Magyar Fórum, 1992. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-07 / 19. szám
1992. május 7 Magyar Fórum KÁRVALLOTTAK SORSA Téli esemény volt a kassai kormányprogram kárvallottainak budapesti találkozója, ahol a szülőföldjükről elüldözött magyarok egyéni és kollektív kárpótlási igényük mellett hangot adtak egy újabb, még annál is fontosabb követelésüknek: a szlovák kormány vesse el nyilvánosan a magyarságra mindmáig hátrányosan faji alapon ható, a magyarok kollektív bűnösségét deklaráló kassai kormányprogramot. Ez volt ugyanis az alapja a magyarok tömeges kitelepítésének, amelyet szemérmesen és cinikusan lakosságcserének neveztek. Az 1945-ben, még a háború alatt elfogadott kassai program megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól az ország nem szláv népeit, s elsősorban a magyarokat és a németeket vádolta a csehszlovák államiságot ért történelmi megpróbáltatásokért. A program néhány magyarokat sújtó kitétele, illetve azok megvalósítása mintegy kétszázezer embert érintett. A gyakorlati kivitelezés többnyire úgy történt, hogy a csehszlovák „illetékesek" kinézték maguknak a módosabb magyarok portáit: ezek gazdái minden különösebb teketória nélkül fekerültek a kitelepítettek listájára. És a Magyarországra küldött szlovák papok és agitátorok itt toborozták a Szlovákiába áttelepülni szándékozókat, megcsillantva előttük az ingyen szerzés - a koncként ottmaradt magyar vagyonba való beülés - csábító lehetőségét. A kitelepítettek kárpótlása - minden látszat dacára - mindmáig nem történt meg. A németek és a magyarok kárpótlása ügyében eddig csak a cseh törvényhozás tett bizonyos gesztusokat: Pozsony elzárkózott minden érdemi lépéstől. Sőt - mint a Rákóczi Szövetség nemrég kiadott füzete emlékeztet ráa kassai kormányprogram kárvallottainak találkozója) - a hivatalos Szlovákia még a kárpótlási ígéretet is feltételhez köti. Az önbizalomhiányról tanúskodó legutóbbi miniszterelnöki megnyilatkozás szerint a magyaroknak is el kellene ítélniük az állítólagos „elmagyarosításokat" a történelmi Magyarország felső vidékén s ugyancsak elítélően kellene nyilatkozniuk az országgyarapításokat követő néhány intézkedésről. Amelyek egyébként nem szlovákokat, hanem a Trianonban megszerzett területekre betelepült cseh csendőröket és bürokratákat érintettek. A sérelmezett döntések különben nem kormányprogram részei voltak, hanem helyi szervek intézkedései. Kassán viszont magyarsajtó intézkedéseket emeltek kormánypolitika rangjára. ______________________________________________________________| A mai olvasóban, a hírek hallgatójában felmerülhet: hogyan is tehetett ilyet az éppen hogy helyreálló csehszlovák államiság, amelyet a magyar baloldal is igyekezett bevonni valamiféle demokratikus mázzal? Egyre több jel vall arra, hogy a magyarok kitelepítéséhez a csehszlovák vezetés - és ebben nem volt különbség a polgári és a bolsevista szárny között - már a háború alatt kialkudta, „megvásárolta" a lehetőséget a győztes nagyhatalmaktól. Amelyeket a térségben a Szovjetunió képviselt. Benes odaadta Moszkvának az ebül szerzett Kárpátalját, amiért Sztálin szemet hunyt a kitelepítési procedúra felett. Sztálin cinkos beleegyezéséért magyarok százezreinek tragédiájával fizetett az amúgyis hagyományosan magyarellenes csehszlovák vezetés. A kárvallottak februári budapesti konferenciáján megszólaltak politikusok, túlélők, a kitelepítettek leszármazottai, azok, akik már itt születtek. Beszéltek, akik saját testükön