Magyar Fórum, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-04 / 18. szám
1995. május 4.Magyar FérfM , Gerő Ernőt magasztalja egy budapesti Duna-híd MÁRVÁNYBA VÉSETT HAZUGSÁG A második világháborúban a német hadsereg az orosz előrenyomulás feltartóztatására sorban felrobbantotta a budapesti Duna-hidakat. A Szabadság híd pesti oldalán márványba vésett szöveg szerint a rombolásból a „magyar cinkosok” is kivették részüket. ,,A német fasiszták és hazaáruló magyar cinkosaik 1945. január 16-án robbantották fel ezt a hidat. GERŐ ERNŐ közlekedésügyi miniszter vezetése alatt a demokratikus Magyarország mérnökeinek és munkásainak teremtő ereje egy esztendei megfeszített munkával újjáépítette. A Magyar Köztársaság a szabadságról nevezte el a hidat és Tildy Zoltán köztársasági elnök 1946. augusztus 20-án adta át ismét a fővárosnak.” ............... Demszkyék aranyfestékkel pingáltatták ki a megfakult vésetet... 'i fér/f . január 18-án hajnalban a német hadsereg fölrobbantotta az addig épen hagyott két Duna-hidat is. Az Erzsébet és a Lánchíd egy-egy lánckamráját robbantották föl, s ezzel megszűnt a katonaság és a polgári lakosság áramlása Buda irányába.» A német hadsereg 1944. március 19-én katonailag megszállta a háborúból kiugrani készülő Magyarországot. A területi és politikai függetlenségnek véget vető megszálláshoz nagymértékben hozzájárult az is, hogy a Kállay-kormány (Horthy Miklós támogatásával) sorban tagadta meg, illetve minden úton-módon igyekezett szabotálni a hazai zsidóság megsemmisítésére irányuló német megkereséseket. A megszállók azonnal elfoglalták a kulcsfontosságú stratégiai pontokat Budapesten és vidéken. A budapesti Duna-hidak hídfőinek még a közelébe sem mehettek a magyar fegyveres egységek. A német hadvezetés számára ekkor már világos volt az, hogy a szovjetek egy szép napon megérkeznek Budapestre. Az orosz előrenyomulás megtörése érdekében már 1944 őszén robbanószerkezeteket szereltek az összes budapesti Duna-hídra. Ezért következhetett be 1944. november 4-én (műszaki hiba folytán) az a robbanás, amelynek nyomán a csúcsforgalom kellős közepén vízbe rogyott a Margit híd keleti szakasza. Az Északi, illetve a Déli összekötő vasúti hidakat az orosz előrenyomulás miatt robbantották föl 1945.január 9-én és 12-én. Január közepén Pest szívében, a Nagykörútnak a Nyugati pályaudvar és a Rákóczi út közötti szakaszán húzódott a frontvonal. De ez az állapot is csak néhány napig tartott, mert az oroszok január 15-én már a Kálvin téren harcoltak. A németek aznap felrobbantották a Horthy Miklós (Petőfi) hidat, majd 16-án a Ferenc József (Szabadság) hidat is. Tóth Sándor, a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer katonatiszt-történésze a következő német katonai naplóbejegyzést idézi Budapest felszabadítása című könyvében: „A Horthy Miklós-hidat fel kellett robbantani”. 1945.január 16- án a Pesten harcoló német egységek olyan kétségbeejtő helyzetben voltak, hogy Hitler ezúttal már kénytelen volt zöld utat adni Pfeffer- Wildenbruch tábornoknak Pest feladására. Január 17- én az I. magyar hadtest jelentésében ez áll: „A német vezetés ma éjjel január 17- én Pestet feladja, a hidakat robbantja”. A korabeli visszaemlékezések, katonai iratok és a Budapest ostromát tárgyaló történelmi művek egyértelműen azt tanúsítják, hogy a budapesti Duna-hidak felrobbantását kizárólag a németek hajtották végre. Mindez, persze, nem zavarta a később hírhedtté vált „hídverőt”, Gerő Ernőt és bosszúvágyó társaságát abban, hogy az 1946 augusztusára újjáépített Szabadság híd pesti hídfőjén elhelyezze a történelmileg hazug feliratot. Az ilyen tartalmú felirat nagyon is beleillett az akkori képbe, hiszen a háború utáni évtizedekben a Rákosi—Gerő—Révai vezette magyargyűlölő haramiahad — s utódai manapság is — büntetlenül fasisztázhatott, antiszemitázhatott egy egész népet. Döbbenetes viszont, hogy ez a hazug felirat az 1990-es „rendszerváltás” után is ott éktelenkedhet a Szabadság hídon. Sőt a Demszky Gábor irányította Fővárosi Önkormányzat az utóbbi években aranyfestékkel pingáltatta ki a Kádár-rendszer idején kissé