Magyar Fórum, 1992. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-08 / 41. szám
6 FÖLDTERE Balkáni válságbőség z ENSZ erejét vagy gyengeségét nem érdemes a világszerte övezet terebélyesedéséről kiadott statisztikákon mérni. Hiszen minden ENSZ-közgyűlésen több tagállam jelenik meg, mint az előzőn, egyre lelkesebbek a távoli jövőt felvázoló programok, és manapság már elképzelhetetlenek az olyasfajta ENSZ-összejövetelek, amelyeken ne hangzana el néhány javaslat a világszervezet újjáformálására. Kereszttűzbe került a Biztonsági Tanács is. Számosan szívesen vennék az állandó tagok exkluzív klubjának bővítését, főként a gazdaságilag meghatározó súlyú Japán és Németország felvételét szorgalmazzák. Mások harmadik világbeli nagynépességű országok bebocsátását várják. Felmerült közben az állandó tagok vétójogának újrafogalmazása is, mert - úgymond - a nyakló nélkül kimondott vétók komolytalanná teszik a szervezetet. Súlyosabb gondot okoz azonban az, hogy a már kimondott ENSZ-döntéseknek, közgyűlési és biztonsági tanácsi határozatoknak is szerfelett nehézkesen lehet érvényt szerezni. Az ENSZ újabban folyamatosan vizsgázik a Balkánon, a Belgrád-kavarta háború örvényében. A próbák nem sikerülnek túl fényesen. Ez a keserű ténymegállapítás a déli szomszédság szláv és nem szláv népeinek szenvedéseit jelenti, azt, hogy nem sikerült megállítani a vérontást, emberek elűzését szülőföldjükről, s jelentős kisebbségek - köztük a magyarság is - kénytelenek szembenézni a kitelepítés, az etnikai tisztogatás fenyegető rémével. Eddig általában sikeresek voltak az ENSZ humanitárius akciói. Az emberiességből küldött élelmiszer, gyógyszer és ruhasegély rendszerint eljutott rendeltetési helyére, ha nem is kivétel nélkül mindig azokhoz, akiknek szánták, akiknek szüksége lett volna rá. Rendteremtés, igazságtétel, rendezés helyett irgalmaskodás-de még ez is bárcsak működne, bárcsak eredményes lenne mindig! A boszniai főváros közelében lelőtt segélyszállító gép pusztulása egy hónapra megakasztotta még a könyöradományok útját is. Az ENSZ égisze alatt tartott különböző Jugoszlávia-tanácskozások és Bosznia-értekezletek eredménytelenségeit vagy félsikerét látva még annak is lehet örülni, hogy egy-egy segélyakciót felújítanak. Pedig most már másról, sokkal többről van szó. A világ úgyszólván már mindent tud a szerbek által létesített haláltáborokról, a belgrádi basák garázdálkodásairól. Most már nem informálásról lenne szó, hanem tettekről. Az ENSZ-től és az ex- Jugoszlávia térségeiben állomásozó kéksisakosoktól azt várná a világ, hogy végre gyorsítsák fel az elűzöttek hazatérését, nyissák meg a menekültek előtt az utat a szülőföldjükre. Úgy látszik, ez a legnehezebb. A zadari püspök nemrég hosszadalmas levelet írt az ENSZ- katonák parancsnokának. Kérve kéri a generálist, akadályozza meg hívei üldözését. És azt is kéri, tegyék lehetővé horvátországi, szlavóniai, dél-baranyai, bánáti, szerémségi és boszniai hívei számára, hogy visszatérhessenek otthonukba, ahonnan a szerb agresszió és a népirtás keltette félelem kivetette őket. A hívek magyarországi, horvátországi, ausztriai, olaszországi táborokban várják a hazatérést- ehelyett azonban kénytelenek beérni a türelemre intő szóval. Mert ismét csak ez jutott ki nekik. Az óvatosság is ilyesmit ír, írna elő. A betolakodó, megszálló szerbek képviselői ugyanis fenyegetően kijelentették: aláaknázták az utakat, gépfegyverrel állják el az utat a visszaszándékozni bátorkodók előtt. Zágráb sem bátorította hazatérésre a horvátországi és a boszniai menekülteket. A magyarországi táborokban várakozók azt értették meg a zágrábi üzenetből, hogy egyelőre nem lehet visszatérni. Merthogy nem biztonságos. Jó páran - ezernél is többen - mégiscsak útra keltek a szülőföld felé. Nem nélkülözték a fegyveres ENSZ-kíséretet sem, de a kéksisakosok helyi orosz parancsnoka sem tehetett többet, mint hogy a kapott parancs értelmében - rábeszélje őket a gondolkodásra, a visszafordulásra. Ennyire futja az ENSZ erejéből. Valóban nem többre? A lángoló Balkánon a világszervezet tekintélyét nem nagyszabású, a következő évszázadra is előremutató programok állítanák vissza, hanem a béke, a megbékélés, az agresszor megfékezése - uram bocsá' még megbüntetése is. Ilyesmit remélnek az üldözöttek. De ilyesmivel nem számol az agresszor. És ha csakugyan