érzik még a sebeket, de megszólaltak azok is, akik megkísérelték a történelmi távlat nyújtotta lehetőséggel élve, a hűvös elemzés szakszerű módszerével és következetességével megvilágítani a történteket és azok hátterét. Államtitkár és professzor, sikeres értelmiségi és végzetesen megsebzett kárvallott beszélt a rég esedékes valódi kárpótlásról - amelyről azonban egyelőre hallani sem akar a hivatalos Pozsony. Most, a Rákóczi Szövetség rövid összegezése alapján visszatérünk a budapesti konferenciára, magyarok nem használhatták nyilvánosan anyanyelvüket. A magyarellenes lépések vezérfonalát a „cseh történelem legnagyobb törpéje", Benes elnök adta meg. Az államfő a német kapituláció napján kijelentette: „A magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie". Húsz-harmincezer magyart - akik a bécsi döntés után költöztek a Felvidékre, vagy éppen költöztek vissza, merthogy Trianont követően a maradék Magyarországra jöttek - csoportosan kitelepítették, még ingóságaikat sem hozhatták át a határon. Jóllehet Prágának jogi felhatalmazása csak a fegyveres testületek és a hivatalok embereire vonatkozott, a hatóságokat nem zavarták az ilyesfajta apróságok. Az állam és az államfő töretlenül haladt a benesi-sztálini úton, és Eduárd Benes 1945 augusztusában már elnöki dekrétummal megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól a magyarokat. Ezzel kizárta őket az egészségügyi ellátásból, a nyugdíjból, minden szociális juttatásból. Október elejét újabb rendelettel tette emlékezetessé az elnök, közmunkára kötelezte a magyarokat, akiket lakhelyüktől távoli munkákra is ki lehetett vezényelni. Miután Csehszlovákia a potsdami konferencián nem tudta megszerezni a nyugati hatalmak hozzájárulását a magyarok „törvényesíthető" kitelepítéséhez, fokozta a nyomást a magyar nemzetiségiekre. Minden párt áldásával A csehszlovák hatóságok eljárását szókimondóan deportálásnak nevező Balogh Sándor professzor előadásában félreérthetetlenül rámutatott: A cseh és a szlovák politikusok Eduard Benes részvételével 1945. március végén Moszkvában véglegesítették a csehszlovák állam jövőjéről vallott nézeteket. Következtetéseiket aztán 1945. április 5-én Kassán, koalíciós programként hozták nyilvánosságra. A kassai kormányprogram kidolgozása Megállapodás „lakosságcseréről" ban, illetve elfogadásában a csehek és szlovákok Nemzeti Frontjának valamennyi pártja részt vett, a kommunista párt csakúgy, mint a különböző polgári demokratikus pártok. Érdemes idéznünk a program nyolcadik fejezetét, amely a legsérelmesebben érintette a magyar nemzetiségű lakosságot. Ez leszögezi: „A csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felszabadításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségükért. A többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az opciót, minden ilyen kérelmet külön vizsgálnak meg. Azok a magyar nemzetiségű személyek, akik bűntényt követtek el a köztársasággal, vagy más nemzetekkel szemben, főképp a Szovjetunió ellen, bíróság elé kerülnek, megfosztják őket állampolgárságuktól, és örökre kitiltják őket a köztársaság területéről." A benesi-sztálini úton mondhatnánk, közhelyszerűen, hogy a program meghirdetése után nyomban elszabadult a pokol. De tévednénk, a poklot már korábban is szabadjára engedték. Hiszen a Szlovák Nemzeti Tanács már 1945. február 27-én rendelkezett a „magyar árulók" ötven hektárosnál nagyobb földbirtokainak elkobzásáról. A program havában és a rákövetkező hetekben