Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)

1991-12-12 / 50. szám

12 A MAGYAR FÓRUM ÜNNEPI MELLÉKLETE 1991. december 19. Raksányi Gellért A Nemzeti Színház hű kivetítője az egész ország szellemi­ségének, ott kicsiben rendszerint az történik, ami az egész országban. Ez az intézmény akkor is tükröt tart, ha nincs megfelelő helyén vagy különböző okok miatt nem töltheti be hivatását. A háború után hatalmas konjunktúra alakult ki: nemcsak az életben maradás öröme hozta az embereket a színházba, hanem a kitűnő előadások is. A „vonalas” darabokat bojkot­­tálta a néző, míg az értékes művek esetében a Rókusig kígyó­zott a jegyváltók türelmes sora. Mindezek ellenére pokolian éreztette hatását a nyomasz­tó önkény. Számos nagy művész eltűnt a süllyesztőben. Abo­­nyi Géza, Lehotay Árpád, Uray Tivadar, de Tőkés Anna, So­mogyi Erzsi és Makay Margit sem játszhatott zavartalanul. A Horthy-korszakban színész alig követett el öngyilkosságot. A Rákosi-rendszerben egymás után távoztak ilyen tragikus módon: Bajor Gál és Somlay Artúr - ez utóbbit kétségtelenül a kommunista rendszer kérlelhetetlensége és becstelensége kergette a halálba. Tímár József gyalázatos koncepciós pere az akkori rendszer nyomasztó szégyene marad. Ebben az időben a kapcsolatok minősítettek és nem a tet­tek. Érezve a forradalom szelét, sokakban ott sűrűsödött a lefojtott gőz. Amikor a Bánk bán előadásokon elhangzott: „Üsd az orrát, magyar, ki bántja a tied” - az előadás rend­szerint félbeszakadt, és az elnyomott magyar nép tombolt a né­zőtéren. A néptől idegen érdekekért hozott intézkedések el­kerülhetetlenül kirobbantották az 1956-os forradalmat. ILLYÉS VISSZANYERTE HITÉT Október 23-án a Katona József Színházban játszottam, a Galileiben. Németh László drámája félelmetes időszerűség­gel csengett. (Szomorú tény, hogy az elmúlt évek felújítása­kor a nézőnek már fogalma sem volt, miért íródott. Gondos­kodtak róla, hogy így legyen.) Másnap reggel, mintha csak kötelező lett volna, szinte mindenki megjelent a színházban. Útközben azon tűnőd­tem: az egyetemi zászlóaljhoz csatlakozzam-e vagy bemenjek a munkahelyemre. Nem bíztam semmiben, főképp a Nyugatban, hiszen is­mertem Trianont és Jaltát. Földúltan érkeztem a színházba. Csodálatos légkör fogadott. Többen voltak: Szatmári István a Vígszínházból, Darvas Iván a Madách Színházból érkezett, mint küldött, felszólítottak bennünket, hogy válasszuk meg a forradalmi bizottságot. Ott volt Illyés Gyula is és felszólalt. Nagy meghatódottsággal mondta: „visszanyertem a hitemet a magyarságban. "Ezek után megválasztottuk a forradalmi bi­zottságot, a színészek közül Szörényi Éva, Bessenyei Ferenc, Juhász József, Hindy Sándor, Somogyvári Pál, Sinkovits Imre és jómagam lettünk a tagjai. MAJOR TUDOTT „LÉPNI” A viharos gyűlést én fejeztem be­. Megkértem Örményit, a színház mérnökét, hogy minél hamarabb tegyük üzemképes­sé, működőképessé a színházat s ezt követően az új forradalmi bizottság tagjait lehívtam az irodába. Mivel ezután a FÉ­­SZEK-be készültünk, ahol a szakma találkozója volt, Majort és Várkonyi Zoltánt is meghívtuk. Jöttek. Major pokolian tu­dott,, lépni ”. Ahogy a barátokon is habozás nélkül átlépett élete során­­, karrierje érdekében semmitől sem riadt vissza. Lelkiismeretfurdalás nélkül gázolt át mindenen és mindenki­nek eljátszotta a