Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1991-01-17 / 3. szám
8 A KOR BEZÁRUL... Tollas Tibor 70 éves A szülőfalu, a család emléke, a gyermekkor varázsköve végigvonul Tollas Tibor költészetén. Legszebb fiatalkori versei, mint a „Hazafelé", a „Küszöb", az „Eszter néni", de legfőbbképpen az „ Anyám zsoltárt énekel" című, ezt a kötődést fejezik ki. Katona családból származott és őt is katonának szánta édesapja. A Ludovika Akadémia elvégzése után, 1941-ben avatták hadnaggyá. A háború után két évig továbbszolgált a honvédségben, majd 1947-ben, hamis vádakkal letartóztatták. Tízévi börtönre ítélték, amelyből kilenc évet a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában töltött, 1956 nyarán szabadult. A nyomasztó börtönévek talán még a gyermekkornál is termékenyebben hatottak Tollas Tibor költészetére. A börtönfalak között érett költővé. Rabságot régen is szenvedett magyar költő: Kazinczy, Verseghy, Batsányi, Czuczor, de az elődök közül egy sem töltött ilyen hosszú időt - politikai okokból - rácsok mögött, mint Tollas Tibor. Tőle származnak a legszebb magyar börtönversek, ő a magyar börtönköltészet legtermékenyebb alkotója. Bár a börtönben új verseinek nagy része elveszett, a megmentett anyag így is rendkívül gazdag. Legmegrázóbb börtönverse ma már fogalom: „Bebádogoztak minden ablakot..." Ebben a versben a sötét, bebádogozott ablakú cellába zárt költő előtt megjelenik a nagyvilág megannyi szépsége: Nápoly fénylő partjai, Barcelonakertjei, egy londoni bál és az ínyenc falatait kínáló Párizs, majd felmerül benne a nyomasztó gondolat: „A Nyugat táncol, tán végképp eladott?” A verset drámai figyelmeztetés zárja: „Váctól Pekingig zúgják a rabok. Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot." A forradalomban Tollas Tibor a Nemzetőrség összekötő tisztjeként vett részt és a börtönben született „Füveskert" című verseskötet íróival lapot akart indítani. Erre azonban a forradalom eltiprása miatt csak Bécsben kerülhetett sor, 1956. december 1-jén. Ekkor, jelent meg a „Nemzetőr", amelynek Tollas Tibor azóta is főszerkesztője. A forradalom drámai élményét több versében is megörökítette. Ekkor írta az „Október 23”, az „Újszülött” és a harcokban elesett börtöntársnak, Gérecz Attila fiatal költőnek emléket állító „Csillagok" című versét. A hontalanság első éveiben született verseiből az elhagyott hazával szembeni elkötelezettség, lelkiismeretfurdalás és önvád árad. Bécsben nemcsak lapot alapított Tollas Tibor, hanem családot is. Szebbnél szebb versek őrzik ebből a korból a családi élet örömét. Az 1957-ben Bécsben kiadott börtönversek, a„Füveskert” után, 1960-ban jelent meg az első önálló kötete, a „Csak ennyi fény maradt", majd 1967-ben a „Járdaszigeten". Viszonylag kevés verset írt a hatvanas években, mert minden idejét lekötötte a lapszerkesztés, a nyugati magyarság mozgósítása, a magyar ügy ébrentartása, a nemzetközi kapcsolatok kiépítése és a különböző tiltakozó akciók. A hetvenes években újabb múzsaként jelentkeztek a költő életében a fák, amelyek arra tanították, hogy „élni türelem”. A stambergi szanatórium ablakán beszűrődő esti tücsökzene figyelmezteti: „Mért nem álltál meg így, mint most korábban? /Mért nem hallgattál több tücsökzenét?” Az 1975-ben megjelent „Irgalmas fák" című kötetnek szinte folytatása három évvel később az „Évgyűrűk”. Négy évtized verseinek leggazdagabb válogatása 1983-ban jelent meg „Forgószélben" címen. A régi hűséggel idézi a költő szülőfaluja emlékét, az egykori osztálytársakat, köztük első szerelmét, a malomnál fürdő lányokat, a barcai szatócsboltot, majd a diákkor színhelyét, Sopront. Mind beletartoznak az író varázskörébe, akárcsak a hazai búvópatak nemzedék fiatal írói, köztük a nemzet lakitelki napszámosa, Lezsák Sándor, akit így bíztat a „Tavaszi üzenet" című versében, 3 évvel a szabadság virradata előtt: „Csak tudj naponta újra kezdeni,/visszatükrözni hitet, sugarat./Az éj virrasztó