Magyar Fórum, 1993. július-december - Szárszó Fórum 2-8. szám (5. évfolyam, 26-52. szám)
1993-07-01 / 26. szám
2 Csurka István ÁTVILÁGÍTÁS Ez a történet többrétegű. A röntgensugár egyszerre három tárgyat jár át. Először is egy személyt, Csurka Istvánt, aztán pedig két politikai rendszert, az állampártit, meg a többpártit. A személynek két alakja fekszik a vizsgálópadon: a huszonhárom éves fiatalember, amilyen volt a forradalom alatt, után, és az ötven és hatvan közötti férfi, a rendszerváltozás egyik legismertebb figurája, aki elsőként került fel a lapok címoldalára, hogy III/III-as ügynök volt. Igaz, kérdőjellel s némi önsorsrontó saját közreműködéssel. Ezzel a két alakkal kapcsolatban mindenekelőtt felmered egy etikai kijelentés: az ember nagykorúságától kezdve csak egy személyként fogható fel, azaz hatvanévesen is felelnie kell azért, amit huszonhárom évesen elkövetett. Keresztyén ember számára ez még csak kérdés sem lehet. Más a helyzet a politikai rendszer esetében. Mert, amíg kétségtelen, hogy az állam folyamatos, addig az államot ideiglenesen igazgató politikai rendszerek új korszakként jeleníthetik meg magukat. A jelenlegi magyar kormányzatnak és az ellenzéket is magában foglaló politikai rendszernek az önképe elkülönülést akar felmutatni a régitől. Mégis, talán éppen ennek az önvallomásos tanulmánynak is lehet az a bizonyító erejű jelentése, hogy nem két rendszer teste jelenik meg a röntgenfotókon. Erek, idegek, azonos belső szerkezet köti össze az egymásnak háttal összenőtt sziámi ikredet. Kezdjük tehát a személlyel Könnyű mondani, nehéz belefogni. Végül is semmi nem kényszerít. Még csak különösebb ügyesség sem kellett volna hozzá, hogy mindezt megússzam. Szemem láttára történtek eloldalgások, vagy éppen új támadó állásba helyezkedések, nyilván mentesítési ígéretek hatására. A magára valamit adó embernek azonban sohasem a mások esete, módszere a mérték. Nekem magammal kell elszámolnom, és számomra mellékes, hogy egy másik érintett hogyan viselkedik. De vannak emberi tényezők, van a család, a baráti kör, a mozgalmas évtizedeinkben kialakult számtalan emberi kapcsolat, s valamennyinek a közös alapja egy kép, amelyet közösen rajzolt meg az idő és a sors. Nem sérül-e meg sok ember pusztán azért, mert én ezekről a dolgokról egyáltalán beszélek vagy beszélni kényszerülök? S megéri-e mindez? Hiszen mit lehet elérni? Várható, hogy a torzító kiemelésekből csak a legkedvezőtlenebb kép alakul ki. S mégis: nincs más választásom. Akkor hát, kezdjük. Mégpedig úgy, ahogy a bíróság kezdi: bűnösnek érzem magam? — Előbb elmondom a történetet. 1990-ben, a kormány beiktatása napján, az Országházban, a déli szünet idején magához hívatott Antall József és ott, a zsúfolt folyosón, négyszemközt közölte velem, hogy a belügyi botrány kapcsán — Dunagate — az SZDSZ kezébe került anyagban megtalálták az én dossziémat, és ezt majd több anyaggal együtt valószínűleg nyilvánosságra hozzák vagy kiszivárogtatják. Ezért az volna tanácsos, ha írnék egy levelet Göncz Árpádnak, a Magyar Köztársaság ideiglenes elnökének, aki szintén tud a dologról, és ebben feltárnám a helyzetem. Ezt megelőzőleg ugyancsak a Parlamentben a fülembe juttatták, hogy Horn Gyula egy öt-hat fős társaságban azt a kijelentést tette, hogy jobb, ha nem sokat ugrálok, mert a nevem szerepel a listán. Nem sokkal később az MDF egyik későbbi liberálisa keresett fel, ugyancsak a folyosón, hasonló túloldalról származó hírrel, amelyben azonban már nem egyedül szerepeltem. (Soha nem fogják kiszedni belőlem, hogy ki volt a másik!) A hírhozó személye azonban már világossá tette előttem a kört, amelyben a listakérdés kering. Olyan eset is előfordult aztán, az idő tájt, amikor a Demszky—Hack törvényjavaslat bekerült a plénum elé, napirendre tűzés céljából, hogy elébem toppan egy nagyon fiatal, s nagyon csinos hölgy ugyancsak a folyosón és nyilatkozatra akar felkérni a Magyar Narancsnak abból az alkalomból, hogy a törvényjavaslat esetleg engem is érinteni fog. Ő legalábbis úgy tudja. Azt válaszoltam neki, hogy akkor majd a törvény előírása szerint fogok cselekedni. A törvény azóta sem került semmilyen formában az Országgyűlés elé. Immár a kormánynak is van törvényjavaslata, egy kisgazda páros is készített egy változatot, napirendre azonban egyik sem került. 