Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1991-12-12 / 50. szám
A MAGYAR FÓRUM ÜNNEPI MELLÉKLETE 1991. december 19. 15 Sokszor írtam arról, milyen fontos a mértéktartás, a mohóságok megfékezése... az önmérséklet. Vagyis: belőlünk, általunk induljon, ne mások próbálják ránk kényszeríteni az önmérsékletet. Mindez persze a politikai-parlamenti vezetés mindenféle arányszámára éppúgy vonatkozhat, mint ahogy teszem azt a színházi életre, vagy a televízióra, írott sajtóra és a többi. Ha történelmileg reálisan gondolkodunk, aligha elképzelhető, hogy az embereknek ne szúrjon szemet, ha egy mindennapos üzleti vállalkozás vagy műhely és bármi élén túl sok, mondjuk erdélyi vagy bizonyos megyei, kerületi származású ember áll. A szociális rétegképviseletekről nem is szólva. A szakmákról. Nem feltűnő-e ha egy vállalkozásban túl sok a jogász? Vagy egy másikban a pedagógusok? Volt katonák... Nem indikátor-e, nem mutat-e valamit, egy szándékot, irányt, valamit? Erre nemcsak az irigység hanem a demokrácia is felfigyel. Végül is: a józan értelem. S akkor még nem is szóltam mondjuk a vallási vagy nemzetiségi képviseletről. Ugyanez alól, mint pedzettem, a színházi világ sem kivétel. Ha egy színház még csak nem is stiláris irányt sorol fel, hanem azon belül neveket, kedvelt szerzőiként nagyon is árulkodó. Ez azt jelenti, ugyanazon romantikus költői vagy groteszk stb. irányzaton belül más szerzők vagy színészek még csak nem is numerus clausus, hanem a numerus nullus esetébe tartozók. A magyarságon belül is működik tehát magyarokkal szemben numerus clausus, sőt nullus. Mit várhatnánk egy ilyen színházi világtól? Társadalomtól pláne, vagy a pártoktól, amelyek erre indítanak? Még mindig azt hiszik, az adott színház egészen „magánszínház”. Nos nem egészen. És ha más nem, az engedélyt az állam adta. A többiről nem beszélve, teszem azt arról: miféle harcok, kiknek a történelmi küzdelme tette lehetővé, hogy ennyiféle színház lehessen ? Van tehát históriai jog is, mégha nem is illendő gyakran beszélni róla. Páskándi Géza Szabad gondolatok mára, aki valójában már rég nem az, hanem csupán egy - hadiiparát nem számítva - gyengén fejlett ország. Az nem lehet jó védőfal sem Kína, se más ellen. Még egy lazábban összeüggő szovjetet sem lehet európai értelemben vett demokráciával egyben tartani, ahhoz túl sok etnikumú, vallású ország és főként a gyilkos hetven esztendő emlékével jönnek. Ha nem épp diktatúra, de valamilyen másodlagos demokratikus jegyekkel ellátott diktatúrának kéne jönnie ahhoz, hogy ezt a formációt épen vagy viszonylag épen egyben tartsa. Ez viszont lemondás arról, hogy a szovjetet valóban bevonják a leghaladottabb európai fejlődésbe. Pláne, hogy Kína nem akar egyedül maradni kommunizmusával Kubával az oldalán. Ne legyünk vatta-ország „ütköző” - én is hányszor írtam le régebb. Ne legyünk egy-egy nagyhatalom „folyamának”árterülete! Erről áradás után visszavonul a hömpöly és mi minden mocskot, járványt hagy maga után... De nem mindegy a fenti ellen úgy küzdeni, hogy viszonylag egységes és teljes magyarságot akarok a határokon belül egy fedél alá, vagy pedig erről lemondva a szétszórtságot preferálom, akár vélt muszájból is... Minél kisebb, ergo gyengébb egy ország annál jobban ki van téve annak, hogy a „vattaország”, az árterület, ütköző térség szerepére kárhoztassák Ezt nem belátni nagyon nagy vakság. A házasság jól megy, a gyermekek mindkét szülőt szeretik A szülők később elválnak Az egyik a nála maradt fiút, a másik a neki ítélt lányt volt férje, illetve neje ellen hergeli De ez még a „jobbik” eset, mert lehet zsarolni: ha a fiút ellenem neveled, én meg a leányt fogom te ellened... Kössünk hát békét, egyezkedORGONA TRANSILVANICAAlapítvány erdélyi orgonákért... Javítás, újjáépítés. („Székhelye": Kecskemét, Kodály Intézet. ) Spiritus rektora: Dávid István orgonaművész, testvére annak az irodalomtörténész Dávid Gyulának, aki velem együtt raboskodott Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-Deltában, s