csillaggal teli.../És tudd, holnap felkel megint a Nap!" Így is lett, és 34 évi távollét után húsvétkor Tollas Tibor is hazatérhetett. Útjának első állomása diákkorának színhelye, Sopron volt Szerzői estet tartott Lakitelken, Budapesten és Miskolcon; szülőfalujában, Nagybarcán pedig felkereste a gyermekkori Varázskör még élő tagjait A kör bezárult és jó érzés, ha valaki a körön belül lehet! A KÖR BEZÁRUL, NINCS VÉG ÉS KEZDET NINCS ZORD HALÁL, CSAK TÉLI ÁLOM. SZIVÁRVÁNY HÍDJÁN A REMÉNY RESZKET - FÉNY GYŰRŰJE A CSUPASZ ÁGON. Juhász László Tardi Sándor: Életkép Irodalmi őrhelyek Sárvár fénykora A régi magyar irodalomnak egyik leginkább szívet melengető - mert megmaradt - emlékhelye a sárvári vár. Maga az épület ma sokkal szerényebbnek mutatkozik, mint a 17. században - Greischer Mátyás rézmetszete szerint, de igazából még korábban, a 16. században élte művelődéstörténeti szempontból a fénykorát Sárvár. Köszönhetően Nádasdy Tamásnak (1498— 1562), aki korának nemcsak egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú főurává vált, hanem az egyik legműveltebbé is. Itáliai tanulmányai, a budai királyi udvarnál, az ottani humanista műhelynél eltöltött évek nemcsak azt tették temrészetessé számára, hogy birtokát korszerűen és eredményesen irányítsa, hanem azt is, hogy ennek érdekében a műveltséget is terjessze, azaz ne csupán önmaga kiváltságának tekintse. Ezért létesített a vár melletti Újszigeten iskolát 1534-ben, ahová első tanárként Sylvester Jánost hívta meg, aki később Bécsben lett professzor. Sylvester nem csupán egyetlen iskola, hanem az egész magyar nyelvterület szükségleteit szem előtt tartotta, amikor előbb egy latin-magyar nyelvtant, majd a teljes Újtestamentum-fordítását készítette el, s adhatta ki a feltehetően e célból működtetett újszigeti nyomdában. E tudós munka közben fedezte fel, hogy a magyar nyelv kiválóan alkalmas az időmértékes ritmusok megszólaltatására, s mindjárt ki is próbálta ezt. A magyar verstannak bizonyára legfontosabb felfedezése ez, máig friss vers-gyönyörűségek forrása. Ha lennének majd emlékoszlopai a költői mesterségnek, az egyiknek mindenképpen itt lenne a helye. Kellő öntudattal írta az Újszövetség elkészültéről tudósító levelében Sylvster Nádasdynak a következőket: „Néhány évvel ezelőtt még csúfolódtak az idegen nemzetbeliek, hogy még az oroszoknak is van anyanyelvű evangéliumuk, egyedül csak a magyaroknak nincs. Pedig a keresztény nemzetek nemcsak hogy nem csúfolódhatnak rajtunk, sőt irigykedhetnek, tudniillik nyelvünk kiválósága miatt, s ezt utánozni nem képesek. Melyik idegen nemzet nem csodálkozik azon, hogy valaki magyar nyelven mindenfajta verssort tud írni görök és római mértékre?” (Latinból fordította Gerézdi Rábán). Nem hiába ajánlotta hát Philip Melachton, a Luther mellett leghíresebb német humanista és reformátor Nádasdy figyelmébe egy 1537-es levelében Dévai Bíró Mátyást és Sylvester Jánost. S nemcsak udvariasságból dicsérte Nádasdy Tamás munkálkodását a tudományok művelésében. Ma is tanulságos, amit Melanchton a kor nyomorúságos viszonyaival dacoló magatartásról mondott: „noha másutt kivesztek a tudományok, a te buzgalmaddal megőrzött csírái mégis fennmaradtak, amelyekből ismét elterjedhet Pannóniában az élet hasznos tudománya. Tehát e tekintetben mind akaratodat, hogy kiváló dologban óhajtasz érdemet szerezni hazád szolgálatában, mind pedig páratlan okosságodat, méltán megbizonyítottad. Én pedig ebben jó előjelként gyönyörködöm. Mert hogy ily körülmények között gondolsz a tudományokkal, azt bizonyítod, hogy bízol a békében és Pannónia jobb jövőjében.” (Latinból fordította Komjáthy Miklós.) Nádasdy Tamás igen művelt és aktív mecénás volt, s ha több az ideje, talán irodalmi munkásságot is folytathatott volna. Tehetsége volt a magyar nyelven alkotáshoz, amint ezt fennmaradt levelei tanúsítják. Különösen szépek a feleségéhez, Kanizsai Orsolyához írottak: „Szerelmes Orsikám, ez mai napon írtam