Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1991-12-12 / 50. szám
12 A MAGYAR FÓRUM ÜNNEPI MELLÉKLETE 1991. december 19. Raksányi Gellért A Nemzeti Színház hű kivetítője az egész ország szellemiségének, ott kicsiben rendszerint az történik, ami az egész országban. Ez az intézmény akkor is tükröt tart, ha nincs megfelelő helyén vagy különböző okok miatt nem töltheti be hivatását. A háború után hatalmas konjunktúra alakult ki: nemcsak az életben maradás öröme hozta az embereket a színházba, hanem a kitűnő előadások is. A „vonalas” darabokat bojkottálta a néző, míg az értékes művek esetében a Rókusig kígyózott a jegyváltók türelmes sora. Mindezek ellenére pokolian éreztette hatását a nyomasztó önkény. Számos nagy művész eltűnt a süllyesztőben. Abonyi Géza, Lehotay Árpád, Uray Tivadar, de Tőkés Anna, Somogyi Erzsi és Makay Margit sem játszhatott zavartalanul. A Horthy-korszakban színész alig követett el öngyilkosságot. A Rákosi-rendszerben egymás után távoztak ilyen tragikus módon: Bajor Gál és Somlay Artúr - ez utóbbit kétségtelenül a kommunista rendszer kérlelhetetlensége és becstelensége kergette a halálba. Tímár József gyalázatos koncepciós pere az akkori rendszer nyomasztó szégyene marad. Ebben az időben a kapcsolatok minősítettek és nem a tettek. Érezve a forradalom szelét, sokakban ott sűrűsödött a lefojtott gőz. Amikor a Bánk bán előadásokon elhangzott: „Üsd az orrát, magyar, ki bántja a tied” - az előadás rendszerint félbeszakadt, és az elnyomott magyar nép tombolt a nézőtéren. A néptől idegen érdekekért hozott intézkedések elkerülhetetlenül kirobbantották az 1956-os forradalmat. ILLYÉS VISSZANYERTE HITÉT Október 23-án a Katona József Színházban játszottam, a Galileiben. Németh László drámája félelmetes időszerűséggel csengett. (Szomorú tény, hogy az elmúlt évek felújításakor a nézőnek már fogalma sem volt, miért íródott. Gondoskodtak róla, hogy így legyen.) Másnap reggel, mintha csak kötelező lett volna, szinte mindenki megjelent a színházban. Útközben azon tűnődtem: az egyetemi zászlóaljhoz csatlakozzam-e vagy bemenjek a munkahelyemre. Nem bíztam semmiben, főképp a Nyugatban, hiszen ismertem Trianont és Jaltát. Földúltan érkeztem a színházba. Csodálatos légkör fogadott. Többen voltak: Szatmári István a Vígszínházból, Darvas Iván a Madách Színházból érkezett, mint küldött, felszólítottak bennünket, hogy válasszuk meg a forradalmi bizottságot. Ott volt Illyés Gyula is és felszólalt. Nagy meghatódottsággal mondta: „visszanyertem a hitemet a magyarságban. "Ezek után megválasztottuk a forradalmi bizottságot, a színészek közül Szörényi Éva, Bessenyei Ferenc, Juhász József, Hindy Sándor, Somogyvári Pál, Sinkovits Imre és jómagam lettünk a tagjai. MAJOR TUDOTT „LÉPNI” A viharos gyűlést én fejeztem be. Megkértem Örményit, a színház mérnökét, hogy minél hamarabb tegyük üzemképessé, működőképessé a színházat s ezt követően az új forradalmi bizottság tagjait lehívtam az irodába. Mivel ezután a FÉSZEK-be készültünk, ahol a szakma találkozója volt, Majort és Várkonyi Zoltánt is meghívtuk. Jöttek. Major pokolian tudott,, lépni ”. Ahogy a barátokon is habozás nélkül átlépett élete során, karrierje érdekében semmitől sem riadt vissza. Lelkiismeretfurdalás nélkül gázolt át mindenen és mindenkinek eljátszotta a