1957. március 4-én hajnali 3 órakor egy teherautónyi géppisztollyal felszerelt pufajkás szállta meg a Színművészeti Főiskola Vorosilov úti diákszállóját, amelynek akkor a lakója voltam, és egy rövid, felületes házkutatás után letartóztatási parancsot is felmutatva, engem egyedül letartóztattak, és Pobjedában, fegyvert rám fogva, de közben „kedélyesen” beszélgetve a Deák térre szállítottak, a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, és többórás kihallgatás után egy földalatti cellába löktek, ahol már négyen szorongtak. Nem tudom pontosan, hogy a föld alatti szintek közül ez a cellasor a hányadik volt. A cella ablaktalan, a mennyezeten drótrács mögött állandóan égett a lámpa és állandóan fújták be az egyenletes, meleg, száraz levegőt. Itt voltam több mint egy hétig. Itteni élményeimet könnyed formában már megírtam, gyakran megtelt a szoba feletteseivel vagy beosztottaival, akik gumibotot lóbáltak vagy fegyvert markolgattak. Ezek közül legalább egy gyakran a hátam mögött állt és onnan gyalázott és fenyegetett. Egy ízben az egyik azt az elmés megjegyzést tette a hátam mögött, gyűlölettől fröcsögve, hogy „Karrier fuccs!” Ott nem, de lent, a cellában már tudtam nevetni ezen a megjegyzésen. Mi volt a vád ellenem? Első perctől kezdve világos volt, hogy nem a forradalom alatti tevékenységem miatt fogtak el, hanem azért, mert hangadónak tartottak a főiskolán. Talán az is voltam. A forradalmat megelőző időben én voltam a nagy nyilvánosságot kapott iskolagyűlés vezérszónoka. A sztálinista, tehetségtelen és alkalmatlan vezetőség (Simon Zsuzsa, Bedő Ferencné stb.) leváltását követeltem, s a Színművészeti csatlakozását az akkorra már világban álló egyetemista megmozdulásokhoz. Ez a főiskolai gyűlés és benne az én szereplésem számon van tartva a forradalmat előkészítő események krónikájában. Egyébként ezek voltak a forradalom napjaival együtt életem legfényesebb napjai. Ezt is megírtam az Új írás Pályám emlékezete című sorozatában. Nyilvánvalóan feljelentés alapján kerültem börtönbe. Márciusra már nemcsak az volt a Kádár-rendszer gondja, hogy összeszedje a forradalom résztvevőit, hanem hogy elejét vegye az eltiport forradalom feltámadásának. A MÚK idején, a Márciusban Újra Kezdjük idején azokat szedték össze, akik felizzíthatták környezetükben a forradalom parazsát. A helyükbe visszaült vezetők, párttitkárok s egyebek jelölték ki, jelentették fel azokat, akiket a pufajkások összeszedtek. Nekem sem lehetett kétségem afelől, hogy rajta vagyok egy listán, amit azok állítottak össze, akiket a forradalom eltávolított a helyükről, akik oly látványosan tudtak zokogni Sztálin halálakor, mert minden hatalmukat tőle kapták. Már december óta tudtam, hogy követnek, és nyomoznak utánam. Már akkor döntenem kellett, megyek-e vagy maradok. Barátaim közül számosan a távozás mellett döntöttek. Engem nem vitt rá a lélek. Már akkor, huszonkét éves koromban íróvá voltam avatva. 56 szeptemberében megjelent egy testes novelláskötetem, Tűzugratás címen. Ha én akkor elhagyom az országot, akkor a magyar íróságot is feladom. A forradalomba is, a hazafias felbuzduláson kíívül, a rendszer megvetése mellett a megismerés vágya hajszolt bele. Mindenütt jelen lenni, látni, megélni a kor nagy eseményét, hogy meg lehessen írni. Maradtam, tudván tudva, hogy nem tudok védekezni, ha eljönnek értem. Bűnöm volt továbbá, hogy én írtam alá a nemzetőr igazolványokat és így a főiskolán megalakult Nemzetőrségnek én voltam a parancsnoka. Ez azonban fellengzősen hangzik ma már. Részt vettem a Nemzetőrség alakuló gyűlésén a Kilián laktanyában, hallgattam Malétert és a többieket, és átvettem a mi szakaszunk számára a fegyvereket. Puskák, géppisztolyok és kézigránátok. Harcban nem vettünk részt. November 4-én hajnalban, majd egész nap elsőként kellett tapasztalnunk a szovjet túlerőt, mert a széles Stefánián — Vorosilov út — végeláthatatlan sorban nyomultak a belváros felé a T—34-esek. Reménytelen dolog lett volna géppisztolyainkkal — egy-két tár lőszer tartozott hozzá — beléjük kötni. A diákszálló népe néhány nap