Magyar Fórum, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-25 / 21. szám
16 Magyar Fórum 1995. május 25. achmanfi - A megjelent tanulmányok és az Ön írásai ellenére a közvélemény úgyszólván semmit sem tud az ártéri gazdálkodásról. - A szántóföldi gazdálkodástól lényegét tekintve abban tér el, hogy nem képes profitot termelni. Vagyis az emberi tevékenység jelentős része arra irányul, hogy a gazdálkodás egésze fennmaradjon, megőrizve a természet állapotát olyannak, amilyen. Az Árpád-kor embere a természeti erőforrásokat a természetben betöltött szerepük alapján értékelte. E századokból számos oklevelünk maradt fenn, amelyek bizonyítják, hogy e korban az eláraszthatóság puszta ténye értéknövelő volt. A modern mezőgazdasági formák és az ezen alapuló ipari tevékenység egészen más értékeket tart fontosnak. Esetünkben azt a hányadot, amit korábban az egész rendszer fenntartására fordítottak, a profit előállítására használják fel. - Hogyan működött ez a rendszer „technikailag”? - Az ártéri gazdálkodás a víz szétterítésére és visszatartására épült. Alapegysége a fok, amelynek segítségével alulról fölfelé töltve az egyes ártéri öblözeteket, olyan vízcsapdákat állítottak fel a belső medencében, amelyek megfogták, tárolták az éltető nedvességet a szárazabb időszakra. A rendszer két irányban mozgatta a vizet: áradáskor az ártér, apadáskor a folyó medre felé. A vízháztartás egyensúlyáról e rendszer mellett a kiterjedt erdőségek gondoskodtak. Az általuk elpárologtatott víztömeg az uralkodó széliránynak megfelelően a Kárpát-medencébe összefutó folyók vízgyűjtő területein hullott le esőként, így a víz újra visszakerülhetett a sík vidékre. A klíma fennmaradását is segítette a gazdálkodás e módja, mérsékelve a kontinentális éghajlatot. Azt, hogy miként működött valójában az ártéri gazdálkodás, talán a korabeli halbőség példázza a legjobban: a halak ívása ugyanis egybeesett az árvizek idejével. Áradáskor a gyorsan felmelegedő laposokban rakták le ikráikat a halak, és a peték megtermékenyítése után a visszahúzódó vízzel együtt igyekezett vissza a folyó medrébe az ivadék és a szülő. Útjuk - a ritka rendkívüli árvizektől eltekintve - a fokokon keresztül vezetett. Ezt azonban a halászok olyan halfogó csapdákkal, cégekkel zárták el, amelyeken át csak az ivadék juthatott vissza a folyóba, így az egész árteret egyetlen hatalmas halgazdasággá változtatták. Folyóink legendás halbősége e halászat következménye, nem pedig a természet ingyen ajándéka. A halászat jogának korlátozásával a XIX. századra ez az egyensúly felborult. És mi történik ugyanekkor a természetben? - Sajnos, valami hasonló játszódik le ott is. A gazdasági egyensúly változásainak első jeleit a XIV-XV. században figyelhetjük meg. Ekkorra tehető az alföldi őserdők jelentős mértékű kiirtása. Ennek legsúlyosabb következménye a magasabb térségek kiszáradása, vele párhuzamosan a mélyártér elvizesedése. A folyóvölgy egyaránt szenved a víztől és annak hiányától. A másik jelentős változás a víz megrekedése. Míg korábban az Alföldet csakis élő vízfolyások jellemezték, addig a XV. századtól ezek folyamatosan kiszáradnak, időszakossá válnak. Medrüket eltömik a szárazabb időszakban megtelepülő növények és a később lerakott hordalék. Emellett a még állandó folyóvizeken, elsősorban a Körösökön és a Berettyón, illetve a hozzájuk hasonló kisebb vízfolyásokon is megjelennek az emberi művek, a malomgátak. Az eredmény: a lápok és a sárrétek gyors térhódítása. Ez a folyamat vezetett ahhoz a vízi világhoz, amelyik a XVIII-XIX. századi Alföldet jellemezte, amin ténylegesen változtatni kellett. A kérdés, hogy a beavatkozásokat a természeti folyamatok mentén a víz szétterítésével, mozgatásával, vagy azok ellenében a folyók gátak közé szorításával, az árhullámok