Magyar Fórum, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-14 / 2. szám
10 _______________Magyar Fórum 1993. január 14. Perceink egyre drágábbak... Az ország már figyel: mire megy itt a játék? Akinek van füle a hallásra, s szeme a látásra, annak tudnia kell, hogy felelős politikusok olykor már-már cinikus hallgatása, a fanyalgó közhangulat, a legyintgetés, az itt-ott megjelenő „Bolsik, gyertek vissza, minden meg van bocsátva ...” tartalmú falfirkák nem istencsapás vagy baljós csillagállás következményei. Elérkeztünk ahhoz a stációhoz, amikor a politikai bajvívás eszköze a kézitusa lett. Miről szól tehát a mai, mozaikokra tört közélet? Minthogy a sajtó, szerepét súlyosan eltévesztve, hatalommá lépett elő, e helyzetben az elmúlt több mint két év folyamán mire nem vagy alig jut (jutott) nyomdafesték, videoszalag, rádió- vagy tv-stúdió? - Arra, hogy a rádiós és televíziós paktum következményeként a végre szabad nemzet szellemileg megrogggyantott évtizedei után a közös szabadság élményét nem élte meg. Mindmáig nem tudja, milyen lepusztított országban ette meg a kemény dollárszázmilliókért hitelben megvásárolt aranytojást tojó tyúkot, hogy „vidám barakkban ” élhessen. Az elmúlt évtizedek erkölcsi tatárjárásáról pedig alig esik szó. - Arra, hogy nem lehet megtudni: who is who? Ki kicsoda is valójában a magyar parlamentben? Kik miért ágálnak az igazságtevés és a történelmi bűnök számonkérése ellen? - Arra, hogy a hatalomgátlók és hatalomfékezők rátelepszenek mindennapi ügyeinkre. Azok a köztisztviselők is, akik a törvény által felsorolt sok száz intézmény vagy szerv valamelyikében „ügydöntő, érdemi munkát látnak el" (1992. évi XXIII. törvény). Arra, hogy a fundamentumnak tekinthető több száz éves magyar szellemi értékeket, irányzatokat, szemléleteket nem lehet stabilizálni, illetve elfeledettségükből felemelni. (Történelem, vallás, erkölcs, zene, népzene, forma- és mondahagyomány, néprajz stb.) Arra, hogy a magyar sajtó nem a közéletről szól, hanem átpolitizál. „Hatalmát"gyakorolja, s nagy részében így válik nemzetpusztító eszközzé. Miközben írott része idegen, valutás gazdával kötött frigyet. Hogy magát „szabadnak ” hazudhassa. Arra, hogy az igazi, valós demokrácia mindenki számára az informálódás, a közlés és az aktivitás joga is. Az újságíróké ugyanúgy, mint az olvasóké. Ez nincs így. Emberek, csoportok, szellemi közösségek nem vagy alig nyilvánulhatnak meg, mert véleményüket a sajtó, a rádió, a televízió „mércés emberei” elfelejtik, megcsonkítják, magyarázzák, osztályozzák, elkeresztelik (népnemzeti, konzervatív, mucsai, soviniszta, antiszemita, a jelzősor tetszés szerint folytatható). Arra, hogy nem lehet rehabilitálni, helyére emelni az alapvető humanista értékeket: a becsületet, a hazaszeretetet, a tiszteletet. Akik mindezt „elfelejtették” a pártállamiság állott vizében, azok félnek az egészséges nemzeti tudat feltámadásától. Aki nemzetben gondolkodik, az ősmagyarrá vagy épp nevetség tárgyává válik. És a vörös plajbászosok az arcába nevetnek. Arra, hogy a „szabad" sajtó jobbára nem egyesít, hanem uszít, elnézi vagy támogatja az alávalóságokat. Rombol erkölcsöt, alkotmányozást, tekintélyt, s szolgál napi hazugságokat, tengernyi súlyos gondunk közepette. - Arra, hogy a liberalizmus fedőnév. Itt sétálgatnak közöttünk a vérbírák és beárulók, a vattakabátos golyószórós legények, akik 1990 őszén, az első szabad parlamenti munkahónapokban azt sem tudták, hogy „új" pártjuk képviselőjeként hogyan kell majd leülniük, s ha kérdést