szerepét, akár neki való volt, akár nem. Amíg mentünk a FÉSZEK-be, a Városligettől az Akácfa utcáig hurcolt Sztálin-szobor fejét két ember verte eszelősen. Említettem a többieknek: a Rádióból oda kellene hívni a vezetőséget, nehogy pánik törjön ki a FÉSZEK gyűlésén. „Te szólalj majd fel, mert most te vagy a vezetőség” - mondta Várkonyi. Ez meg is történt. Darvas Iván, aki elnökölt, szavazásra tette föl kérésemet, és a gyűlés ezt meg is szavazta. Majorra visszatérve: a gyűlésen elmondta, hogy ő kommunista volt, most is az, és az is marad. Ez vitathatatlan tény. Mint ahogy az is tény, hogy lelketlenül megkeserítette számos kitűnő kolléga életét, s ezek ezt nemcsak halálukig, de haláluk után is szenvedik Még a lexikonok sem emlékezhetnek meg róluk úgy, ahogy illene. Mert akit ő és társai esőben locsoltattak, nem válhattak népszerűvé, és nevetségesen csekély nyugdíjuk is nekik köszönhető. El kell még mondanom: a gyűlésen hajbókoltak előttem a rendszer hű kiszolgálói, gusztustalan gyáva magatartásuk elviselhetetlen volt. BIZOTTSÁG UTÁN BIZOTTSÁG A Nemzetiben megindultak a bizottság ülései. A régi vezetőséggel közölték álláspontunkat. Majorral telefonon beszéltek, felszólították, hogy mondjon le, mert leváltják. Mesélik, hogy volt besúgónk is, bár nem tudom, akkor és ott, mit súghatott be. Izgalmak között zajlottak a gyűlések. Tamássy János, akkori ügyelőnk csoportjával fölfegyverkezve őrizte a színházat. Azt jelentette, hogy a Csokonai utcai alagút felől ávós betörés várható, szerencsére nem került rá sor, talán azért, mert érezték a lövésekből, hogy az épület nem védtelen. Ha mégis megtörténik, egy emberként védtük volna színházunkat. Mindenképpen biztosítani akartuk a Nemzeti Színház autonóm jellegét. Egy Kádái nevű fiatal barátunkkal együtt eltávolítottuk a falon kifüggesztett, önbíráskodásra bíztató feliratokat - nem volt veszélytelen művelet. A bizottság tagjai közül Szörényi Éva és Juhász József külföldre távoztak. Meggyőződésem, hogy a forradalmi bizottság a lehető legemberségesebben viselkedett az adott körülmények között. Még kétszer választottunk bizottságot, harmadszor egyeztetőlapról titkosan jelölték a kívánt személyeket, azon az ülésen én elnököltem. Bessenyeit, Sinkovitsot és engem harmadik alkalommal is megválasztottak. ÉLETBEN MARADNI! Egyik este megszólalt a telefonom. Hubay Miklós író volt a vonalban, Gellért Endre üzenetét tolmácsolta: másnapra kért találkozót a Rózsadomb kávéházban, ahol Tőkés Anna férje volt az üzletvezető. Ott szándékoztak megalakítani Gellért ötletére a Nemzeti Színház művész-kollégiumát, amely rendezőkből, háziszerzőkből és a forradalmi tanács megmaradt tagjaiból verbuválódott volna. Másnap össze is gyűlt az illusztris társaság: Németh László, Tamási Áron, Déry Tibor, Illés Endre, Karinthy Ferenc és nem utolsó sorban Illyés Gyula. Ez utóbbi szeretettel köszöntött és örömmel nyugtázta, hogy nem disszidáltam. Tudta, hogy a bátyámat 1947-ben kiüldözték, és arra számított, hogy most én is követem. „Igen, most kell itthon maradni!” - mondta. - „Gyula bátyám, kis pont vagyok én...” - „Nem vagy te kis pont, ez most kiderült, s mindenképpen örülök, hogy itt láthatlak.” A másik oldalán ülő Sinkovits Imre is megszólalt. - „Ha már itt maradtunk, mi a teendőnk?” Félelmetesen elgondolkodtató