gyors levezetésével, azaz végeredményben az ártér felszámolásával hajtják végre. Nos, a XIX. században az utóbbi megoldás mellett döntöttek, bár az ártér felszámolására irányuló kísérletek korábbi keletűek. - Mire gondol? - Az 1569. évi 12. törvénycikktől kezdve a Habsburgok egymást követően szorgalmazzák a töltésezést minden más lehetséges TX 5 megoldással szemben. Ennek egyik oka, hogy az ártéri haszonvételekből élő, saját önellátásukat majd minden téren megszervező autonóm közösségek kézben tartása megoldhatatlan feladatot jelent a központi hatalom számára. A falu közössége dönti el, mekkora felesleggel képes hozzájárulni ennek a központi hatalomnak a fenntartásához. A Habsburg— magyar viszonyt ismerve, ez nem lehetett túl sok. Az ártéri padlást sem gazdasági, sem katonai erővel nem lehetett leseperni. Az európai kultúrával rendelkező uralkodóháznak, amelyik nem is nagyon titkolta, mi a szándéka a magyarokkal, nem maradt más hátra, mint az ellenséges népcsoport gazdasági létalapjának megszüntetése. Az áttéréshez azonban a piaci igények olyan megjelenésére is szükség volt, mint a napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája... - A történelemnek azt a szakaszát, azt hiszem, már sokan ismerik, amikor is a XX. század fordulójára kialakul a mostani vízrendszer, és elkezdődik a belvízlevezetés, hozzálátnak az öntözés előkészítéséhez. Mi az, amit erről a korról még tudnunk kellene? - Ez az egyik legnagyobb gond. Megváltozik a folyók munkavégzésének jellege, a kiegyenesített vízfolyások egyre mélyebben vájják be medrüket, így elszívják a talajvizet. Ezt kiegészíti a belvízlevezető rendszer, amely szintén a kiszáradás irányába hat. Ráadásul mindez párosul egy, a globális felmelegedésből adódó éghajlatváltozással. Hogy ez mit jelent, arra vonatkozóan elegendő megemlíteni az 1994-es nyarat, amikor szinte visszapattantak a fölöttünk lévő száraz jégréteg-búráról a nyugat felől érkező időjárási frontok. A 40 fokos poklot alig néhányszor sikerült áttörni ezeknek a csapadékot szállító ciklonoknak. Emellett az aszály teljesen tönkretette, kiszárította a gátakat. Ha mégis be tudna törni a nedves időszak, aminek már meg kellett volna történnie, akkor az 1970-esnél is nagyobb árvízkatasztrófára kell számítanunk! Arról nem is beszélve, hogy folyóink nagy része az északkeleti, keleti határainkon túlról érkezik, ahol a magyarországinál is rosszabb a helyzet. Ha az árvíz mégis elmarad, akkor a folyamatok visszafordíthatatlanná válnak. Ez a szinte tervezhető katasztrófa nem kis mértékben annakköszönhető,” hogy még most, 1995-ben is, a jelenlegi vízgazdálkodási rendszert tartjuk fenn. Bár a nagy horderejű kérdés kutatójának nem feladata, hogy megtalálja a megoldást, de lehetnek elképzelései a jövőt illetően... - Talán meglepően hangzik, de a vízlépcsőzés lenne a megoldás egyik változata. Vagyis a kisköreihez hasonlóan síkvidéki tározókat kell kialakítani, természetesen az öntözőrendszerrel együtt. Ez egyébként egy nagyon régi keletű program, az 1870-es évektől kezdődően szorgalmazzák a folyószabályozásban résztvevő mérnökök a Tisza és mellékfolyóin való vízlépcsők megépítését. Feltételezhetően sokan haragszanak Önre az ötlete miatt a környezetvédők közül. - Nem a vízlépcsők, hanem az egész rendszer okozza a katasztrófát. Tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi vízrendszerhez épp úgy hozzátartoznak a vízlépcsők, mint mondjuk az emeletes házhoz a lépcsőház. Ha mi nem akarunk lépcsőházat, nem kell többszintes házat építenünk. Mellesleg én az egész rendszerrel a vízlépcsőket is elvetem. -És a másik változat? - A folyóvölgyre merőleges gátrendszer létrehozása. Ott, ahol az egyes folyóvölgyek közötti szintkülönbségek lehetővé teszik, hogy az ilyen gátak és az előttük futó