kapnak, felállni. Nem sok ilyet kaptak. Ma meg a szemünkbe vágják igazi aparatcsik módjára: igen, álltam 57-ben a fegyverek mögött, vagy épp valamely főbelügyességre szemeltettem ki. Ez voltam, az voltam — na és? Arra, hogy a diktatúra fő harsogói közül egy, egyetlenegy sem mondott még annyit sem letűnt politikai elveiért, árulásáért, kiárusításáért, a rá eső gazságokért, hogy bocsánat. Bocsánat azoktól, akiket minden törvény felett álló hatalmamnál fogva meghurcoltam. Arra, hogy az évtizedekig dicső tollnokok „már akkor megmondták”, hogy e vidám barokkos évtizedek sem voltak ám jók. Egy részük már 1988 körül elkezdte írni reformkommunista című önéletrajzi átvedlését. Hogy azután a szabad választást követő igazi szabadság se legyen jó. Arra, hogy a 90-es választási eredmény nem így volt megtervezve egyes itthoni és bizonyos tengeren túli helyeken. Lásd már a választást megelőző csata egyikmásik momentumát: azt, hogy az SZDSZ nem látta el kézjegyével az Ellenzéki Kerekasztal békés átmenetet biztosító megállapodását. Az egyik fő tárgyaló ehelyett távol csengő telefonszámokat tárcsázott. Pedig a televízió élő közvetítését (’89. szeptember 18.) egy ország figyelte lélegzet-visszafojtva. És megindult a nép megszavaztatásának ideológiai csatája a négy igenért... E párt egyik ideológusa pedig így fogalmaz egy jó hónap múlva: „... némi feltűnést keltettünk az utóbbi időben. Szidnak bennünket, szélsőjobboldalinak, marxistának, szűk elitcsoportnak, alantas tömegindulatok felkeltőjének, túlzó radikálisoknak és a kommunista főnökség hatalma átmentőjének, a szegénység iránt érzéketlen kapitalistáknak .. . nevezve bennünket. Ez rágalom ... De hogyan bizonyítsuk be, hogy a siker, amely az elmúlt hetekben (!) sarkunkba szegődött, nem akar tágítani mellőlünk. Egy szó, mint száz: kedves szabad demokraták! Bocsánat, hogy győztünk!”(?) (Tamás Gáspár Miklós felszólalása a gólyavári küldöttgyűlésen, 1989. október 28.) Lásd továbbá: „Az utóbbi hónapokban az MDF a magyar sajtóban lényegesen rosszabb helyzetben volt, mint az SZDSZ. Azt nem fogadhatjuk el, hogy híranyagainkat elhallgatják vagy rágalommá torzítják... Tudnám sorolni a bizonyítékokat, hogy sok szerkesztőség, sőt a Magyar Távirati Iroda is ellenséges hangnemben közli anyagainkat.” (Élet és Irodalom, 1990. március 16. Beszélgetés Antall Józseffel) Arra, hogy a szellem évtizedekig itthon maradt disszidenseinek apostoli hite e „sajtószabadságban ” eltapostatott. Pedig a szellemi nemzet fogalma mielőbb új meghatározásra vár egy internacionalistasággal évtizedekig megcsúfolt, a „néptestvériség" áldozatául esett országban. Hogy igazi példaképeink — ki nem sajátíthatóan Széchenyitől Németh Lászlón, Bibó Istvánon, Sütő Andráson át Illyésig — valódi lakóteret kaphassanak a médiában, a kultúrában, s ha kell, a politikában. Arra, hogy már a 90-es választási nap éjszakáján megkezdődött a sajtó leépítő, hitet pusztító munkája. Annak ellenére, hogy egyes pártvezérek így beszéltek: „Mi konstruktív ellenzékként vonulunk be a parlamentbe.” (Magyar Nemzet, 1990. április 10.) Lásd a „Csalódottak fanyalgása " című, a Magyar Televízióban fellelhető, történelmi értékű éjszakai videofelvételt Magyarország első szabad választásának kampányközpontjaiból. Lásd továbbá egy-egy lap cikkeimet csupán: „Európában is egyedüli pártunk eredménye" (A Magyar Nemzet címoldala az SZDSZ-ről, 1990. április 10.). (Csak a történelmi hűség kedvéért: MDF — 42 százalék, SZDSZ — 22 százalék, Független Kisgazdapárt —11 százalék. — a szerk.) Vagy a sokat