Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1991-06-06 / 23. szám

8 “IZZIK A GALAGONYA Weöres Sándor emlékháza Vas megyei kis falu, Csönge Weöres Sándor költő indulá­sának szigete. Közel a Rába folyóhoz épült híres község, Ostffyasszonyfával osztozva Pe­tőfi emlékhely is. Gazdag iroda­lomtörténettel áldott térség, Ber­zsenyi által megénekelt Kemenesalja, a „kékellő halmok, gyönyörű vidékek" tája. Csönge Weöres Sándor emlékeinek őrző­je, mindig kapaszkodó lehetőség, a náluk járt híres embereket befo­gadó szívélyesség helye. A zárkózott lelkületű költő itt mindig kitárulkozott, szokatlanul közlékeny volt. A megyét járva el­sőként Csönge állt érdeklődése középpontjában. Boldog vagyok, hogy többször is kísérőjük lehet­tem, s így tanúja számos szép pil­lanatnak. Verseiben üzenetek, megható sorok, a szeretet és ra­gaszkodás rezdülései feszülnek. Említhetjük az alábbi részletet a „HAZASZÁLLÓ” címűből: „A városvégi piacon sötétzöld koszorúhalom. Halottak napja van ma. Élet és halál itt nem enyém, hazaröpít a költemény Csöngére, kis falumba. ” Akad tennivaló tisztességgel Weöres Sándor kemenesal­­jai jelenlévőségéért, halála utáni időben is. Weöres Sándoréknak nagy házuk volt Csöngőn, amolyan kúria. A Vasvármegye című könyvben még látható a képe a kilenc ablakos háznak. Ez a lak 1945 után megsemmisült, széthordták és maradt a „piros­ görbe” a fiatal költő tanyája, az éjjeli virrasztások, vívódások kézzelfogható emléke. S ma­radt a faluszéli ház, a valamikori galagonyás partoldalak vilá­gából kiemelkedve, most újra rendbetéve, de már félig elha­gyottan mégis. Üresek a szobák, várják, hogy a költő emlék­tárgyai ide kerüljenek, lényegüljön Weöres Sándor emlék­házává. Tervezgetésünkben ide­képzeljük az emlékházat, amely Kodály-emléktáblával is jelölt. Ma­napság kimerültek az akarás lelki és anyagi erőtelepei? Amikor írom e sorokat a Berzse­nyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaságra gondolok. Kemensalja irodalmi emlékhelyei nagyobb fi­gyelmet érdemelnek, ezért „kiálta­nak” a dombhajlatokban, erdőszé­leken, patakok mentén meghúzó­dó valamikori és mai „irodalmi­ ta­nyák”, szinte kéznyújtásnyira sora­koznak. Egyházashetye - Berzse­nyi, Duka - Dukai Takách Judit, Vönöck - Kisfaludy Károly, Ost­­ffyasszonyfa - Petőfi Sándor, csu­pán említve a nagy elődöket. De itt volt tanyája irodalmunk mai jeleseinek is, kibontakozó szellemiségeknek - nem sorozva az értékrendet - Kemenesmagasi­­ban Jánosy István világa, Nemeske­­resztúron Bertha Bulcsu gyermek­korának tücsökzenés élettere a ré­teken, Dukába „menekedett” Simonffy András, Dani Ura­ság nyomát fürkészte errefelé Ágh István, Kemenesalját, Sághegyet bejárni jöttek Kiss Dénes, Kósa Csaba. Régen, még a hatvanas években idejárt szárnyalást próbálni Gere­­lyes Endre. Simon István a Bercehát lőszporos útján követte Berzsenyi lábnyomát. Az óvodákban naponta felhangzik a ritmusos vers - „izzik a galagonya, izzik a galagonya” -, mindez talán biztosíték le­het, hogy a csöngei faluvégi házba Weöres Sándor emléke visszaszállhat. Dala József Vagy István celldömölki művész rajza: A csöngei­aluvégi Weöres ház Ajánljuk R­ADIO(és riszáljuk) magunkat Úgy tűnik föl nekem, hogy a HIVATÁSTUDAT­ mint vala­mi titokzatos, úri betegség (mint régen az epilepszia) válogatás nélkül mindenkit elkap mosta­nában. Nemcsak a poétának van ars poeticája, de az államtitkár­nak, a kereskedőnek, a gáz-, víz- és telefonszerelőnek, a suszter­nak, és természetesen a rádióri­porternek is. Nem a szakmánkat műveljük, hanem hivatásunkat teljesítjük be. A hivatástudattal nincs is semmi bajom, ha a szakma tisz­tességes gyakorlása szolgálja