megfakult vésetet. / Hering József Mozdulj meg, Kapisztrán! A budai várnak több történelmi jelentőségű tere van. Ezek közé tartozik a Kapisztrán tér is. Bármennyire óvakodunk attól, hogy különösebb szimbolikus jelentéssel ruháznánk föl, mégis többet mond számunkra ma, mint amennyit romjai és ma álló épületei jelentenének csak úgy önmagukban. Ott magaslik az egykori Mária- Magdolna-templom tornya. Hirdeti a XV. század első felének egyházi és világi építő kedvét. Ám az egykori templom és kolostor még ennél is öregebb jó kétszáz esztendővel, ugyanis 1269-ben építtette a minorita rend. A köveket s a történelmi felkiáltójelként magasló tornyot az is zarándokhellyé tehetné, hogy ide temették az utolsó Árpád-házi királyunkat, III. Endrét 1301-ben. Nekünk ez bőven elegendő lenne, ám a dokumentumok azt is számon tartják, hogy itt koronázták meg I. Ferencet. A téren örök emlékezetül áll Kapisztrán János szobra, ki Hunyadi János mellett jeleskedett 1456-ban a nándorfehérvári csatában, nagy szerepet vállalván a sereg lelkesítésében. És hogy közelebb húzódjam immár a jelenhez és a jelképek eredetéhez, megállók a romtemplom szépen restaurált alapzatának keretében. Emlékezem, szemlélődöm. Köröttem zsonganak a bel- és külföldi turisták, ámulnak, fagylaltoznak és fényképeznek szakadatlan és mindenütt, mindent, amit megörökítésre méltónak tartanak. A torony zárva, az üveges ajtón felirat, hogy riasztóberendezéssel ellátott, vigyázat! Hadd legyen óvatosabb az a betörő... Itt állok az ajtó előtt, mellettem óriási napernyő alatt zöldséges ládák között árul gyümölcsöt, üdítőt, mindent a leleményes polgár. Hiába, nem Amerika, hanem Magyarország, a mostani, a lehetőségek országa! Ha kissé feljebb emelem a fejem, akkor megjelenik a XIII. századi keresztény magyar ég alatt az építők serege, a reneszánsz olasz mester, és a rajzokat utána hordó inas, magyar kőművesek falatozása délidőben (még nincs déli harangszó, arra várni kell majdnem 200 esztendőt), papok hálistenkednek ott, hogy sikerül tető alá hozni egy istenházát, hadd szelídüljön és fogadkozzék a magyar önnön s a haza javára... Mert hát templomban állok, ha el is hordta a pogány kor, meg Buda 1686- os ostroma e tetőt a fejem fölül — s ebben a templomban egy hatalmas piros ernyő alatt hűsöl és árul a kufár mindenféle portékát a mostani várnagy(ok) legnagyobb elégedettsége mellett. A négy méter magas ernyő árboca lánccal hozzákötve a romtorony villámhárítójához. Bennem az is fölrémlik, hogy ez a Jézus ostorára igencsak megérett kufár íratta ki az ajtóra a fenyegető szöveget a riasztóberendezésről. Elvégre nagy a forgalom, s drága a zöldség, a gyümölcs. At tartunk, kedves barátaim, a nemzet- s a kegyhelyek gyalázásában a budai királyi várban, ma, szocialisták, szabadelvűek, kommunisták országlása idején. Kapisztrán János szoboralakja mély lélegzetet vesz és fölordítani készül. Bal karjánál ott komorlik a Hadtörténelmi Intézet épülete. Abban feszegeti a lehetetlent is Erdős László ezredes uram, kinek 1991-ben nemzetközi kitüntetést adtak át a hazánkban a második világháború idején elesett katonák sírjainak fölkutatásáért és tisztességes megjelöléséért. Én mondom, valami krisztusi ostor kellene ide már, kiverni innét a gyalázatot, megtisztítani a templomainkat, kegyhelyeinket a megvadult „pénzváltóktól”. Mozduljon meg Kapisztrán végre, mint Szent László a kunok ellenében... Országirányítás izomból Franka Tibor elkövetett az új Magyarországban (1995. április18.) egy modellértékű interjút, amelytől a figyelmes olvasót töméntelen sok szomorúság és rémület foghatja el, már ha egyáltalán hajlamos ilyesféle érzésekre. A szomorúság és rémület oka tulajdonképpen maga az interjúalany, Baja Ferenc, de nem önmagában, mert ha csak egy tóőr volna valahol, legyintenénk: „Ilyen ez az ország!” Ám ő a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium feje, s ehhez képest fájdalmas a felismerés: „Szent Isten, hova süllyedtünk!”