Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1991-01-17 / 3. szám

8 A KOR BEZÁRUL... Tollas Tibor 70 éves A szülőfalu, a család emléke, a gyermekkor varázsköve vé­gigvonul Tollas Tibor költésze­tén. Legszebb fiatalkori versei, mint a „Hazafelé", a „Küszöb", az „Eszter néni", de legfőbb­képpen az „ Anyám zsoltárt éne­kel" című, ezt a kötődést fejezik ki. Katona családból származott és őt is katonának szánta éde­sapja. A Ludovika Akadémia el­végzése után, 1941-ben avatták hadnaggyá. A háború után két évig továbbszolgált a honvéd­ségben, majd 1947-ben, hamis vádakkal letartóztatták. Tízévi börtönre ítélték, amelyből ki­lenc évet a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában töltött, 1956 nya­rán szabadult. A nyomasztó börtönévek ta­lán még a gyermekkornál is ter­mékenyebben hatottak Tollas Tibor költészetére. A börtönfa­lak között érett költővé. Rabsá­got régen is szenvedett magyar költő: Kazinczy, Verseghy, Bat­sányi, Czuczor, de az elődök kö­zül egy sem töltött ilyen hosszú időt - politikai okokból - rácsok mögött, mint Tollas Tibor. Tőle származnak a legszebb magyar börtönversek, ő a magyar bör­tön­költészet legtermékenyebb alkotója. Bár­ a börtönben új verseinek nagy része elveszett, a megmentett anyag így is rendkí­­vül gazdag. Legmegrázóbb bör­tönverse ma már fogalom: „Be­­bádogoztak minden ablakot..." Ebben a versben a sötét, bebá­­dogozott ablakú cellába zárt költő előtt megjelenik a nagyvi­lág megannyi szépsége: Nápoly fénylő partjai, Barcelonakertjei, egy londoni bál és az ínyenc falatait kínáló Párizs, majd fel­merül benne a nyomasztó gon­dolat: „A Nyugat táncol, tán végképp eladott?” A verset drá­mai figyelmeztetés zárja: „Váctól Pekingig zúgják a rabok.­­ Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot." A forradalomban Tollas Tibor a Nemzetőrség össze­kötő tisztjeként vett részt és a börtönben született „Füves­kert" című verseskötet íróival lapot akart indítani. Erre azon­ban a forradalom eltiprása mi­att csak Bécsben kerülhetett sor, 1956. december 1-jén. Ekkor, jelent meg a „Nemzet­őr", amelynek Tollas Tibor azóta is főszerkesztője. A forradalom drámai élmé­nyét több versében is megörö­kítette. Ekkor írta az „Október 23”, az „Újszülött” és a har­cokban elesett börtöntársnak, Gérecz Attila fiatal költőnek emléket állító „Csillagok" cí­mű versét. A hontalanság első éveiben született verseiből az elhagyott hazával szembeni elkötelezettség, lelkiismeret­­furdalás és önvád árad. Bécsben nemcsak lapot ala­pított Tollas Tibor, hanem csalá­dot is. Szebbnél szebb versek őrzik ebből a korból a családi élet örömét. Az 1957-ben Bécs­ben kiadott börtönversek, a„Fü­­veskert” után, 1960-ban jelent meg az első önálló kötete, a „Csak ennyi fény maradt", majd 1967-ben a „Járdaszige­ten". Viszonylag kevés verset írt a hatvanas években, mert minden idejét lekötötte a lap­­szerkesztés, a nyugati magyar­ság mozgósítása, a magyar ügy ébrentartása, a nemzetközi kap­csolatok kiépítése és a különbö­ző tiltakozó akciók. A hetvenes években újabb múzsaként jelentkeztek a költő életében a fák, amelyek arra ta­nították, hogy „élni türelem”. A stambergi szanatórium ablakán beszűrődő esti tücsökzene fi­gyelmezteti: „Mért nem álltál meg így, mint most koráb­ban? /Mért nem hallgattál több tücsökzenét?” Az 1975-ben megjelent „Irgalmas fák" című kötetnek szinte folytatása há­rom évvel később az „Évgyű­rűk”. Négy évtized verseinek leggazdagabb válogatása 1983-ban jelent meg „Forgó­szélben" címen. A régi hűséggel idézi a költő szülőfaluja emlé­két, az egykori osztálytársakat, köztük első szerelmét, a malom­nál fürdő lányokat, a barcai sza­tócsboltot, majd a diákkor szín­helyét, Sopront. Mind beletar­toznak az író varázskörébe, akárcsak a hazai búvópatak nemzedék fiatal írói, köztük a nemzet lakitelki napszámosa, Lezsák Sándor, akit így bíztat a „Tavaszi üzenet" című versé­ben, 3 évvel a szabadság virra­data előtt: „Csak tudj naponta újra kezdeni,/visszatükrözni hitet, sugarat./Az éj