ki. A dolog akkor kezd gyanússá válni, amikor - szintén divatos szóval élve - a maga image-át akarja megteremteni. Amikor a rádióriporter (a saját rádiójá­ban) úgy beszél pályafutásáról, eddigi és ezutáni eredményeiről, önkifejezésének formailag ma­gas szintű, tartalmilag elkötele­zett szándékáról, mintha kizáró­lag általa jutna előbbre az embe­riség. Ez egyszerűen nevetséges, sőt van abban valami ú­tszéli - hogy ne mondjam, Rákóczi-téri - ahogyan a riporterek riszálják, kelletik magukat. Szokolay Sándor zeneszerző kapásból Weöres Sándort idézi: Illeg-billeg a poéta, mint púderes pamaccsal a kisasszony, az örök­létnek mily arcot mutasson, ez nagy gond biz ám, fele se tréfa. Hát oly nagy baj, hogy a feledtség szentsége helyett minden ganaj­­ban úszik a neved? Figyelmezte­tés művészeknek, alkotóknak, újságíróknak. Az elmúlt egy év­ben körülbelül tíz újság, tévé és rádióriporternek mondtam ne­met. Mert nem hagyom magam­­provokálni. Engem ne járassa­nak le tudatosan. És Inert meg­vetésre méltónak tartom azt az újságírói magatartást, amely mindenki fölött ítélkezik, csak éppen önmagával nem néz szembe,­­ mondja hevülten, majd így folytatja. - Nem az a lé­nyeg, hogy ki uralkodik, hanem hogy mit valósít meg. Éppen ezért, érzésem szerint a mi újko­ri történelmünkben csak a har­madik kormánynak lesz szeren­cséje. De a mostanitól elvenni, elrabolni az alkotásra szánt időt, iszonyatos bűn. Meggyőződé­sem, hogy tudatosan sároztuk be a miniszterelnök nevét. Én úgy tudom, hogy legalábbis az első időben, Nyugaton tudatosan népszerűsítik a miniszterelnö­köt. Szégyelltem magam, ami­kor az autóban egy rádióriportot hallgattam, s a riporter tisztelet­­lenül, otrombán, modortalanul belevágott a miniszter szavába. A miniszter udvariasan elviselte. Németh László mondja a Vallá­si türelem­ben, hogy az ellenfe­leink mentségére mindent fel kéne hoznunk, mielőtt megmér­kőzünk velük. Miféle mentségét hozza fel a rádió és a magyar saj­tó ennek a kormánynak? Mond­hatom ezt azért, mert nem vol­tam konjunktúralovag. Amit el­értem, azt úgy értem el, hogy so­ha nem szerepeltem az első öt kegyelt névsorában. Fontos a tü­relem! Mindig tudtam, hogy íz­léstelen magakelletés nélkül is elindulnak műveim a maguk út­ján. - Mégis, időről-időre elérke­zett egy ponthoz, amikor nem bír­ta ki, hogy ne szóljon bele az úgy­nevezett közéletbe.­­ Kodály tanár úr egyszer fi­gyelmeztetett: még a jószándék is az alkotás idejét rabolja el De­­hát ő maga sem tudta ehhez tar­tani magát. Kovács Júlia i Magyar Fórum 1991. június 6. Páskándi Géza N­álunk még mérges vitákat hallhatunk a nemzeti szim­bólumok ügyében. Ez még - vagy már? - kérdés, itt kérdés. Hogy senkinek etnikai vagy vallási vagy országos, ál­lami jelképeit nem gyalázhatják büntetlenül. Lám csak Ro­mániában még az inasokat is jól becsukták az ilyesmiért. Minden parlamenti vita nélkül. De vajon a fejlett demok­ráciában mi a helyzet? Egy nyugati képviselő - aki frissen és jól értesült - mindig felhasználná a közeli-távoli analó­giás eseteket. Miként történt hasonló ekkor és ekkor ebben és ebben a „fejlett” parlamentben. Hogyan döntöttek, mi­lyen érvekkel: pro és contra. De a szimbólummal kapcso­latban aligha nyitnának vitát. Meggyalázták? Elő a törvény­cikket! Pénzt... vagy rács mögé vele. Még ha néhány napra is, így sejtem legalábbis. 