múlva úgy döntött, hogy a fegyverek jelenléte nagy veszély forrása, valaki feljelent és szétlövik az épületet, ahol semmiről sem tehető lányok is laknak, ezért a fegyvereket el kell tüntetni. Ez a feladat is rám várt. Ki kellett azonban várni egy biztonságos szünetet, amikor nem járt arra semmilyen tank, így kerültek a fegyverek az átellenben lévő Központi Tiszti Ház kertjébe. Egy igaz barátom segített a műveletben, amely messze kockázatosabb vállalkozás volt november 8—10. táján, mint a kiosztás. A kihallgatáson persze mindezt bevallottam Annak kivételével, hogy valamiben valaki is segített nekem. Mindig mindent magamra vállaltam. Nem hősiesség vezetett erre, hanem a dramaturgiai érzék. Ha társakra kenek akármit, azzal magamon nem segítek, ellenben belezavarhatnak a vallomásba. Egyébként minden kihallgatás után újra meg újra le kellett írnom a vallomásom. Nyilván azt szerették volna, ha eltévesztem és belezavarhatnak. A harmadik kísérlet után felhagytak ezzel. Persze másra is kíváncsiak voltak. A főiskola akkori vezetői közül, a mi volt osztályfőnökünk, Háy Gyula játszotta a legnagyobb szerepet a forradalomban azzal, hogy november 4-én hajnalban ő olvasta fel a magyar írók segélykiáltását a világ népeihez és kormányaihoz. Háy Gyula március 4-én már több hete letartóztatásban volt és én ezt természetesen tudtam. Háy Gyulát én, mint diákja nem szerettem, sőt mint az enyémtől merőben idegen szemléletű internacionalistát, kommunistát és moszkovitát megvetettem. Rideg ember volt, nem szerette és nem is ismerte a magyar irodalmat. Amikor róla kérdeztek, vele kapcsolatban is csak az igazat mondtam. Arra a kérdésre tehát, hogy milyen volt a viszonyom Háy Gyulával, azt válaszoltam, hogy „nem szerettem, mert kommunista volt”. Ezt a mondatomat, amikor kiszabadult évek múlva, és néhány hónapot itthon töltött Svájcba való távozása előtt, ő személyesen is megköszönte, mert hát valami kicsit csak számított a kihallgatásain és a bíróság előtt is. Ekkor már egy kicsit más szemmel néztünk egymásra. A Deák térről 8 nap után a Gyűjtőfogházba szállítottak zárt, zsúfolt rabot Mostani számunkból technikai okok miatt kimaradt Csurka István rendszeres heti összefoglalója, a Helyszíni közvetítés, de az elmúlt hét eseményeire a következő számunkban visszatér a szerző. Magyar Fórum 1993. július 1. Többször kihallgattak ezekben a napokban Fizikai kényszert, verést akkor nem alkalmaztak. Ellenben a lelki kényszerítésnek számtalan eszközét bevetették. Hallhattam például, hogy a szomszéd szobában hogyan püfölnek valakit, és az hogyan jajgat és nyöszörög. Maga a nyomozó, aki az ügyemet intézte, nem volt ellenséges magatartású, ellenben KÉZIRATOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA. AZ ALÁÍRT CIKKEKÉRT A SZERZŐK VISELIK A FELELŐSSÉGET. A SZERKESZTŐSÉG FENNTARTJA AZ ÍRÁSOK SZELLEMÉT ÉS TARTALMÁT NEM ÉRINTŐ RÖVIDÍTÉSEK JOGÁT. Magyar FórisM Közéleti hetilap A szerkesztőbizottság elnöke: CSURKA ISTVÁN Szerkesztőség: Kiadóhivatal: 1085 Budapest, 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Blaha Lujza tér 3. Telefon és telefax Levélcím: 1399 Bp. 267-4253 Pf.: 701/364 Főszerkesztő: Telefon: 138-2399 Kiadja: Krajczár Imre 138-4300. 138-3988 Magyar Fórum Szerkesztők: Kiadó KfL 266-4092 Felelős kiadó: Telefax: 266-4086 Csurka István . Készült: Szikra Lapnyomda Rt. 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. 93-722 Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán elnök-vezérigazgató Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál(HELIR. Budapest, Lehel u. 10/a. 1900), valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636 HELIR 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta, árusításban megvásárolható az alábbi terjesztők hírlapárusainál: Magyar Posta, Bikádi Kereskedelmi és Szolgáltató Bt., Enyedi Könyv- és Lapterjesztő Bt., Extra Hír Kft., Futár Bt., Passz Gmk., RH + Bt., R. Pressz Hírlap- és Könyvterjesztő Kft. Külföldön terjeszti a KULTÚRA Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat, Budapest: Postafiók 149. H-1389. HU ISSN 0865 - 3909 Meg nem rendelt kéziratokat, fényképeket és grafikákat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!