nem kell tartani attól, hogy az ENSZ végre megembereli magát, akkor ki biztosít bennünket arról, hogy rövidesen nem nyílik meg az újabb balkáni front? Lent, délen, Macedóniában és esetleg Koszovóban. Az újabb bizonytalansági tényező: mit tesz majd Szerbia Macedóniában? Szkopje nagyon jól tudja, ez a játszma még nem dőlt el. Hiszen Szerbia ugrásra kész, hiszen Görögország fogvicsorgatva venné tudomásul, hogy északi határán egy újabb állam „jelenne meg". Nyugtalan lenne az ENSZ is - hogyne, teendői listája egy újabb feladattal hosszabbodna. De a jugoszláv délen látszani kezdenek egy másik konfliktus körvonalai is. Szerbia arra készül, hogy lényegében bekebelezze, saját megkérdőjelezhetetlen uralma alá hajtsa az egyetlen maradék társállamot, Montenegrót. Ha ez a szövetséges is kilép a sorból, az országmaradványt a komolykodó belgrádi politikusok is kénytelenek lesznek Nagy-Szerbiának nevezni a mai Kis-Jugoszlávia helyett. Az ENSZ pedig ott találja magát az újabb kihívások előtt. (M Magyar Fórum 1992. október 8. Lengyelország A centrumpolitika esélyei Mindinkább bebizonyosodik, hogy Közép-Kelet-Európa frissen létesült demokráciáiban az egyetlen ösvény, amelyen a siker viszonylagosan biztos ígéretével véghez lehet vinni a rendszerváltoztatást, a centrumpolitika útja. Majd egy évvel az első demokratikus és szabad választások után úgy tűnik, hogy a sorozatos belpolitikai válságokkal küzdő Lengyelország is rá tud térni erre az irányvonalra. A felelősség koalíciója A Hanna Suchocka által létrehozott kormánykoalíció már összeállításában is gyökeresen eltér az eddigi - nem csak Lengyelországban szokásos - politikai gyakorlattól. Ez a politikai paritáson alapul, nem pedig az egyes programok konszenzusán. Suchocka kormánya eddig széles körű parlamenti támogatást élvez, holott kabinetjében egymással szemben álló, politikai, nemegyszer világnézeti ellentétben levő pártok vállaltak szerepet. Fennáll ugyan annak a veszélye, hogy az ideológiai, vagy programbeli különbségek kiéleződése bármikor egycsapásra kisebbségivé változtathatja a kormányt, de ugyanakkor az elmúlt pár hónap eseményei a stabilitás reményére adnak alapot. A parlament mindkét házában a Szejmben és a Szenátusban továbbra is szikrázó viták folynak, mint például legutóbb a lengyel gazdaság jövőjét megalapozó általános privatizációs törvénytervezetről. Ennek előkészítő munkájában viszont teljes volt az egyetértés a kormány tagjai között. A gazdasági és szociális kérdések, feladatok megválaszolására, illetve elvégzésére a kormányban a pragmatikus gondolkozás közös platformja látszik erősödni. Párttúlkínálat A politikai megosztottság - több mint húsz párt a parlamentben - az első pillantásra riasztónak tetszik. Tüzetesebb elemzés során kiderül, hogy tulajdonképpen három nagy politikai csoporttal van dolgunk, amelyik mindegyike a közelebbi vagy távolabbi múlt történelmi forrásaiból táplálkozik. Egy csoportot alkot a főként a régi nómenklatúra embereiből összeállt és a hagyományos szociáldemokrata értékeket felvállalni igyekvő Baloldali Demokrata Szövetség (SLD), valamint a balos parasztmozgalmak fél évszázaddal ezelőtti fénykorához kötődő Lengyel Néppárt (PSL). A lengyel társadalmi struktúra kissé anakronisztikus voltának, a még mindig oroszlánrészt állami tulajdonban lévő nagyiparnak, és a túlságosan elaprózott agrárrendszernek köszönhetően mindkét poszt-nómenklatúrás pártnak megtalálhatjuk a párját a kommunistaellenes beállítottságú, a Szolidaritásban gyökerező oldalon is: a Munka Szolidaritása (SP) és a Népi Megegyezés (PS) szervezeteiben, amelyek a második jelentős csoportot alkotják. A harmadik, talán a legmélyebb történelmi gyökerekkel rendelkező egység a Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN), az a párt, amelynek egyik elsőrendű célja, hogy felvállalja a katolikus egyház és a politikai szféra közötti közvetítést. A felsorolt jelentősebb politikai központok egyikéhez sem sorolható a Független Lengyelország Konföderációja (KPN), az a magát valóban minden hagyományosan kialakult vonaltól függetlennek hirdető parlamenti párt, amely - kormányzati felelősséget nem viselve - gátlástalanul populista gazdaságpolitikát hirdet, ezért napjainkban igen népszerűvé vált a munkásság körében. Hanna Suchocka a szerzőnek adott interjújában kijelentette, hogy „kompromisszumok