elbocsátották állásukból a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, majd sorra kerültek a magánalkalmazottak. A gépezet beindult, és könyörtelenül „ledarálta" a magyar érdekeket és értékeket. Gyorsan nemzeti gondnokság alá helyezték a magyarok kisüzemeit, középüzemeit, de nem kerülték el ezt a sorsot az iparosok műhelyei sem. Aztán szemet vetettek a magyarok lakásaira. A városokban, elsősorban Pozsonyban a „lakáskiigénylést" egybekötötték a magyar tulajdonosok deportálásával. Miután az oktatás kizárólagosan szlovák nyelvű lett, bezárták a magyarok iskoláit. A vegyes lakosságú városokban és községekben a A háborúban a vesztes oldalon végzett és rítusszerűen megbélyegzett Magyarország nem tudott kellő védelmet nyújtani az üldözött felvidéki magyarságnak, így rákényszerült az úgynevezett „lakosságcsere-megállapodásra", amely egyrészt elfogadta az eddig megtett egyoldalú csehszovák lépéseket, másrészt nem tudta megakadályozni a további önkényeskedést, jóllehet bizonyos regulázó elvet mégiscsak érvényesíthetett. A megállapodás kimondta, hogy ahány Magyarországon élő szlovák jelentkezett önként a Felvidékre történő áttelepülésre, annyi magyart volt joguk kiutasítani a csehszlovák hatóságoknak. Ehhez járult még, hogy azokat, akiket a csehszlovák hatóságok „háborús bűnösnek" minősítettek, a cserelétszámon felül is áttelepíthettek Magyarországra. A lakosságcsere-egyezmény végrehajtása egyébként listákon alapult. A lajstromokra felvették mindazokat, akik valóban át akartak települni Szlovákiába, és azokat, akiket az onnan fölös számban érkező írók, papok, párttitkárok felbujtogattak, vagy fenyegetésekkel rávettek az áttelepülésre. De felkerült a csehszlovák listára 29 950 olyan személy is, aki időközben meghalt, hadifogságban volt éppen, vagy más miatt nem felelt meg az előírás szabályainak. Benes sugalmazásainak megfelelően 200 ezer magyartól akartak megszabadulni. Miután az eddigi zaklatások sem vezettek kellő eredményre, a magyarságot sorsszerű választás elé állították: vagy szlováknak vallja magát, és akkor elkerüli a kitelepítést, vagy nem, és akkor mehet - mennie kell Isten hírével. Segít nekik az igazságszolgáltatásuk A nagy fontoskodva „reszlovakizálásnak" nevezett brutális terror hozott bizonyos, „eredményeket". De közben nagyobbsebességfokozatra kapcsolt az „igazságszolgáltatás" is: míg 1946. május közepéig nem egészen kétszáz magyart ítéltek el háborús bűnösség címén, az év végére már több mint 75 ezret. Nagyobb részük egyszerű földművelő volt: az ő vagyonuk automatikusan áldozatul esett ennek a különös igazságosztásnak. A komáromi járás lakosságának több mint harminc százalékától szabadultak meg ilyen módon, a párkányi járás lakosságának egynegyede kényszerült vándorbotra, az ipolyságiból pedig minden ötödiknek távoznia kellett. A közmunkáról intézkedő dekrétum szellemében 60 ezer magyar került Csehországba, zömmel a németek által elhagyott Szudéta-vidékre. Innen ered az oda száműzöttek fanyar-gúnyos neve is: „Szudétamagyar". A háború befejezésétől 1949 közepéig megközelítőleg 200 ezer magyarnak kellett elhagynia a Felvidéket. A magyarok kálváriája két bűvös-gyűlölt szóhoz kötődik: kassai kormányprogram. A kárvallottak várnak a kártérítésre, de a magyar exodust kikényszerítő cseh és szlovák hatóságok nem sok hajlandóságot mutatnak ilyesmire. A beismerést sem adják ingyen Jan Carnogursky szlovák miniszterelnök szavai nem sok jót ígérnek ebben a vonatkozásban. Mint egy