom ezt azért, mert nem voltam konjunktúralovag. Amit elértem, azt úgy értem el, hogy soha nem szerepeltem az első öt kegyelt névsorában. Fontos a türelem! Mindig tudtam, hogy ízléstelen magakelletés nélkül is elindulnak műveim a maguk útján. - Mégis, időről-időre elérkezett egy ponthoz, amikor nem bírta ki, hogy ne szóljon bele az úgynevezett közéletbe. Kodály tanár úr egyszer figyelmeztetett: még a jószándék is az alkotás idejét rabolja el Dehát ő maga sem tudta ehhez tartani magát. Kovács Júlia i Magyar Fórum 1991. június 6. Páskándi Géza Nálunk még mérges vitákat hallhatunk a nemzeti szimbólumok ügyében. Ez még - vagy már? - kérdés, itt kérdés. Hogy senkinek etnikai vagy vallási vagy országos, állami jelképeit nem gyalázhatják büntetlenül. Lám csak Romániában még az inasokat is jól becsukták az ilyesmiért. Minden parlamenti vita nélkül. De vajon a fejlett demokráciában mi a helyzet? Egy nyugati képviselő - aki frissen és jól értesült - mindig felhasználná a közeli-távoli analógiás eseteket. Miként történt hasonló ekkor és ekkor ebben és ebben a „fejlett” parlamentben. Hogyan döntöttek, milyen érvekkel: pro és contra. De a szimbólummal kapcsolatban aligha nyitnának vitát. Meggyalázták? Elő a törvénycikket! Pénzt... vagy rács mögé vele. Még ha néhány napra is, így sejtem legalábbis. 1993-tól világútlevelet kapnak a szovjet honpolgárok. Ez a hír most úgy röppent világgá, mint egy fenyegetés, korántsem, mint vívmány. Hogy íme fejlődik a „szovjet demokrácia” (fából vaskarika). Mert ez árulja el a legjobban a szovjeten belül soha meg nem valósítható demokrácia helyettes demokráciájának, a „pótléknak” bizánci lényegét. Lassan adni meg valami jogot, késve, nagyon késve, de akkor is merő kényszerből. Menjenek, mert nem lesz munka, éhezés lesz. Sors-irónia, mert ez ha meggondolom, mégiscsak szabadságjog. Sőt a költözködés joga is. Már a jobbágyság idején is az volt, vagy az lett volna. Ez a szovjet „szabadságjog” azonban rémültté teszi Európát, a világot. Mi lesz, ha öt-tíz millió vagy több szovjet állampolgár rázúdul az országokra? Ahogy ironikusan régebb írtam: ami nem sikerült Sztálinéknak, sikerülhet tán Gorbacsovnak? Így belülről, menekültjei által dönti meg a kapitalizmust. Vagy így vándorol ki a szovjet köztársaságok függetlenülni kívánó része, s akkor mégis: egyben marad a birodalom? Ismét egy szabadságjog, ami nem az erő - a gyengeség jele. Romániában a görögkatolikusok székesegyházat foglaltak el. Ez az általam is tisztelt egyház - sok képviselőjével voltam börtönben, írtam is róluk itt a hetvenes években - szóval ez az egyház ki volt téve a bolsevik és a pravoszláv véres üldöztetésnek negyven, illetve hetven éven át. (Mert a szovjetben is természetesen, lásd: Kárpát-Ukrajna, Moldávia stb.) Úgy vélem, ezek a görögkatolikusok tudják, mi a bizantinus-levantei szellem, a balkanoidság. Azt hiszem, ők Európára szavaznának mindig. Már sokszor pedzegettem a franciák tapogatódzó diplomáciai „hadmozdulatait” e történelmi tájakon. Ez a nagyszerű nép olyan politikusa által nem mindig feltétlenül fordul a leghasznosabb irányba. A régi német-francia kvalitás - legalábbis hangsúlyos - feltámasztása most az új helyzetben aligha vezethet jóra. Pláne, ha minket magyarokat úgy könyvelnének el, mintha egyoldalú „berlini-bonni” orientációt követnénk, ami ma már nem és nem is lehet igaz. Viszont, ha például a románokat francia orientációjúnak fogják fel, és nem egyben teszem azt, szovjet orientációjúnak is akkor nem látnak elég világosan. A javak bizonyos mértékű visszaszolgáltatása a régi tulajdonosnak. Akár egyén, akár intézmény. Ez, úgy hiszem, amikor egészen más helyzetben történik - történelmi - jogfilozófiai kérdéseket vet fel. Egykori tulajdonosa milyen jogon birtokolt, s volt-e akkor vagy előbb ilyen jog egyáltalán? Mennyire volt „holt-birtok”, vagyis a „tulaj” maga sem igen tudott mit kezdeni vele, s így nem rendeltetése szerinti hasznot hozott vagy éppen inkább nagy-nagy károkat. Van-e módja a mai társadalomnak, államnak a kárpótlásra és milyen méretekben, anélkül, hogy a jövőt veszélyeztesse. Az esélyegyenlőség unos-untalan hangoztatása nem fedőneve-e egy olyan szándéknak, amely az országpusztító „egyenlősdit” akarja rehabilitálni? Eltekinthetünk az egyén családjának lélekszámától, vagy az intézmény tagjainak számától, amikor a kárpótlás vagy tulajdonba visszahelyezés megtörténik? (Például attól: mekkora, mondjuk