idézett cím a Magyar Nemzet harmadik oldaláról: „A hatalom utálata kezdődhet újra elölről" (1990. április 10.). Arra, hogy a legsúlyosabb kérdések egyikében a legnagyobb ellenzéki párt kissé elkanyarodott ígérgetéseitől. Idézet a Szabad Demokraták Szövetségének Cselekvési Programjából: ha szabad demokrata kormány lesz, „azonnal kezdeményezi, hogy vonják felelősségre a múlt rendszer törvénysértésben elmarasztalható személyiségeit. Azonnal véget vet a nagyvállalati apparátusok átmentését célzó látszatprivatizációnak... (Fizetett hirdetés, 1990. április 2.) Arra, hogy a sajtóban bizonyos frontok a szemünk láttára épültek ki. Mintha mi sem történt volna 1990. április 8-án, az ország első szabad választásán. „Kívánatos lenne, ha az MDF és a magyar sajtó viszonya végre tisztázódna. És a néha hisztériáig menő vita és ellenséges hang, amely jelen van, megváltozna." (Antall József pártelnök, leendő miniszterelnök első interjúja a Magyar Hírlapnak, 1990. április 10.) Arra, hogy a választási hadjáratban egyes pártokkal — e státusával alig összeegyeztethetően — kapcsolatot tartott-e fenn az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövete, Mark Palmer úr. Kinek is gyors távoztatását (ezt sem dobolta ki a sajtó) ellenzéki körökből oly sokan fájlalták. „A Fidesznél tett búcsúlátogatásán Fodor Gábor és Szelényi Zsuzsa mondott köszönetet a nagykövet segítségéért.. ."(Magyar Nemzet, 1990. január 31.) Arra, hogy az ellenzéki tábor nemhogy a vicclapokban, a televízióban, a rádióban (Hócipőben? Ugyan már!), de a politikai porondon sem lehet tréfa vagy vizsgálódás tárgya. Arra, hogy a Fővárosi Önkormányzat súlyos nézeteltérései nyomán a „tettek emberének” tehetetlensége hol van attól a hangzatos ígéretcsomagtól, amely megválasztása esetén minden sorában így kezdődött: „Azonnal” megteszem ezt meg azt.. . Arra, hogy a legnagyobb ellenzéki párt 1990 áprilisától mind a mai napig nem képes sem felfogni, sem feldolgozni, hogy nem kormányzó erő. Ezt legjobban stílusa igazolja már két hónappal a választás után: „Látva a fokozódó bizonytalanságot, a parlamenti jogalkotó munka tétlenségét, az SZDSZ, amennyiben a kormány továbbra sem lesz képes irányítani az országot, tudni fogja, hogy mi az ellenzék kötelessége. ” Világos beszéd. Arra, hogy — ugyancsak az ellenzék szerint — valakik el akarják orozni a fontos médiumokat. „Ma három monopolgyanús hírszervezet is működik, kezdve a televíziótól a rádión át egészen a Magyar Távirati Irodáig.” (Interjú Haraszti Miklóssal, Magyar Nemzet, 1990. július 20.) Vajon akkor kiknek a monopóliumára gondolhatott az SZDSZ jelese ? Arra, hogy a nemzet házának felépítése ma nem program. Pedig elsősorban magyarnak kell lennünk, nemzetet féltő erőként és nem agymosottként. Hisz csak így lehetünk európaiak. Arra, hogy az átalakulást nem segítő, csak szemlélgető vagy kényszerből tovább lubickoló volt kommunista karrieristák egy betűvel megrövidített névválasztása (MSZMP — MSZP) ugyanúgy rejtőzködő volt, mint a Békepárt, a Magyar Dolgozók Pártja elnevezésű bolsevizmus. Itt is emlékeztetnünk kell tehát az olvasót: „Nagyon jól ismerjük mi már a kommunistákat, tudjuk, hogyan bújnak meg a kövek alatt, miként tudnak szándékaik feladása nélkül, más néven új pártot alapítani... Félő tehát, hogy amennyiben az új rendszer sem bizonyul hamarosan sikeresnek, a kommunisták egy szép napon előlopakodnak a homályból...” (Margaret Thatcher interjúja az Új Magyarországnak, 1992 tavasza) - Arra, hogy az újságírás politikai Vörös Góliátjai ma már nem