szerepét, akár neki való volt, akár nem. Amíg mentünk a FÉSZEK-be, a Városligettől az Akácfa utcáig hurcolt Sztálin-szobor fejét két ember verte eszelősen. Em­lítettem a többieknek: a Rádióból oda kellene hívni a veze­tőséget, nehogy pánik törjön ki a FÉSZEK gyűlésén. „Te szólalj majd fel, mert most te vagy a vezetőség” - mondta Várkonyi. Ez meg is történt. Darvas Iván, aki elnökölt, sza­vazásra tette föl kérésemet, és a gyűlés ezt meg is szavazta. Majorra visszatérve: a gyűlésen elmondta, hogy ő kommu­nista volt, most is az, és az is marad. Ez vitathatatlan tény. Mint ahogy az is tény, hogy lelketlenül megkeserítette számos kitűnő kolléga életét, s ezek ezt nemcsak halálukig, de haláluk után is szenvedik Még a lexikonok sem emlékezhetnek meg róluk úgy, ahogy illene. Mert akit ő és társai esőben locsoltat­­tak, nem válhattak népszerűvé, és nevetségesen csekély nyug­díjuk is nekik köszönhető. El kell még mondanom: a gyűlé­sen hajbókoltak előttem a rendszer hű kiszolgálói, gusztus­talan gyáva magatartásuk elviselhetetlen volt. BIZOTTSÁG UTÁN BIZOTTSÁG A Nemzetiben megindultak a bizottság ülései. A régi ve­zetőséggel közölték álláspontunkat. Majorral telefonon be­széltek, felszólították, hogy mondjon le, mert leváltják. Me­sélik, hogy volt besúgónk is, bár nem tudom, akkor és ott, mit súghatott be. Izgalmak között zajlottak a gyűlések. Tamássy János, ak­kori ügyelőnk csoportjával fölfegyverkezve őrizte a színházat. Azt jelentette, hogy a Csokonai utcai alagút felől ávós betö­rés várható, szerencsére nem került rá sor, talán azért, mert érezték a lövésekből, hogy az épület nem védtelen. Ha mégis megtörténik, egy emberként védtük volna színházunkat. Mindenképpen biztosítani akartuk a Nemzeti Színház au­tonóm jellegét. Egy Kádái nevű fiatal barátunkkal együtt eltá­­volítottuk a falon kifüggesztett, önbíráskodásra bíztató fe­liratokat - nem volt veszélytelen művelet. A bizottság tagjai közül Szörényi Éva és Juhász József külföldre távoztak. Meg­győződésem, hogy a forradalmi bizottság a lehető legember­ségesebben viselkedett az adott körülmények között. Még kétszer választottunk bizottságot, harmadszor egyeztetőlap­ról titkosan jelölték a kívánt személyeket, azon az ülésen én elnököltem. Bessenyeit, Sinkovitsot és engem harmadik al­kalommal is megválasztottak. ÉLETBEN MARADNI! Egyik este megszólalt a telefonom. Hubay Miklós író volt a vonalban, Gellért Endre üzenetét tolmácsolta: másnapra kért találkozót a Rózsadomb kávéházban, ahol Tőkés Anna férje volt az üzletvezető. Ott szándékoztak megalakítani Gellért ötletére a Nemzeti Színház művész-kollégiumát, amely rendezőkből, háziszerzőkből és a forradalmi tanács meg­maradt tagjaiból verbuválódott volna. Másnap össze is gyűlt az illusztris társaság: Németh László, Tamási Áron, Déry Tibor, Illés Endre, Karinthy Ferenc és nem utolsó sorban Illyés Gyula. Ez utóbbi szeretettel köszöntött és örömmel nyugtázta, hogy nem disszidáltam. Tudta, hogy a bátyámat 1947-ben kiüldözték, és arra számított, hogy most én is követem. „Igen, most kell itthon maradni!” - mondta. - „Gyula bátyám, kis pont vagyok én...” - „Nem vagy te kis pont, ez most kiderült, s mindenképpen örülök, hogy itt láthatlak.” A másik oldalán ülő Sinkovits Imre is megszólalt. - „Ha már itt maradtunk, mi a teendőnk?” Fé­lelmetesen elgondolkodtató