talán megírja egyszer az erdélyi 56-osok történetét. Nos, egy újabb „menekült magyar” - István, aki energiája és leleménye javát megosztja egész történelmi hazája és szűkebb pátriája, szülőföldje közt. Bár kinyílna már a szemük az acsarogva, ostobán vagy érdekből vádaskodóknak, s eltűnődnének: mit nyernek a vámon s mit veszítenek a réven egy-egy emberi távozással? Farkas távozással, mert ez nem lelki távozás! Kétségtelen: olyik ember esetében vagy a réven vagy a vámon inkább csak nyerhet Erdély. Amíg senki sem töpreng komolyan azon, hogyan lehetne egy sokkalta jobb biztonsági rendszert megvalósítani számolván a Szovjetunió esetleges szétesésével is, hanem minden erőt utóbbi egybentartására koncentrálnak-veszélyben van Európa és a világ is. Persze, ha a szovjetnek, mint csupán névleges és nem tényleges nagyhatalomnak léte kedvez más nagyhatalmaknak - akkor egészen más a helyzet. De a nagyhatalmi tudat veszélyes arra nézvést is, aki valóban nagyhatalom, hát még annak szá- Két karácsonyi költemény Harmncöt esztendeje szomorú volt a karácsony, nemcsak az ország borult sötétségbe a magyar forradalom és szabadságharc leverése után, igen sok magyar család is mély gyászban és szomorúságban vette körül a karácsonyfát, már ha volt egyáltalán. Sokaknak halottaik voltak, mások elhurcolt családtagjaikat várták vissza, megint mások akkor úgy tetszett, örökre - gondolatban még egyszer elbúcsúztatták messze földre jutott szeretteiket. Az ország mély reménytelenségbe süllyedt, mintha nem is a reménység ünnepe lett volna. Megváltó született. Ez a karácsony ünnepén bizony nem szokásos reménytelenség hatotta át az 1956 karácsonyának emléket állító verseket is: magyar költők vallomásait. Két ilyen verset szeretnék felidézni: az első idehaza, a második emigrációban született, az első költője a paraszti mélyvilág küldöttje, a másodikat a történelmi magyarországi polgárság bocsájtotta szárnyaira. Sinka Istvánról és Márai Sándorról beszélek: mindketten egy-egy költeménnyel örökítették meg 1956 szomorú karácsonyát. Sinka István verse, az Ének 1956 karácsonyára az ünneplő és emlékező lélek belső konfliktusát szólaltatja meg. „Énekelni kéne karácsonyestére,/ ráférne az ének sok híres legényre,/ Verset énekelni, ellágyuló szájjal,/ Jézus kis csöppségnek, s lóbálni lámpással” - kezdi versét, felidézve a régi, békés karácsonyéji hangulatot, midőn a falusi éjben itt is, ott is lámpák gyúltak ki, s lámpás emberek, családok indultak éjféli misére, istentiszteletre, hogy bemutassák hódolatukat a betlehemi jászol előtt. A karácsonyi ünneplő hangulatba mindazonáltal igen hamar fájdalom vegyül. „Üdvözletét annak, aki megöletett,/ azonnal a drága mihelyst megszületett” - olvasom a vers harmadik szakaszában, emlékezve arra, hogy Jézus születésének éjszakáján nemcsak az örömhír szólalt meg, hanem a lemészárolt betlehemi kisdedek halálsikolya is. A karácsonyi ünnep aranyló fényei mögött is ott lapul valami sötét tragédia, és éppen az a tragédia nyilvánult meg ismét 1956 fájdalmas karácsonyán. „Jézus kis urunknak lábainál meghalt/ szabadítónk, ki a szabadság lelke volt” - hangzik Sinka István versének zárószakaszában, és ebben a két sorban már nem a karácsony ünnepi fénye, hanem a magyar forradalom leverésén érzett gyász sötétje van jelen. Az 1956-os karácsonyt idézi elénk Márai Sándoruk a távoli Amerikában írott verse, a Mennyből az angyal is. „Mennyből az angyal menj sietve/ Az üszkös, fagyos Budapestre./ Oda, ahol az orosz tankok/ Között hallgatnak a harangok/ Ahol nem csillog a karácsony/ Nincsen aranydió a fákon,/ Nincs más, csak fagy, didergés, éhség./ Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék./ Szólj hangosan az éjszakából:/Angyal vigyél hírt a csodáról” - e néhány keserű verssor mintha látlelet volna a fájdalmas 1956- os budapesti karácsonyról. Márai Sándor kétségbeesetten, csalódottan és időnként feltörő haraggal beszél arról, hogy a magyar nép magára hagyottan milyen reménytelenül tölti karácsonyát. Hiszen 1956 ősze