árkok az egymást követő árhullámokat a másik folyóba tereljék és közöttük olyan területet legyen, ahol a víz biztonságban tárolható. Fekete Zsigmond írja a múlt században, hogy ő még látott így működő sáncmaradványokat a Temes és a Béga vidékén. - Ön egyik tanulmányában a következőket írja: a Habsburgok óta nem sok minden változott, vagyis azóta, hogy teljesen más szemléletben ellenünkre hoztak létre vízgazdálkodási módot és egy erre épülő kultúrát. Ez a kultúra uralja ma is az országot. E tekintetben soha nem volt rendszerváltozás és nem is várható, hogy ilyen lesz. Ezért nem hiszek abban, hogy visszaállítható lenne az ártéri vízgazdálkodás, hogy megmenthető lenne a Kárpát-medence. Ennyire reménytelen a dolog? Vannak ugyan próbálkozások, amelyek a régi vízgazdálkodási rendszer tapasztalatait próbálják hasznosítani, de ezek a kísérletek cseppnek számítanak a tengerben. A társadalmi feltételek még nem értek meg. A dolgot talán akkor veszik majd komolyan az emberek, ha egy nap száraz lábbal lehet átkelni a Tiszán. (Ha a Velencei-tavat nem töltenék folyamatosan, ott máris megtehetnénk! A szerk.) De akkor már késő lesz! A jelenlegi döntéshozóktól aligha lehet elvárni, hogy olyan gazdálkodást alakítsanak ki, vagy támogassanak, amely lehetővé tenné, hogy a Kárpát-medencében fél évszázad múlva is élni és gazdálkodni lehessen. Ők most csupán arra figyelnek, hogy ami itt megtermelhető, azt minél hamarabb, minél kegyetlenebb módon kipréseljék az emberekből és kivigyék innen. Lecserélni pedig nem lehet őket. Nincs is kikre. (Talán nem ilyen reménytelen a helyzet. A szerk.) Ha változtatnánk, a mostani erőfeszítések hasznát két-három nemzedék után látná a társadalom, miközben az elkezdett munka folyamatosságát is biztosítani kellene, hogy az utánunk jövők ne térjenek el a koncepciótól. Ilyen áldozatvállalás nehezen várható el egy olyan társadalomtól, amelyik egymás után épít energiatermelő egységeket, amelyek 50-60 évnél tovább nem üzemeltethetők, viszont évtízezredekig kellene a biztonságukat garantálni. Sokan úgy vélik, hogy a piramisok a fontosak, hogy valami maradjon utánunk. Én más véleményen vagyok. A Kárpátmedence életbentartását nagyobb teljesítménynek tartom minden piramisnál. Nem nyomot kell hagyni a földön, hanem elérni, hogy valaki járhasson a nyomunkban. - Ha ilyen kilátástalan a jövőnk, akkor miért folytatja ezt a küzdelmet, miért publikál? - Válasz helyett hadd vegyem kölcsön Hamvas Béla szavait: Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észtvesztő sebességgel zuhannak az állati lét alá és szótlanul megállja? Van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel, és azt higgye, ha ő kiáltozni fog, a lavina meg fog állni... Dr. Molnár Géza foglalkozását tekintve ügyész. Az árvízvédelem kérdéseivel a környezetvédelem jogi szabályozását taglaló dolgozata kapcsán kezdett foglalkozni. A Kárpát-medence ártéri gazdálkodásának kutatásáról szóló tanulmányai 1991-től 1994-ig folyamatosan jelentek meg az Országépítő című folyóiratban. Véleménye szerint a Tisza szabályozásánál nagyobb környezeti katasztrófa nem történt a Kárpát-medencében. Nem csak azért, mert következménye a végleges kiszáradás és elsivatagosodás lehet, de azért is, mert ez a szabályozás olyan vízgazdálkodási mód felett mondta ki a halálos ítéletet, amelyet honfoglaló őseink hoztak magukkal a Duna-Tisza mellékére és alkalmaztak sikerrel. A vele készített interjúnak különös időszerűséget ad a berlini konferencia, amelynek témája ugyan a földgolyó további felmelegedésének megakadályozása, ám mégiscsak arról szólt, hogy a modern civilizáció a fejlődés érdekében felzabálja a jövőjét és egy viszonylagos jólétért cserébe a fulladásos halált kínálja az emberiségnek. *B.KÚTVÖLGYI MIHÁLY FELVETELE Unyi Nagy Béla