és bölcs volt a válasz. - „Életben maradni, ha kell, a részleges becsület árán is!” Rövidesen megindultak a kollégium gyűlései a Katona József Színházban. Magam részéről mindössze egyszer szólaltam föl. Beöthy László ismert mondása volt: egy ember adott esetben el tud vezetni két színházat, de két ember egyet soha. Mi akkor éppen tizenhárman ültünk ott. Gellért Endre javaslatára Illés Endrét jelölték ki igazgatónak, de ő elhárította magától, bizonyára érezte a bekövetkező bukást. Pokoli idegállapotban érkeztünk ezekre a gyűlésekre. Tamási Áron és Déry Tibor is többször megjegyezte, hogy a bejáratig kísérték őket a civilruhás detektívek A tiszta humánumot és emberi szabadságot árasztó Áront nagyon megviselték ezek az események. DETEKTÍVEK KÍSÉRETÉBEN Gellért Endre és Major Tamás között, bár évekkel ezelőtt még jó barátok voltak, erősen kiéleződött a helyzet. A pattanásig feszült légkör nem használt az emberi kapcsolatoknak. Akkoriban volt egy kövér, iszákos portásunk. Az volt a szokása, hogy a másnak szóló leveleket felbontotta; egy alkalommal anyám vidékről küldött levelével is így tett. A felnyitott levél tartalmát aztán élőszóval tolmácsolta. Mérgesen kaptam ki kezéből. Ártatlan képpel így mentegetőzött: „Érdekesek maguk, azt akarják, hogy diszkrét legyek, de hogy legyek én diszkrét, ha nem tudok mindenről?” Nos, ez az ember volt éppen szolgálatban a Katona József Színházban, amikor erős hófúvásban, Major társaságában odaérkeztem a gyűlésre. A portás Majornak átadott egy levelet Gellért Endrétől. Major kézbevette, kissé megnyúlt az arca és szárazon csak ennyit mondott: „ez lehetetlen!” Felbontotta a borítékot, beleolvasott, majd összegyűrve mérgesen eldobta és elviharzott. Életemben akkor szegtem meg először a levéltitkot, fogtam az elhajított levelet és belekukkantottam, hogyan legyek diszkrét, ha nem tudok mindenről. A levélben a következő állt: „A főiskolai órád után várlak a Rómain, evezni. Bandi.” Nem volt nehéz megfejtenem, hogy mi történt. A jó pár évvel ezelőtt odaadott levél lecsúszott a pult mögé, a légnyomás, a forradalmi események következtében ügyet sem vetettek rá, s most került elő a kissé megkésett üzenet. Ha akkor is diszkrét lett volna a portás, bizonyára nem adja át. Néhány nap múlva Majort kinevezték igazgatónak és a művészkollégium befejezte munkáját. KIHALLGATÁS ÉS ZACSKÓ RAGASZTÁS A számonkérések és megtorlások nem maradtak el. Az embereket hosszan tartó kihallgatásokkal gyötörték. Bessenyei és én a Darvas Ivén-per koronatanúi lettünk: kétrendbeli izgatás bűntettének ügyében hallgattak ki bennünket. Vagyis a Nemzeti Színházban történt dolgok és a FÉSZEK-ben való elnöklése miatt. Szerencsére eszembe jutott, hogy a szóbanforgó ülésre Major és Várkonyi társaságában mentem el. Elmondtam, hogy amikor a Rádióból áthívandó vezetőket javasoltam, Darvas szavazásra tette föl a kérdést, és a közgyűlés szótöbbséggel elfogadta azt. Az ügyvéd pontosan följegyezte a vallomást, az ügyész pedig rákérdezett: miért Darvas elnökölt? „Azért mondtam, mert én olyan hangosan kiáltottam a nevét, hogy azonnal megválasztották.” - „És miért kiabált?” - „Mert féltem, hogy engem választanak meg, és akkor esetleg magam ülhetnék itt megbilincselve.” - „Ne humorizáljon!” - utasított rendre. Hiábavaló volt