virrasztó csil­laggal teli.../És tudd, holnap felkel megint a Nap!" Így is lett, és 34 évi távollét után­­ húsvétkor Tollas Ti­bor is hazatérhetett. Útjának el­ső állomása diákkorának szín­helye, Sopron volt Szerzői estet tartott Lakitelken, Budapesten és­ Miskolcon; szülőfalujában, Nagybarcán pedig felkereste a gyermekkori Varázskör még élő tagjait A kör bezárult és jó ér­zés, ha valaki a körön belül le­het! A KÖR BEZÁRUL, NINCS VÉG ÉS KEZDET NINCS ZORD HALÁL, CSAK TÉLI ÁLOM. SZIVÁRVÁNY HÍDJÁN A REMÉNY RESZKET - FÉNY GYŰRŰJE A CSUPASZ ÁGON. Juhász László Tardi Sándor: Életkép Irodalmi őrhelyek Sárvár fénykora A régi magyar irodalomnak egyik leginkább szívet melengető - mert megmaradt - emlékhelye a sárvári vár. Maga az épület ma sokkal szerényebbnek mutatkozik, mint a 17. században - Greischer Mátyás rézmetszete szerint, de igazából még koráb­ban, a 16. században élte művelődéstörténeti szempontból a fénykorát Sárvár. Köszönhetően Nádasdy Tamásnak (1498— 1562), aki korának nemcsak egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú főurává vált, hanem az egyik legműveltebbé is. Itáliai tanulmányai, a budai királyi udvarnál, az ottani humanista mű­helynél eltöltött évek nemcsak azt tették temrészetessé számára, hogy birtokát korszerűen és eredményesen irányítsa, hanem azt is, hogy ennek érdekében a műveltséget is terjessze, azaz ne csupán önmaga kiváltságának tekintse. Ezért létesített a vár­ melletti Újszigeten iskolát 1534-ben, ahová első tanárként Sylvester Jánost hívta meg, aki később Bécsben lett professzor. Sylvester nem csupán egyetlen iskola, hanem az egész magyar nyelvterület szükségleteit szem előtt tartotta, amikor előbb egy latin-magyar nyelvtant, majd a teljes Újtestamentum-fordítását készítette el, s adhatta ki a feltehetően e célból működtetett újszigeti nyomdában. E tudós munka közben fedezte fel, hogy a magyar nyelv kiválóan alkalmas az időmértékes ritmusok megszólaltatására, s mindjárt ki is próbálta ezt. A magyar verstannak bizonyára legfontosabb felfedezése ez, máig friss vers-gyönyörűségek for­rása. Ha lennének majd emlékoszlopai a költői mesterségnek, az egyiknek mindenképpen itt lenne a helye. Kellő öntudattal írta az Újszövetség elkészültéről tudósító levelében Sylvster Nádasdynak a következőket: „Néhány évvel ezelőtt még csúfo­­lódtak az idegen nemzetbeliek, hogy még az oroszoknak is van anyanyelvű evangéliumuk, egyedül csak a magyaroknak nincs. Pedig a keresztény nemzetek nemcsak hogy nem csúfolódhat­­nak rajtunk, sőt irigykedhetnek, tudniillik nyelvünk kiválósága miatt, s ezt utánozni nem képesek. Melyik idegen nemzet nem csodálkozik azon, hogy valaki magyar nyelven mindenfajta verssort tud írni görök és római mértékre?” (Latinból fordította Gerézdi Rábán). Nem hiába ajánlotta hát Philip Melachton, a Luther mellett leghíresebb német humanista és reformátor Nádasdy figyelmé­be egy 1537-es levelében Dévai Bíró Mátyást és Sylvester Jánost. S nemcsak udvariasságból dicsérte Nádasdy Tamás munkálkodását a tudományok művelésében. Ma is tanulságos, amit Melanchton a kor nyomorúságos viszonyaival dacoló ma­gatartásról mondott: „noha másutt kivesztek a tudományok, a te buzgalmaddal megőrzött csírái mégis fennmaradtak, ame­lyekből ismét elterj­edhet Pannóniában az élet hasznos tudo­mánya. Tehát e tekintetben mind akaratodat, hogy kiváló dolog­ban óhajtasz érdemet szerezni hazád szolgálatában, mind pedig páratlan okosságodat, méltán megbizonyítottad. Én pedig ebben jó előjelként gyönyörködöm. Mert hogy ily körülmények között gondolsz a tudományokkal, azt bizonyítod, hogy bízol a béké­ben és Pannónia jobb jövőjében.” (Latinból fordította Komjáthy Miklós.) Nádasdy Tamás igen művelt és aktív mecénás volt, s ha több az ideje, talán irodalmi munkásságot is folytathatott volna. Tehetsége volt a magyar nyelven alkotáshoz, amint ezt fennma­radt levelei tanúsítják. Különösen­ szépek a feleségéhez, Kani­zsai Orsolyához írottak: „Szerelmes Orsikám, ez mai napon írtam neked