1993-tól világútlevelet kapnak a szovjet honpolgárok. Ez a hír most úgy röppent világgá, mint egy fenyegetés, koránt­sem, mint vívmány. Hogy íme fejlődik a „szovjet demokrá­cia” (fából vaskarika). Mert ez árulja el a legjobban a szov­jeten belül soha meg nem valósítható demokrácia helyettes demokráciájának, a „pótléknak” bizánci lényegét. Lassan adni meg valami jogot, késve, nagyon késve, de akkor is merő kényszerből. Menjenek, mert nem lesz munka, éhezés lesz. Sors-irónia, mert ez ha meggondolom, mégiscsak szabad­­ságjog. Sőt a költözködés joga is. Már a jobbágyság idején is az volt, vagy az lett volna. Ez a szovjet „szabadságjog” azon­ban rémültté teszi Európát, a világot. Mi lesz, ha öt-tíz millió vagy több szovjet állampolgár rázúdul az országokra? Ahogy ironikusan régebb írtam: ami nem sikerült Sztálinéknak, si­kerülhet tán Gorbacsovnak? Így belülről, menekültjei által dönti meg a kapitalizmust. Vagy így vándorol ki a szovjet köztársaságok függetlenülni kívánó része, s akkor mégis: egyben marad a birodalom? Ismét egy szabadságjog, ami nem az erő - a gyengeség jele. R­omániában a görögkatolikusok székesegyházat foglal­tak el. Ez az általam is tisztelt egyház - sok képvise­lőjével voltam börtönben, írtam is róluk itt a hetvenes évek­ben - szóval ez az egyház ki volt téve a bolsevik és a pra­voszláv véres üldöztetésnek negyven, illetve hetven éven át. (Mert a szovjetben is természetesen, lásd: Kárpát-Ukrajna, Moldávia stb.) Úgy vélem, ezek a görögkatolikusok tudják, mi a bizantinus-levantei szellem, a balkanoidság. Azt hi­szem, ők Európára szavaznának mindig. Már sokszor pedzegettem a franciák tapogatódzó diplo­máciai „hadmozdulatait” e történelmi tájakon. Ez a nagysze­rű nép olyan politikusa által nem mindig feltétlenül fordul a leghasznosabb irányba. A régi német-francia k­valitás - leg­alábbis hangsúlyos - feltámasztása most az új helyzetben aligha vezethet jóra. Pláne, ha minket magyarokat úgy köny­velnének el, mintha egyoldalú „berlini-bonni” orientációt követnénk, ami ma már nem és nem is lehet igaz. Viszont, ha például a románokat francia orientációjúnak fogják fel, és nem egyben teszem azt, szovjet orientációjúnak is­­ akkor nem látnak elég világosan. A javak bizonyos mértékű visszaszolgáltatása a régi tu­lajdonosnak. Akár egyén, akár intézmény. Ez, úgy hi­szem, amikor egészen más helyzetben történik - történelmi - jogfilozófiai kérdéseket vet fel. Egykori tulajdonosa mi­lyen jogon birtokolt, s volt-e akkor vagy előbb ilyen jog egyáltalán? Mennyire volt „holt-birtok”, vagyis a „tulaj” maga sem igen tudott mit kezdeni vele, s így nem rendel­tetése szerinti hasznot hozott vagy éppen inkább nagy-nagy károkat. Van-e módja a mai társadalomnak, államnak a kár­pótlásra és milyen méretekben, anélkül, hogy a jövőt veszé­lyeztesse. Az esélyegyenlőség unos-untalan hangoztatása nem fedőneve-e egy olyan szándéknak, amely az ország­pusztító „egyenlősdit” akarja rehabilitálni? Eltekinthetünk­­­ az egyén családjának lélekszámától, vagy az intézmény tagjainak számától, amikor a kárpótlás vagy tulajdonba visszahelyezés megtörténik? (Például attól: mekkora, mondjuk egy egyház híveinek száma­­ éppen ma?) Nevez­­hetjük-e „ideológiai” központúnak az olyan visszahelyezést, amelynek valójában az intézmény tagszámának társadalmi és nem történelmi súlyánál fogva is a középpontba kell ke­rülnie? Míg, ha a hamis esélyegyenlőséget alkalmazzuk, nem épp a statisztikailag is súlytalanabb kerül-e a közép­pontba, ahhoz közel, vagyis épp így történik „ideologizálás” a tulajdonformák visszaadásakor... És még számos egyéb dolog is felvethető. Mondanom sem kell: fentiek a pártok tulajdonára, ha lehet még fokozottabban vonatkoznak, te­kintetbe véve - minden oldalról - az utolsó negyven évet. E­gy bizonyos­ szélsőség általában szélsőséget szokott szülni. Ha az egyik oldal azzal vagdalkozik, hogy vala­kik a „keresztény állam-egyház összefonódása” képletet kí­vánják visszaállítani, vagyis így