valóságos magyar karácsony lehetett volna születése egy nagy történelmi csodának, csakhogy ezt a csodát cserben hagyta a nyugati világ, és elsöpörte a zsarnok kelet. „Földrészek népe nézi, nézi,/Egyik érti, másik nem érti./ Fejük csóválják, sok ez, soknak./ Imádkoznak vagy iszonyodnak,/Mert más lóg a fán, nem cukorkák:/ Népek Krisztusa, Magyarország”. Mindkét költő versét fájdalom és reménytelenség szövi át, mindketten egy igen hosszú időre szóló történelmi vereségről beszélnek. Aztán a versek végső soraiban mindkettejüknél feltűnik valami halvány remény vagy inkább vágyakozás valamilyen csodálatos karácsonyi vigasz után. Sinka István úgy végzi költeményét, ahogy kezdte: „Énekelni kéne karácsonyestére,/ ráférne az ének sok híres legényre”. Márai Sándor pedig - miként korábban minden magyar költő: Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady - bizakodni próbál a szörnyű vereség után. „Angyal, vidd meg a hírt az égből/ Mindig új élet lesz a vérből”. Ebben a két sorban volt akkor, 1956 december 24-én Magyarországon a karácsonyi remény. Pomogáts Béla jünk Sokkal tragikusabb, ha mindkét gyereket az egyik szülőnek ítélik s ő az apja, illetve anyja ellen tüzeli őket. S talán legtragikusabb, ha csak egy gyermek van s azt uszítják a másik szülő ellen. Látszólag családi „ minta ”, familiáris képlet ez, de valójában a pártok helyzete is ilyen, miután a közös, nagy ellenség eltűnt és véle szövetségük: a népet piszkálják a másik ellen. Ha nem ismerjük az ilyen gyerekek lélektanát, megzavarodnak, nem igen látnak kiutat, hiszen jobbára a másik szülőhöz is vonzódnak... A másik, harmadik párthoz is, hiszen a nép szabadságát együtt vívták ki Persze a néppel együtt. Nos ebben a megzavarodottságban, amely maga is fő ellenség -új, nagy közös ellenség toppanhat be. Akkor mi lesz? Visszaépíthető-e a lerombolt tekintély, bizalom, amely szükséges a szövetséghez az ellenséggel szemben? Néha azon töprengek: nem használnék-e többet, ha abbahagynám az „erdélyi tematikát”. Pláne, hogy nemsokára harminc év óta úgyszólván minden „ötletemet” megírtam. Mi lenne, ha egyáltalán nem, vagy csak közvetve folytatnám. Nehogy fogadatlan prókátor legyen a nevem, vagy mit sem kockáztató, idegesítő, ösztökélő kibicnek tartsanak. Hogy kik? Majd kiderül egyszer őróluk is minden. Azt hiszem, nekem ezt itt és most nagyon ideje lesz megfontolni már. Gyertyák fénye Gyertyák fénye a szemünkben. Az emlékezetünkben. A világra eszmélésünkben. A gyertyaláng elhozza a világosságot; fényénél nem kell tapogatózni, megvilágosodnak a részletek És a gyertyák fénye történelmet, sorsot idéz. A méhviasz gyertyák első királyunk, István koronázásakor. A Mohács utáni gyertyák. 1848 gyertyái Folytathatnám a történelmi felidézést. Nem szeretek kimenni a temetőbe. Nyugdíjas kora előtt rákban meghalt édesapám emlékére is otthon szoktam meggyújtani évente egyszer egy gyertyát. Ugyanígy apai nagyapám emlékére is, akit kulákká nyilvánítottak az ötvenes évek elején, mert egyszerűen öttel beszorozták kis szőlőjét. Égnek, égnek bennem a gyertyák Egyre újabbak Mentünk végig a Hősök terétől a Dózsa György úton, majd a Thököly úton, kezünkben gyertyákkal. Csöndes, nyugodt vonulás volt, mégis bezárták miattunk az akkori kolozsvári magyar konzulátust. Hittünk a felhívásban. Kiraktuk égő gyertyáinkat október 23-án, mint akkor is. De csak néhányan. Gyertyaerdőre számítottam, s alig pislákolt néhány ablak Ennyire közömbösek vagyunk? Vagy ennyire nem értjük, milyen fontos a gyertyák fénye?! Európa menekül Európába. Emberek szemét szúrják ki, karját vágják le, mint a századokkal ezelőtti legsötétebb Afrikában. Negyvenezren jöttek csak délről. S legalább ennyien a többi irányból. Ide. Ahol gyertyákra is alig jut már. Holott a gyertyák fénye nagyon kellene. Rádöbbenteni kellene. Kinek gyújtod a gyertyát? Ember! Vigyázz magadra! S vigyázz a másik emberre! Gyertyák fénye értünk ég-e? Lesz még aki meggyújtja?! (mátyás) TIZIANO: SZENT CSALÁD ÉS EGY PÁSZTOR; London, National Galery