bójái között vezet az egyetlen lehetséges út". Az utolsó lehetőség az elnöki kormányzás előtt? Szerfelett racionális gondolkodásra vall mindez, de megvalósulása csak akkor lehet sikeres, ha a környezet, amelyben tevékenykedni kíván, teljesen demokratikus, olyan, ahol semmiféle szélsőségnek nincs esélye totális győzelemre. Napjaink Lengyelországában úgy tetszik, a jelenlegi koalíciónak vannak lehetőségei egy hosszú távú konszenzusos politika kialakítására. Annál is inkább kívánatos volna ez, mert Suchocka kormányát az egykori, az egész országot felölelő Szolidaritás mozgalomban gyökerező erők talán utolsó összefogásaként is értékelhetjük, s a lengyel társadalom a legendás, a kommunista rendszert döntögető időkkel mély érzelmi kapcsolatban áll. Ugyanez elmondható Lech Walesa köztársasági elnökről is, bár az ő esetében a meglepő, néha egyenesen elképesztő fordulatokhoz már volt alkalma hozzászokni mind az országnak, mind pedig a politikának egyáltalán. Érdemes emlékeztetnünk rá, hogy Suchocka kormányra kerülésekor csípős megjegyzést tett, melyben jelezte, hogy ha ez a kormány sem bizonyul stabilnak, akkor az elnöki kormányzás bevezetése következhet. Szalai Attila Varsó, a Lengyel Minisztertanács épülete archív felvétel SZOMSZÉDUNK, A VÁLTOZÓ UKRAJNA Vjacseszlav Makszimovics Csernovil a mai ukrán politikai élet meghatározó egyénisége. Nemzetközi újságíródíjas, aki több évet töltött a kommunisták börtöneiben, két évig volt a Lvovi Területi Tanács elnöke, jelenleg parlamenti képviselő. Az ukrajnai Nyilvánosság és Tömegtájékoztatás Bizottság alelnöke, a Ruh társelnöke, az ukrajnai kozákság hetmanja. Ő mutatja be az ukrán politikai színpadot. Demokraták és pártokraták Mi a legnagyobb ellenzéki erőről, a Ruh-ról szeretnék beszélni. Ez széles nemzeti mozgalom. Fő célunk a valóban szuverén államiság megteremtése, az, hogy Ukrajna független, szabad legyen, idegen hatalmak befolyása nélkül. A második a politikában a liberális demokrata irányzat. Ide sorolható a Nova Ukrajna is, a célok hasonlóak, bár itt a gazdasági reformok hangsúlyozottabbak. A harmadik csoport a kommunistáké és a posztkommunistáké A régi vezetői garnitúra felbomlott, egy részük megmaradt, a többiek különféle pártokban és szervezetekben felszívódtak. Léteznek Ukrajnában soviniszta erők is, katonai jellegű szervezetekkel is próbálkoznak Szólni kell még a jelenleg funkcionáló Legfelsőbb Tanácsról is. A képviselők egy jelentős csoportja - több mint száz fő - pártfunkcionáriusként, további száz fő pedig pártokrata gazdasági vezetőként, tehát kompromittáltan került be a parlamentbe. A tavalyi puccsig a képviselők 2/3-ad része kommunista volt, úgy hívtuk őket: a 239-ek csoportja. Ezek között számos egyénnek pártfeladatként szabták meg a parlamenti részvételt és a pártfegyelem irányította tetteiket. A puccs után sokan elpártoltak ebből a csoportból, de mivel nem volt semmi retorzió, most lassan visszaszivárognak a 239-ek csoportjába. A választások után sajnos a demokratikus erők is megosztódtak, egy részük ingadozóvá vált. Példaként említem meg, hogy 226 szavazat szükséges egy döntéshez és a demokráciaellenes, elnöki megbízotti rendszert 241 képviselő szavazta meg! (Az elnök megbízottakat, helytartókat ültet a választott helyi vezetők nyakára.) Jelenleg a legfontosabb feladatunk elérni, a parlament feloszlatását, a Fokin-kormányt pedig le kell váltani! (Ez időközben megtörtént. - ( Szerk) A Krími Autonóm Köztársaságról szólva el kell mondani, ott az önállóságot ma csak a pártokrata vezetés igényli, ott szervezték meg a Krími Kommunisták Szövetségét. Ez ma a „legvörösebb" pont Ukrajna területén. A Kárpátaljai Szabadkereskedelmi Zóna kérdésében nem történik előrehaladás. Én személy szerint nem ellenzem, bár szkeptikus vagyok a hasznosságát illetően. Kárpátalján ma még a régi, maffiózó pártstruktúra uralja a közigazgatást. Magyarok korábban és most A magyarok kulturális autonómiatörekvéseiről szólva megjegyzem, korábban még az volt az álláspontom, hogy a nemzeti kisebbségnek meg kell adni az ilyen jogot, legyenek nemzetiségi falvak, városok, körzetek, stb. Ma már az a véleményem, hogy nem ez a megoldás. A magyar kormány politikája ebben a kérdésben korrekt és megfontolt, nem úgy, mint a románoké, vagy a szlovákoké. Az ő politikájuk rendkívül veszélyes. Gergelyi Péter-Kubatov János