és bölcs volt a válasz. - „Életben maradni, ha kell, a részleges becsület árán is!” Rövidesen megindultak a kollégium gyűlései a Katona Jó­zsef Színházban. Magam részéről mindössze egyszer szólal­tam föl. Beöthy László ismert mondása volt: egy ember adott esetben el tud vezetni két színházat, de két ember egyet so­ha. Mi akkor éppen tizenhárman ültünk ott. Gellért Endre javaslatára Illés Endrét jelölték ki igazgatónak, de ő elhárí­totta magától, bizonyára érezte a bekövetkező bukást. Poko­li idegállapotban érkeztünk ezekre a gyűlésekre. Tamási Áron és Déry Tibor is többször megjegyezte, hogy a bejára­tig kísérték őket a civilruhás detektívek A tiszta humánumot és emberi szabadságot árasztó Áront nagyon megviselték ezek az események. DETEKTÍVEK KÍSÉRETÉBEN Gellért Endre és Major Tamás között, bár évekkel ezelőtt még jó barátok voltak, erősen kiéleződött a helyzet. A patta­násig feszült légkör nem használt az emberi kapcsolatoknak. Akkoriban volt egy kövér, iszákos portásunk. Az volt a szo­kása, hogy a másnak szóló leveleket felbontotta; egy alka­lommal anyám vidékről küldött levelével is így tett. A felnyi­tott levél tartalmát aztán élőszóval tolmácsolta. Mérgesen kaptam ki kezéből. Ártatlan képpel így mentegetőzött: „Ér­dekesek maguk, azt akarják, hogy diszkrét legyek, de hogy legyek én diszkrét, ha nem tudok mindenről?” Nos, ez az ember volt éppen szolgálatban a Katona József Színházban, amikor erős hófúvásban, Major társaságában odaérkeztem a gyűlésre. A portás Majornak átadott egy levelet Gellért Endrétől. Major kézbevette, kissé megnyúlt az arca és szára­zon csak ennyit mondott: „ez lehetetlen!” Felbontotta a bo­rítékot, beleolvasott, majd összegyűrve mérgesen eldobta és elviharzott. Életemben akkor szegtem meg először a levéltitkot, fog­tam az elhajított levelet és belekukkantottam, hogyan legyek diszkrét, ha nem tudok mindenről. A levélben a következő állt: „A főiskolai órád után várlak a Rómain, evezni. Bandi.” Nem volt nehéz megfejtenem, hogy mi történt. A jó pár évvel ezelőtt odaadott levél lecsúszott a pult mögé, a légnyomás, a forradalmi események következtében ügyet sem vetettek rá, s most került elő a kissé megkésett üzenet. Ha akkor is diszk­rét lett volna a portás, bizonyára nem adja át. Néhány nap múlva Majort kinevezték igazgatónak és a művészkollégium befejezte munkáját. KIHALLGATÁS ÉS ZACSKÓ RAGASZTÁS A számonkérések és megtorlások nem maradtak el. Az em­bereket hosszan tartó kihallgatásokkal gyötörték. Bessenyei és én a Darvas Iv­én-per koronatanúi lettünk: kétrendbeli iz­gatás bűntettének ügyében hallgattak ki bennünket. Vagyis a Nemzeti Színházban történt dolgok és a FÉSZEK-ben va­ló elnöklése miatt. Szerencsére eszembe jutott, hogy a szó­­banforgó ülésre Major és Várkonyi társaságában mentem el. Elmondtam, hogy amikor a Rádióból áthívandó vezetőket javasoltam, Darvas szavazásra tette föl a kérdést, és a köz­gyűlés szótöbbséggel elfogadta azt. Az ügyvéd pontosan föl­jegyezte a vallomást, az ügyész pedig rákérdezett: miért Dar­vas elnökölt? „Azért­­ mondtam,­­ mert én olyan hangosan kiáltottam a nevét, hogy azonnal megválasztották.” - „És mi­ért kiabált?” - „Mert féltem, hogy engem választanak meg, és akkor esetleg magam ülhetnék itt megbilincselve.” - „Ne humorizáljon!” - utasított rendre. Hiábavaló volt minden, Ivánt