. Vissza. Baja Ferenc mondataiból látványosan kicsapódik és kikristályosodik a szocializmus esszenciája. Ha voltak halvány reményeink, hogy ez a világrontó eszme a múlté, mert örökre elszunnyadt, most szembenézhetünk a rideg valósággal. Aminek tulajdonképpen nem is az a lényege, hogy újra itt vannak, akik szocialista, állami tulajdont — tulajdonviszonyokat — akarnának kialakítani. Hiszen nem is olyan nagyon akarnak. Hanem az a lényege, hogy újra itt vannak azok, akik teljesen alkalmatlanok az ország irányítására. Mert alkalmatlanná teszi őket a habitusuk, a mentalitásuk. A „képességük”. Természetesen nem a hatalomszerző képességük. Ehhez ugyanis elég ígérni tudni, hazudni tudni. Hazudni a demokráciát, közben meg — ahogy Baja Ferenc is tette — öt hétig nem fogadni az újságírót. A hatalom megszerzéséhez elég megvásárolni a megvásárolhatókat. Elég, ha a környezetvédelmi tárca 4,4 millió forintot juttat Hankiss Elemérnek, hogy „kitalálja Magyarországot”. Elég, ha a kulturális, külügyi és a többi tárca sorra meneszti szellemi ellenfeleit, és helyükre ülteti a Baja-színvonalúakat ésmentalitásúakat. Elég, ha a Horn-Kuncze kormány etalonja ezt válaszolja Franka Tibor kétségeire: „Magam Hankiss Elemért alkalmasnak tartom arra, hogy a környezetvédelmi tudatformálásban is eredményeket képes elérni." A hatalom megtartásához azonban mindez megint nagyon kevés lesz. Ugyanis újra, vissza- és összetarthatatlanul szétrohad minden. Hankiss Elemérékkel nemhogy három évig, de most már öt percig sem lehet fenntartani a hozzáértés látszatát. Rohamosan csökken azok száma, akik könnyekre fakadnak a meghatódottságtól, hogy a Horn-Kuncze kormány mindezt értük teszi, nem ellenük. Értük veszi el a gyermekgondozási pénzeket, családi pótlékokat, fizettet tandíjat, és értük fizet a minisztérium 4,4 milliót a látványos rabhegyezésre. Ezt még ilyen közszolgálati és magánmédia állapotokkal sem lehet elhitetni. Az oroszok pedig már nincsenek itt, a megfélemlítés sem lehet annyira hatásos, mint a boldog kádári időkben. Ráadásul annak a kézivezérléses technikának, amelylyel újra az országot próbálják irányítani, változatlanul az a gyenge pontja, mint az előző évtizedekben: nem hagyja élni, szóhoz jutni az értelmeseket és okosokat, sem országosan, sem helyben, így utólag rá kell döbbennünk, hogy ez volt a leglényegibb sajátja szocializmusunknak, és nem az állami tulajdonviszonyok. És megint az fog bekövetkezni, hogy a saját nagyságuktól és elszántságuktól önmagukba révedő politikusaink nem veszik majd észre, hogy ismét középszer uralja az egész országot, ezért fog akadozni minden, ezért megy tönkre az is, ami eddig működött. Természetesen nem ezt akarják, de ez fog bekövetkezni. Működnek a reflexeik, nem ők tehetnek róla. Baja Ferenc bízik az eredményekben, Franka Tibor meg is kérdezi tőle: „Milyen eredményekre gondol?" Semmi nem beszédesebb, mint a válasz első mondata: „Bizonyos területeken rendet kell tenni." Országirányítás izomból. A cél helyes, nem azzal van a baj. Hanem azzal, hogy negyven évi tanulás sem volt elegendő, hogy szemléletükben csiszolódjanak, gazdagodjanak. Hatalmas apparátusokat állítanak fel a feketegazdaság visszaszorítására, miközben minden intézkedésükkel a feketegazdaságot táplálják, serkentik. De nem csak az ésszel, hanem a gerinccel is nagyon komoly gondok vannak. Nyolc hónap vakarózás és hatalmi önbebetonozás után ilyen március 12-ét produkálni, csak mert az ajtó mögött ott ácsorog két IMF-es bürokrata — nem vall túl nagy önbecsülésre. Jó lenne már egyszer a cseh miniszterelnökre, Klausra odafigyelni, aki pontosan tudja, hogy a megbecsülést mivel lehet igazán kivívni. Például azzal: ha fél napokat várakoztatják a cseh állampolgárokat a német határon, akkor a bejövő németeket is alaposabban meg kell vizsgálni, hadd érezzék a schengeni egyezmény hatását saját bőrükön is. .Manapság mindenkinek kevés pénze van, egyenlőre csak álom az ország környezeti rehabilitációja" — mondja Baja Ferenc, miután Hankissba helyezte a bizalmát. Ha álom, akkor a rá szánt pénzt akár el is lehet verni... Mély szomorúságunkban már csak az adhat üdítő reményt, hogy igaznak bizonyul a hír: a Szamizdat újság hamarosan „Pávián-díj”-ak kiosztásába kezd. Például a hónap legbutább nyilatkozatáért... Stolte Domokos