neked innét, eszembe juta neked is leveled, kiből nagy örömöm lön, hogy értem az te egészségedet. Az hol az haragról írsz, ne adja Isten, hogy én te reád haragudjam, mert mihelyt az lenne, onnan tudnám, hogy mindketten megbolondultunk, kitől oltalmazzon az úr Isten.” (1544) Folytatni lehetne még a neves írókat, Tinódi Sebestyént, aki itt halt meg 1556 januárjában, itt is temették el; Magyari Istvánt, aki a század fordulóján volt a következő Nádasdy udvari lelkésze, s Az országokban való sok romlásoknak okairól szóló jeles mű szerzője, mindannyiuk tevékenysége azt bizonyítja, hogy nincs reménytelen helyzet, s ha mégis, abban is munkálkodni kell. Mint Sylvester nyelvtanának példamondata állítja: „Édős az hazának szerelme”. Vasy Géza 1991. január 17. Magyar Fórum Ripacs a Dunánál Hogyan kell József Attilából limonádét csinálni?... Erre mutatott be kiváló módszert Mácsai Pál január 5-én este, a televízióban. A Dunánál című verset ütődött, hatodikus gyerekként mondta el négy-ötmillió embernek. Hajdan „proletárnak” címkézték a költőt, most egyelőre mellőzvén a címkét - híg vetejű kozmopolitát csinálnának belőle. Ha hagyná magát... A szöveg valódi tartalma azonban átüt a legbárgyúbb előadáson is. Pedig maiden megtörtént, hogy eleve ne lehessen komolyan venni a József Attila-i verssorokat. Előzetesen ugyanis Mácsai saját elmefuttatásával kápráztatta el a közönséget. Kifejtette a filozófus, hogy mindegy, ki honnan jött, sőt az is, hová megy; lényeg, hogy mi, akik ma itt élünk, egyformák vagyunk... Egyenlőek - idéződött fel a pártállami rögeszme. Az egyenlősdiből íme, átlépünk az f egyformásdiba - ha beveszi gyomrunk a bölcseleti ripacskodást. (pallon) * „A szenvedő ember” Felemelő és méltó anyag jóvoltából ünnepnapok kezdetét jelenthetem be a strasbourgi öreg egyetem aulájában. Mert az itt látható felvételek a Duna-medencében élő magyarság sokszázados, hittel és költészettel megformált népi vallásosság emlékeit és a közelmúltig Erdély földjén pusztulásra ítélt székely kapuikat mutatják be nekünk, soha nem felejtés végett. Olasz Ferenc a Magyar Televízió rendezőjeként több mint húsz esztendővel ezelőtt életét tette arra, hogy annyi értéket, nemzeti kincset pusztító rendszerben legalább a mindenkori emlékezetnek megmentse azokat á fából, kőből, vasból emelt szakrális műveket, amelyeknek az alkotóit nem ismerjük. Ám ezeknek a névtelen mestereknek a hite, alázata századokon át sugárzik számunkra. Olasz Ferenc mindenféle megbízatás nélkül, a belső hang és lelkiismeret parancsát követve, oldalán a fényképezőgéppel, lankadatlan hittel járta Magyarországot, úttalan utakon kocsizott a Felvidéken, vagyis a mai Szlovákiában, román belügyi szervek figyelmétől kísérve járta Erdély falvait, hogy egy-egy pléhkrisztust, kőkeresztet megörökítsen. Ezeket az emlékeket, nemcsak az időjárás, hanem a politika is mulasztotta és pusztította. S Olasz Ferenc Jób prófétával mondotta: „Ha most hallgatnom kellene, úgy kimúlnék". Az is az elmúlt évtizedek tanúsága, hogy Olasz Ferenc áldozatos szolgálatáért a rendszertől semmiféle elismerést nem kapott. A magyar Fotóművészek Szövetsége még válaszra sem méltatta felvételi kérelmét. Vigasztalhatta némelyest, hogy a magyar szellem legkilválóbbjai szólaltak meg, ha olykor egyegy fotóalbuma megjelenhetett. Egyik kötetéhez a kiváló költő, Nagy László írt bevezetőt, a Székelykapuk című gyönyörű albuma, amely többnyelvű szöveges kísérőjével a nagyvilágnak szánt jajkiáltásként szolgált az erdélyi magyarság ügyében. A napokban közöttünk járt Sütő András bevezetőjével jelent meg tavaly, a diktatúra végnapjaiban. Olasz Ferencnek és fotóművészetének köszönhetjük, hogy a népi művészet eme emlékei a művészet metafizikája szellemében mégis megmenekültek: a halál örökebb, mint az élet. Jónás István, a strasbourgi egyetem szociológiai intézetének ______ professzora Elhangzott Olasz Ferenc strasbourgi fotókiállításának megnyitóján. (Részlet)