mégis elítélték De eltiltották Somogyvári Pált is másfél évre, Kaposvárra száműzték. Meghálálták neki,hogy a forradalom alatt Singer Rözsi titkárnőnk segítségével élelmet szerzett a színház tagja­inak. Bessenyeit is eltiltották. Sinkovits Imre talán a legna­gyobb kálváriát járta meg. Megfosztották a mellékesektől és gázsiban is visszaminősítették. Ráadásul előadások után rendszeresen várta egy lefüggönyözött kocsi, és kerülő uta­kon, hogy ne tudhassa, merre viszik, egy budai villához haj­tattak. Megkezdődött az idegtépő kihallgatások sorozata. Sokszor érdeklődtek a forradalmi bizottság működése felől. Sinkovits orvosa látta, hogy ez a kegyetlenség nem akar vé­get érni, ezért azt javasolta Imrének, hogy nyíltan kérdezzen rájuk: csak nem akarják besúgóvá tenni. Sinkovits megkér­dezte, s attól kezdve nem hívták többé. Csekély keresetét zacskóragasztással egészítette ki. Egyik este a színházban ellopták a fizetését. Sipos öltözte­tő- szabó tetten érte az elkövetőt. Az egyik kolléga volt, aki már nem is tudott a tettéről. Az ellenállási mozgalom egykori harcosa, igen értékes és rendes ember, annyira csalódott esz­méiben a személyi kultusz idején, hogy teljesen az alkoholba menekült. Az ötvenhatos Nemzeti Az aranyosmaróti Királyok imádása (Esztergomi Keresztény Múzeum) ITTHON MARADT­­ AZ AKASZTÓFÁIG Bátyám 1947-es menekülése során rutint szereztem ah­hoz, hogy fölismerjem a rendőri megfigyeléseket. Éreztem, hogy újra megfigyelnek, de nem tudtam, hogy miért. Csak­hamar rájöttem. A tragikus sorsú Földes Gáborral és család­jával igen jó viszonyban voltam. Egy alkalommal Laci bácsi, Gábor édesapja megkért, hogy nyugdíjazásának könnyebb elintézése végett hadd jelentkezzen be nálam a VI. kerület­ben; ezt a névleges állapotot majd a dolgok lebonyolítása után megszüntetjük. Gábort azonban időközben rettenetes meghurcoltatások érték, apja elfelejtett tőlem kijelentkezni. Ezért figyeltek. Még a lakásból levitt szemetet is kriminológiai szempontból vizsgálták Szegény Földes Gábor letartóztatása előtt szaba­don járt-kelt, nem tudni, hogy miért olyan későn tartóztatták le, talán ennyi idő kellett egy szovjetparancs kiadásához. Ha Gábor bűnösnek érezte volna magát, nem maradt vol­na itthon azért, hogy felakasszák Milyen sátáni dolog volt ez! Gáborral még letartóztatása előtt együtt ebédeltem a FÉ­­SZEK-ben. Könyörögve kértem, menjen ki nyugatra. Hallani sem akart róla, azt mondta, hogy eltúlzom a dolgokat. A mel­lettünk lévő asztalnál Bihari József ült és hallotta beszélgeté­sünket, így szólt bele a vitába: „Kedves barátom, ha nem elég neked a kutya szimata, gondolj a koncepciós perekre; ezek nem kommunisták, hanem gazemberek.” De Bihari sem tud­ta rábírni a távozásra. És a végzet bekövetkezett... Ilyen lég­körben éltünk, minden aljas ráfogásnak, hazugságnak kiszol­gáltatva. Akik életben maradtunk, örültünk ha dolgozhattunk Lát­tuk, hogy akik ebben a bűnös világban ragyogóan érvénye­sültek, önkéntelenül is a megtorló rendszer kiszolgálói voltak. Közéjük ritkán lépett humánus ember, olyan, aki a forrada­lom útját segítette. Az elnyomás testi-lelki betegei valójában rehabilitálhatatlanok Igazságot tenni lehetetlen, mert any­­nyira összekuszálódtak a szálak. Bosszút nem forralhatunk, de sokat szenvedett testvéreinkért talán egy fohászt elmond­hatunk.

Next