minden, Ivánt mégis elítélték De eltiltották Somogyvári Pált is másfél évre, Kaposvárra száműzték. Meghálálták neki,hogy a forradalom alatt Singer Rözsi titkárnőnk segítségével élelmet szerzett a színház tagjainak. Bessenyeit is eltiltották. Sinkovits Imre talán a legnagyobb kálváriát járta meg. Megfosztották a mellékesektől és gázsiban is visszaminősítették. Ráadásul előadások után rendszeresen várta egy lefüggönyözött kocsi, és kerülő utakon, hogy ne tudhassa, merre viszik, egy budai villához hajtattak. Megkezdődött az idegtépő kihallgatások sorozata. Sokszor érdeklődtek a forradalmi bizottság működése felől. Sinkovits orvosa látta, hogy ez a kegyetlenség nem akar véget érni, ezért azt javasolta Imrének, hogy nyíltan kérdezzen rájuk: csak nem akarják besúgóvá tenni. Sinkovits megkérdezte, s attól kezdve nem hívták többé. Csekély keresetét zacskóragasztással egészítette ki. Egyik este a színházban ellopták a fizetését. Sipos öltöztető- szabó tetten érte az elkövetőt. Az egyik kolléga volt, aki már nem is tudott a tettéről. Az ellenállási mozgalom egykori harcosa, igen értékes és rendes ember, annyira csalódott eszméiben a személyi kultusz idején, hogy teljesen az alkoholba menekült. Az ötvenhatos Nemzeti Az aranyosmaróti Királyok imádása (Esztergomi Keresztény Múzeum) ITTHON MARADT AZ AKASZTÓFÁIG Bátyám 1947-es menekülése során rutint szereztem ahhoz, hogy fölismerjem a rendőri megfigyeléseket. Éreztem, hogy újra megfigyelnek, de nem tudtam, hogy miért. Csakhamar rájöttem. A tragikus sorsú Földes Gáborral és családjával igen jó viszonyban voltam. Egy alkalommal Laci bácsi, Gábor édesapja megkért, hogy nyugdíjazásának könnyebb elintézése végett hadd jelentkezzen be nálam a VI. kerületben; ezt a névleges állapotot majd a dolgok lebonyolítása után megszüntetjük. Gábort azonban időközben rettenetes meghurcoltatások érték, apja elfelejtett tőlem kijelentkezni. Ezért figyeltek. Még a lakásból levitt szemetet is kriminológiai szempontból vizsgálták Szegény Földes Gábor letartóztatása előtt szabadon járt-kelt, nem tudni, hogy miért olyan későn tartóztatták le, talán ennyi idő kellett egy szovjetparancs kiadásához. Ha Gábor bűnösnek érezte volna magát, nem maradt volna itthon azért, hogy felakasszák Milyen sátáni dolog volt ez! Gáborral még letartóztatása előtt együtt ebédeltem a FÉSZEK-ben. Könyörögve kértem, menjen ki nyugatra. Hallani sem akart róla, azt mondta, hogy eltúlzom a dolgokat. A mellettünk lévő asztalnál Bihari József ült és hallotta beszélgetésünket, így szólt bele a vitába: „Kedves barátom, ha nem elég neked a kutya szimata, gondolj a koncepciós perekre; ezek nem kommunisták, hanem gazemberek.” De Bihari sem tudta rábírni a távozásra. És a végzet bekövetkezett... Ilyen légkörben éltünk, minden aljas ráfogásnak, hazugságnak kiszolgáltatva. Akik életben maradtunk, örültünk ha dolgozhattunk Láttuk, hogy akik ebben a bűnös világban ragyogóan érvényesültek, önkéntelenül is a megtorló rendszer kiszolgálói voltak. Közéjük ritkán lépett humánus ember, olyan, aki a forradalom útját segítette. Az elnyomás testi-lelki betegei valójában rehabilitálhatatlanok Igazságot tenni lehetetlen, mert anynyira összekuszálódtak a szálak. Bosszút nem forralhatunk, de sokat szenvedett testvéreinkért talán egy fohászt elmondhatunk.