sarkosítják a dolgot - a másik félből ez könnyen kiválthatja az „ellenvádat”: vajon nem az ateista államiság régi nevelési és más pozícióit erősítendő ragaszkodnak vallott nézeteikhez? Pláne, hogy az ateizmus hívei igen kevesen voltak, ők nem összetévesztendők a „nem templombajárók”, vagy az „otthon sem imádkozók” Szabad gondolatok Sokat ígérő, csábító néhány sorral ültetett a képernyő elé múlt szerdán este a tévéújság, a Főszerepben, Bara Margit hatvan percét hírelve: „Az egykor oly népszerű színésznő - akit lehe­tetlenné tettek a pályán - most, 26 év után beszél életéről...”. Az egykor „oly népszerű”, gyönyörű színésznő, a magyar filmtörténet számon tartott al­kotásainak főszereplője valóban úgy tűnt el a színpadi és filmvilág élvonalából, hogy a döntést (vagy kényszert?) követő ne­gyedszázad alatt jóformán a lé­tezéséről sem tudott a köz. Hogyne villanyozná fel a néző­ket, különösen azt a korosztályt, amelyik fiatal fővel láthatta színi tündöklését, hogy ne vonzaná az embereket a tévés beharango­zás, föllebben a fátyol a nagy ti­tokról. Nem szükségszerű, hogy ez az érdeklődés a pletykaéhség­ből táplálkozzék. Bara Margit egykori népszerűsége éppen elég ok a kíváncsiságra. Különös­képpen, hogy egy nem túlságosan régi rádiós interjú már szóra bírta a pályától elpártolt színésznőt, s jelezte a pályamódosítás hátteré­ben húzódó rejtelmes motiváció­kat is. Egyszóval: sokat vártunk et­től a tévés hatvan perctől, s a ri­porter Palik Lászlótól Elvártunk volna, hogy leg­alább arról tájékoztasson precí­zen, alaposan, amelyről tudunk ugyan, de nem biztos, hogy a tu­dást rendszerbe is tudjuk rakni: huszonhatévenként egyszer ta­lán indokolt lett volna a kevésbé nagyvonalú élet - és pálya­­­kép ismertetés. Annak árán is, hogy a riporter témamódosításra készteti kérdéseivel a szemmel láthatóan zárkózott, nehezen megnyíló (de ha már vállalta az interjút, megnyílni bizonyára akaró), rejtőzködő színésznőt. A Szakadék című 1956-os Ranódy- Antiriport Bara Margitról film Kolozsvárról frissen áttele­pült hősnőjét, Fehér Imre Baka­­mbában című filmjének meg­rendítő Vilmáját, a Csempészek Angliáját, a Makk Károly ren­dezte Ház a sziklák alatt Zsuzsá­ját, a Katonazene, a Szegény gaz­dagok hősnőjét. „Én az övék vol­tam”- mondta Bara Margit, s valóban megrendítő szeretettel és fájdalommal beszélt a szülei­ről, Kolozsvárról, ahol a pályáját kezdte, a kertről, amelyből „leg­szívesebben ki sem mozdult vol­na", s ez a nem csituló honvágy egyértelművé tette előttünk. Bara Margit - meggyőződése - élete és pályája talán akkor fer­­dült el valójában, amikor ott­hagyta a feledni soha nem tu­dott, szeretni soha meg nem szűnt otthont, szülőföldet. Lát­tuk, amikor erről beszél, nincs benne gát, a vallomást meg­akasztó töprengés, akkor nem mérte a szavak súlyát - mintha a szavak következményétől félne. Életének anyaországi szakaszá­ról, pályájának itteni állomásai­ról viszont már patikamérlegre tett mondatokkal beszélt, s a ri­porter hagyta. Ily módon éppen arra nem derült fény, ami őt va­lójában letérítette a pályáról. Nem tudtuk meg, miért kellett elhagynia a Nemzeti Színházat, miféle „orgiákkal” vádolták ha­misan, miért béreltek fel statisz­tákat, hogy rálépjenek a színpa­don a sleppjére”, miért üldöz­ték, miért tették morálisan lehe­tetlenné? Kinek állt útjában Ba­ra Margit? Egyértelmű kérdések­re bizonyára egyértelmű válaszo­kat adott volna: a sejtelmes tapo­gatózásra sejtelmes féligazságok­kal válaszolt. Fél? Kitől vagy kik­től? A nem bennfentesek Bara Margit sorsáról annyit tudtak és tudhatnak ezután is, hogy „valami politikai zűrbe” keveredett, illetve nem keveredett. Cs.Nagy Ibolya

Next