innét, eszembe juta neked is leveled, kiből nagy örömöm lön, hogy értem az te egészségedet. Az hol az haragról írsz, ne adja Isten, hogy én te reád haragudjam, mert mihelyt az lenne, onnan tudnám, hogy mindketten megbolondultunk, kitől oltalmazzon az úr Isten.” (1544) Folytatni lehetne még a neves írókat, Tinódi Sebestyént, aki itt halt meg 1556 januárjában, itt is temették el; Magyari Istvánt, aki a század fordulóján volt a következő Nádasdy udvari lelké­sze, s Az országokban való sok romlásoknak okairól szóló jeles mű szerzője, mindannyiuk tevékenysége azt bizonyítja, hogy nincs­ reménytelen helyzet, s ha mégis, abban is munkálkodni kell. Mint Sylvester nyelvtanának példamondata állítja: „Édős az hazának szerelme”. Vasy Géza 1991. január 17. Magyar Fórum Ripacs a Dunánál Hogyan kell József Attilá­ból limonádét csinálni?... Erre mutatott be kiváló módszert Mácsai Pál január 5-én este, a televízióban. A Dunánál című verset ütődött, hatodikus gye­rekként mondta el négy-ötmil­lió embernek. Hajdan „prole­tárnak” címkézték a költőt, most­­ egyelőre mellőzvén a címkét - híg vetejű kozmopo­litát csinálnának belőle. Ha hagyná magát... A szöveg való­di tartalma azonban átüt a leg­­bárgyúbb előadáson is. Pedig maiden megtörtént, hogy eleve ne lehessen komo­lyan venni a József Attila-i verssorokat. Előzetesen ugyanis Mácsai saját elmefut­tatásával kápráztatta el a kö­zönséget. Kifejtette a filozófus, hogy mindegy, ki honnan jött, sőt az is, hová megy; lényeg, hogy mi, akik ma itt élünk, egyformák vagyunk... Egyen­­lőek - idéződött fel a pártállami rögeszme. Az egyenlősdiből íme, átlépünk az f egyformásdi­­ba - ha beveszi gyomrunk a bölcseleti ripacskodást. (pallon) * „A szenvedő ember” Felemelő és méltó anyag jóvoltából ünnepnapok kezde­tét jelenthetem be a strasbour­­gi öreg egyetem aulájában. Mert az itt látható felvételek a Duna-medencében élő ma­gyarság sokszázados, hittel és költészettel megformált népi vallásosság emlékeit és a kö­zelmúltig Erdély földjén pusz­tulásra ítélt székely kapuikat mutatják be nekünk, soha nem felejtés végett. Olasz Ferenc a Magyar Tele­vízió rendezőjeként több mint húsz esztendővel ezelőtt életét tette arra, hogy annyi értéket, nemzeti kincset pusztító rend­szerben legalább a mindenkori emlékezetnek megmentse azo­kat á fából, kőből, vasból emelt szakrális műveket, amelyeknek az alkotóit nem ismerjük. Ám ezeknek a névtelen mestereknek a hite, alázata századokon át su­­gárzik számunkra. Olasz Fe­renc mindenféle megbízatás nélkül, a belső hang és lelkiis­meret parancsát követve, olda­lán a fényképezőgéppel, lanka­datlan hittel járta Magyaror­szágot, úttalan utakon kocsizott a Felvidéken, vagyis a mai Szlo­vákiában, román belügyi szer­vek figyelmétől kísérve járta Er­dély falvait, hogy egy-egy pléhkrisztust, kőkeresztet meg­örökítsen. Ezeket az emlékeket, nemcsak az időjárás, hanem a politika is mulasztotta és pusztí­totta. S Olasz Ferenc Jób prófé­tával mondotta: „Ha most hall­gatnom kellene, úgy kimúlnék". Az is az elmúlt évtizedek ta­núsága, hogy Olasz Ferenc ál­dozatos szolgálatáért a rend­szertől semmiféle elismerést nem kapott. A magyar Fotómű­vészek Szövetsége még válaszra sem méltatta felvételi kérelmét. Vigasztalhatta némelyest, hogy a magyar szellem legkilválóbb­­jai szólaltak meg, ha olykor egy­­egy fotóalbuma megjelenhetett. Egyik kötetéhez a kiváló költő, Nagy László írt bevezetőt, a Székelykapuk című gyönyörű albuma, amely többnyelvű szö­veges kísérőjével a nagyvilág­nak szánt jajkiáltásként szolgált az erdélyi magyarság ügyében. A napokban közöttünk járt Sütő András bevezetőjével jelent meg tavaly, a diktatúra végnapjai­ban. Olasz Ferencnek és fotómű­vészetének köszönhetjük, hogy a népi művészet eme emlékei a művészet metafizikája szellemé­ben mégis megmenekültek: a halál örökebb, mint az élet. Jónás István, a strasbourgi egyetem szociológiai intézetének ______ professzora Elhangzott Olasz Ferenc stras­bourgi fotókiállításának megnyi­tóján. (Részlet)

Next