is tagadják, hiszen írásaikból nyilvánvaló: ehhez a rendszerváltáshoz semmi közük. Akik egymás között, fagyott vigyorral az arcukon kémlelték a politikai tájat '90 őszén: mi lesz itt? S aztán meglátták: semmi nem lehet. Hogy a kormány például képtelen vagy nem is akar magának megszerezni vagy alapítani egy napilapot sem. Mire e rossz döntéséből magához tért, addigra már kilopták Magyarországról az újságok 90 százalékát. A sajtóban végbement a törvénytelen rendszerváltozás. A benn ülők eladták, ami nem volt az övék. Az elmúlt évtizedekben a nyilvánosság előtt erkölcsileg bepiszkolódott nagyhangú tollnokokról ma már szó sincs. Hiszen ki írná meg? A régi-új kultúrlegények bezárták a kört. És gyakorolják a fő hatalmat. Arra, hogy az európaiságnak pillére a nemzeti elkötelezettség, s hogy ennek semmi köze nincs a fülsértővé felhangosított úgynevezett nacionalizmushoz, az úgynevezett antiszemitizmushoz és egyéb izmusokhoz. S mindeközben megfelelő gyakorisággal kapnak nyilvánosságot magyarellenes pimaszkodások. Az egyik ellenzéki párt filozófus harsonása mondja a Magyarok III. Világkongresszusával kapcsolatban: „Most nem nyári uborkaszezon, most magyarságszezon van." A Bródy Sándor utcai, magyarnak nevezett rádió egyik kultúrbonvivánja imigyen szólott népéhez Magyarország sevillai megjelenéséről, Makovecz Imre világszerte híressé lett templomcsarnokáról: „Én nem tudom, mit jelent Sevillában magyarul megjelenni. Talán nem elég kackiás hozzá a bajuszom.” (1992. június 14.) Arra, hogy ez a nép nemcsak a tatárjárást, a török hódoltságot és a szovjet eltiportatást élte túl, hanem valahol mélyen őrizzük erős jellemünket, igazságérzetünket. így mértünk halálos döfést a világ szeme láttára a Nagy Barátra ’56 gyönyörű napjaiban. E kor hőse máig hatóan az egységes nemzet. Aki ezt, éppen ezt akarja bomlasztani, darabjaira törni vagy törettetni, e történelmi átállás embert próbáló időszakában, az nem idevaló. Arra, hogy e nagy gazdasági álszabadságban kíméletlen elhalászásnak, zsarolásnak, gátlástalan haszonszerzésnek vagyunk tanúi. Most már igazi nagy pénzekkel, valutával működő, kiismerhetetlen rendszer ül rajtunk. A privatizáció beindulása óta egyetlenegy szabálytalanságról, bírósági ügyről sem tud a közvélemény. Miközben szájról szájra járnak a törvénytelen zsebrejátszások. Arra, hogy a liberalizmusból az istentagadás fedőneve lett. Szépen lassan, de folyamatosan szivárog be a rádió és a televízió főműsoraiba — az úgynevezett hivatalos vallásos műsorok ellenére — a vallás- és egyházellenesség, a megbotránkoztatás, a trágárság, a szellemi silányság. Az úgynevezett „csúcsidő” a mindennapi szellemi romboláshoz kell, megnyomorított helyzetünk felszínen tartásához. (Csak egy parányi illusztráció: Kossuth rádió, 1992. december 2-i reggeli műsorából: „Ön szerint nincs elég elkeseredett ember Magyarországon?" A kérdés súlyos, de elsősorban nem a helyzetet, hanem az úgynevezett közrádiót minősíti.) A fáradtság és a társadalmi indulatok — a valódiak és a műviek egyaránt — ne tántorítsanak el a tovább nem odázható tabula rasától. Megfogadva Németh László szavait, miszerint a gondolat ereje nem kimondásában rejlik, hanem abban, amit adni tud. Hogy bolsevik leláncoltságunk után nagyítsuk ki végre az össznemzeti csoportképből a hazugokat, a félrevezetőket — bárhol álljanak is. Ez nem párthovatartozás kérdése. Az ország már figyel. És sugdossák: ebből még baj is lehet. Mi az, hogy lehet? Van máris. Széchenyivel szólva tehát: Magyarország percei drágák. Murányi László