sajtótájékoztatón kijelentette, „mi nem vagyunk az ellen, hogy kritikusan állást foglaljunk a kassai kormányprogram bizonyos pontjaival kapcsolatban, főleg a kollektív bűnösség hangoztatásával szemben, de ugyanúgy szeretnénk, ha ilyen szellemben állást foglalna a magyar kormány az 1938 november-decemberében történtekkel kapcsolatban". (A kormányfő a már említett, főként cseh hivatalnokok és csendőrök eltávolítására utalt.) Tehát Pozsony most egy történelmi bűntény, a kormánypolitika rangjára emlet gengszterizmus beismeréséért is valamiféle csereadományt vár. Ebben a szellemben nyilatkozott a szlovák parlament, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke, Frantisek Miklosko. Majdnem ugyanazokat a szavakat használva fogalmazta meg a szlovák „ellenkövetelést", miközben ez ideig úgyszólván szó sem esett a joggal igényelt kártérítésről. Valamivel jobb a helyzet a cseh területeken. Ott elfogadtak egy törvényt, amely kárpótlást ígér a meghurcoltaknak, a kifosztottaknak, de csak abban az esetben, ha azok továbbra is csehszlovák állampolgárok és az ország területén élnek. Egyik cseh képviselő nemrég kijelentette - szavait idézi is az említett összeállítás - hogy „ha a magyarokat és a németeket kárpótoljuk, összedől a csehszlovák jogrend." Újabb kitelepítés? Ezzel a jogrenddel azonban nagyon is összefér néhány igencsak különös szokás. Például az, hogy közvélemény-kutatást lehet tartani az ügyben, ki kellene-e telepíteni az ottmaradt megmaradt magyarokat is, avagy sem? Jó talajba hullottak a benesi magvak, mert az eszéki, tisztán szlovákok lakta területeken a válaszadóknak több mint a fele a magyarok újabb kitelepítésében látná a megoldást. A Délvidéken, ahol a szlovák lakosság személyes tapasztalatokat is szerzett a magyarokkal való együttélésből, ennél azért európaibb válaszok születtek. A határon túlról érkező válaszok sajnos gyakran a kisszerűségben, kisebbrendűségi érzésben fogannak manapság is. Legutóbb megakadályozták a magyar és szlovák értelmiségiek Dunaszerdahelyre tervezett szimpóziumát, pedig a kétnapos tanácskozást látszólag jól előkészítették. A két fővédnök a szlovák agrárminiszterhelyettes és a magyar földművelésügyi politikai államtitkár lett volna. Ám a szlovák fél nagyhirtelen lemondta a tanácskozást, arra hivatkozva, hogy zátonyra futott az agrártörvénykezés és a tönk szélére kerültek a termelőszövetkezetek. De térjünk vissza a kárvallottak ügyéhez! A kártérítés mindmáig nem történt meg, jóllehet a két ország - immáron egymással összhangban kommunista - kormánya a Csorba tó mellett 1951-ben megállapodott a lakosságcsere-ügy lezárásáról. Ám - mint a szegedi dr. Vágás István emlékeztet rá - öt évvel később, ismét elővették a kérdést, s akkor Magyarország javára korrigáltak valamelyest az elszámolásokon. Ezt azonban nem kapták meg a károsultak, beleszámították a Csehszlovákia javára megítélt magyar jóvátételbe. Annyi bizonyos, a kártalanítás akkor is csupán részleges volt, rendkívül szerény mértékű. Joggal kevesellték az érintettek. Akik most maguk sem tudják, számíthatnak-e valamiféle további kárpótlásra, elsősorban persze attól az országtól, amely szenvedéseik tudatos okozója volt, amely kormányprogram és állampolitika rangjára emelte a durva diszkriminációt és a kollektív bűnösség szégyenletes elvét. K. I. A Felvidékről „lakosságcsere" ürügyén kitelepített magyarok kárpótlása még mindig nem történt meg. A késedelmeskedés felkavarta az indulatokat VARGA ZSOLT FELVÉTELE 15