egy egyház híveinek száma éppen ma?) Nevezhetjük-e „ideológiai” központúnak az olyan visszahelyezést, amelynek valójában az intézmény tagszámának társadalmi és nem történelmi súlyánál fogva is a középpontba kell kerülnie? Míg, ha a hamis esélyegyenlőséget alkalmazzuk, nem épp a statisztikailag is súlytalanabb kerül-e a középpontba, ahhoz közel, vagyis épp így történik „ideologizálás” a tulajdonformák visszaadásakor... És még számos egyéb dolog is felvethető. Mondanom sem kell: fentiek a pártok tulajdonára, ha lehet még fokozottabban vonatkoznak, tekintetbe véve - minden oldalról - az utolsó negyven évet. Egy bizonyos szélsőség általában szélsőséget szokott szülni. Ha az egyik oldal azzal vagdalkozik, hogy valakik a „keresztény állam-egyház összefonódása” képletet kívánják visszaállítani, vagyis így sarkosítják a dolgot - a másik félből ez könnyen kiválthatja az „ellenvádat”: vajon nem az ateista államiság régi nevelési és más pozícióit erősítendő ragaszkodnak vallott nézeteikhez? Pláne, hogy az ateizmus hívei igen kevesen voltak, ők nem összetévesztendők a „nem templombajárók”, vagy az „otthon sem imádkozók” Szabad gondolatok Sokat ígérő, csábító néhány sorral ültetett a képernyő elé múlt szerdán este a tévéújság, a Főszerepben, Bara Margit hatvan percét hírelve: „Az egykor oly népszerű színésznő - akit lehetetlenné tettek a pályán - most, 26 év után beszél életéről...”. Az egykor „oly népszerű”, gyönyörű színésznő, a magyar filmtörténet számon tartott alkotásainak főszereplője valóban úgy tűnt el a színpadi és filmvilág élvonalából, hogy a döntést (vagy kényszert?) követő negyedszázad alatt jóformán a létezéséről sem tudott a köz. Hogyne villanyozná fel a nézőket, különösen azt a korosztályt, amelyik fiatal fővel láthatta színi tündöklését, hogy ne vonzaná az embereket a tévés beharangozás, föllebben a fátyol a nagy titokról. Nem szükségszerű, hogy ez az érdeklődés a pletykaéhségből táplálkozzék. Bara Margit egykori népszerűsége éppen elég ok a kíváncsiságra. Különösképpen, hogy egy nem túlságosan régi rádiós interjú már szóra bírta a pályától elpártolt színésznőt, s jelezte a pályamódosítás hátterében húzódó rejtelmes motivációkat is. Egyszóval: sokat vártunk ettől a tévés hatvan perctől, s a riporter Palik Lászlótól Elvártunk volna, hogy legalább arról tájékoztasson precízen, alaposan, amelyről tudunk ugyan, de nem biztos, hogy a tudást rendszerbe is tudjuk rakni: huszonhatévenként egyszer talán indokolt lett volna a kevésbé nagyvonalú élet - és pályakép ismertetés. Annak árán is, hogy a riporter témamódosításra készteti kérdéseivel a szemmel láthatóan zárkózott, nehezen megnyíló (de ha már vállalta az interjút, megnyílni bizonyára akaró), rejtőzködő színésznőt. A Szakadék című 1956-os Ranódy- Antiriport Bara Margitról film Kolozsvárról frissen áttelepült hősnőjét, Fehér Imre Bakambában című filmjének megrendítő Vilmáját, a Csempészek Angliáját, a Makk Károly rendezte Ház a sziklák alatt Zsuzsáját, a Katonazene, a Szegény gazdagok hősnőjét. „Én az övék voltam”- mondta Bara Margit, s valóban megrendítő szeretettel és fájdalommal beszélt a szüleiről, Kolozsvárról, ahol a pályáját kezdte, a kertről, amelyből „legszívesebben ki sem mozdult volna", s ez a nem csituló honvágy egyértelművé tette előttünk. Bara Margit - meggyőződése - élete és pályája talán akkor ferdült el valójában, amikor otthagyta a feledni soha nem tudott, szeretni soha meg nem szűnt otthont, szülőföldet. Láttuk, amikor erről beszél, nincs benne gát, a vallomást megakasztó töprengés, akkor nem mérte a szavak súlyát - mintha a szavak következményétől félne. Életének anyaországi szakaszáról, pályájának itteni állomásairól viszont már patikamérlegre tett mondatokkal beszélt, s a riporter hagyta. Ily módon éppen arra nem derült fény, ami őt valójában letérítette a pályáról. Nem tudtuk meg, miért kellett elhagynia a Nemzeti Színházat, miféle „orgiákkal” vádolták hamisan, miért béreltek fel statisztákat, hogy rálépjenek a színpadon a sleppjére”, miért üldözték, miért tették morálisan lehetetlenné? Kinek állt útjában Bara Margit? Egyértelmű kérdésekre bizonyára egyértelmű válaszokat adott volna: a sejtelmes tapogatózásra sejtelmes féligazságokkal válaszolt. Fél? Kitől vagy kiktől? A nem bennfentesek Bara Margit sorsáról annyit tudtak és tudhatnak ezután is, hogy „valami politikai zűrbe” keveredett, illetve nem keveredett. Cs.Nagy Ibolya