Magyar Fórum, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1995-05-11 / 19. szám

1995. május 11. Magyar Fórusm Marxisták elsejére -m -­­emcsak két lábuk, í­l de két meggyőződő- X - síik is van az ellen­zékbe szorult balosoknak: egy, ha jól megy a soruk, egy pedig, ha rosszul. Az utóbbit elvhűségnek nevezik, amely­nek hiányát előszeretettel ol­vassák rá az üldözőbolyból megugrott szocialistákra. Május elsején a Vajdahu­­nyad vár mögött valameny­­nyi „elvhű” ellenzéki balol­dali sajtópultot nyitott: le­begtek a vörös transzparen­sek, nehogy a Petőfi-csarnok előtt szavaló Hornék túlsá­gosan elbízzák magukat. A kirekesztett balosokat mintha két szenvedély éltet­né: botrányt csinálni és nem odahallgatni. Jól felkészül­tek a munka ünnepére a tör­ténelem végcélját a szocializ­musban hirdető cikkeikkel, a kádárizmusban hívő veterán­jaikkal és munkásőrszerű propagandistáikkal. Itt van mindjárt a Balolda­lak című újság. A szamizda­­tosan szemérmes „Paramir” például úgy ír benne a na­gyobbik kormánypártról, mint valami megtántorodott vi­déki cselédlányról: „Most aztán itt áll ez a párt, baloldali is meg nem is, kormányoz meg nem is, van programja meg nincs is. És még három éve van vissza a nyugodt és elvhű ellenzékiségig.” Nincs ebben a mondatban egy csi­petnyi irigység, kispados vi­láglátás? Elvhű ellenzéki voltát az ember nemigen tagadhatja meg, bár idejét szívesebben töltené politikailag sikeresebb csapatokban. Elvhű lévén, nemcsak a többi csapatot nem szívleli, mert azok más színűek, hanem a sajátjából is azt a sort, amelyik éppen a pályán van. „Alfa” elárulja azt is, hogy „A szociállibera­­lizmus zászlaja alatt egy szűk réteg a Rózsadombon még gazdagabb és kiváltságosabb lett, a lakosság további ki­fosztása pedig még ma is foly­tatódik... Ezért persze min­den jóérzésű embernek veze­kelnie kell. Nos, a liberális József Attila-ünnepség ennek a vezeklésnek a része ” - ol­vashatjuk kissé fejcsóválva Farkasházyék neofreudiánus csoportterápiájáról. S ha nem csak vezekelnek, de félnek is? Vajon kitől? A Május 1. Társaság Híradója szerint magától a magyar néptől. A Biztonsági Blabla című írásból ugyanis megtud­hatjuk, hogy „Az a kormány, amely minden áron be akar lépni a NATO-ba, a saját biz­tonságát félti a saját népétől”. Telitalálat újmarxista fegy­verből! A Munkásjövő, az MSZMP lapja is azt szuggerálja az ol­vasónak, hogy az ellenálló szolga hatalmasabb, mint az úrhatnám úr. A május elsejei vezércikk szerint „Ma sem vesztették el időszerűségüket azok a gondolatok, amelye­ket Kádár János fejtett ki 1957 május elsején a Hősök terén lezajlott emlékezetes nagygyűlésen... ” Szerencsére a különböző generációk már­­már külön fajnak tekintik egy­mást: a fiatalok nem értik, hogy is lehettek volna párt­munkások, s a veteránok ér­zelgős magukba szállása he­lyett a krisnások dobjainak örülnek. A krisnások és a pult­juk mögött álló anarchisták fi­­ziognómiája merőben más, mint a veteránoké: rózsa­dombszerű jövőbe vetett hit ül az arcvonásaikon. A Szabadság, a „refor­mista” Munkáspárt is sok­kol. Stuber Ervin írásából megtudhatjuk, hogy „A vál­ság megszüntetésének egyet­len módja az állam szanálá­sa”. Ez nem is rossz, mond­juk, az állam elhalása he­lyett. Thürmerék minden­esetre keresik hozzá a mun­kásságot, és nehezménye­zik, hogy a MIÉP is beállt a vasutassztrájk támogatói közé. „Ez a munkásság?” Aztán krisnás dobütésként jó a telitalálat, a népre való utalás: „És előbb-utóbb a hallgatag sokaság is megszó­lal, túlkiáltva elnyomóit és a nyafogókat”. Akkor pedig liberális Jó­zsef Attila-ünnepség helyett Jancsó Miklós rendezésében felkészülhetünk arra, hogy egy új Saloi Köztársaság lelő­hető statisztái leszünk. A harc megindult, a párt keresi önmagát. -­n Tamáska Péter T 7.. ... . . Körülményeink és a kékek G­yalogolni jó. De nem akkor, ha nem férek fel a karo­mon lévő gyerekkel a buszra, trolira. Megszöksz, megszoksz, átszoksz, hirdeti kétértelmű bizalmas­kodással a méregdrága gigantplakát. Kétértelmű, mert nem is olyan bizonyos, hogy ez csak a trabantosoknak szól (akik nyil­ván szívesebben járnának márkás katalizátoros autóval, ha megengedhetnék maguknak). De a trabantosok csak a buszra szokhatnak át, illetve egyre inkább a gyaloglásra. A főváros kék-vörös vezetése követhetetlen gyorsasággal emeli a jegyek árát, s ezzel fordított arányban alakul az utazás színvonala. A buszok, villamosok egyre ritkábban járnak, ha pedig az utas elunja a hosszú várakozást, és gyalog vág neki az útnak, vagy más közlekedési megoldást választ, akkor megállapítják az il­letékesek, hogy kihasználatlan a járat, és­­ megszüntetik. A kör bezárul. Szép példáját láthattuk ennek május el­sején a Városligethez vezető járatokon. Lehet, hogy még most is többen vagyunk a kelleténél. Talán ezért sem elég hangos a nemzet lélekszáma miatt ag­gódók jajsikolya. Országunk fővárosában nap mint nap ta­pasztalhatja mindenki, aki közlekedik, aki a postán le­velet akar feladni, hivatalban megpróbál valamit elintézni, az orvosnál a sorát kivárni... Sokan vagyunk a meglevő la­kásállományra, a munkale­hetőségre is és még mennyi mindenre! Legalábbis ezt éreztetik velünk a „körülmé­nyeink”. Pedig - állítólag - szabadok vagyunk. Nincs idegen katona az országban és szabad válasz­tások voltak... De vajon sza­­bad-e az, aki mást sem lát a szabad sajtóban, csak azt, hogy ez, ami most van, még semmi, lesz ez még sokkal rosszabb is. A sajtó tényleg nem hazudik, ebben. Akkor miért is tartaná a magyar vá­lasztópolgár olyan fontosnak a sajtószabadságot? Mit kezdjen azzal a szabadsággal, amelyik csak kilátástalanságot kínál a számára? Egy országot nemcsak ka­tonailag lehet megszállni. Az igazi megszállás a lelkek folyamatos mérgezése, az életkedv, a remény elvétele, a nemzeti összefogás tuda­tos megakadályozása. És at­tól sem lesz még demokrá­cia, ha az eddigi egyetlen MSZMP helyett egyszerre öt MSZMP vagy MSZP kezd mű­ködni az országban. * Május elsején a Margitsziget már hagyományosan az SZDSZ-é. (Bárcsak csupán május elsején és csak a Margitszi­get lenne - mondják egyesek). Ez az orgonaillatú csodaszép tavaszi munkás (dolgozó) ün­nep ugyan nem kimondottan a hivalkodóan elitista SZDSZ- esek piros betűs napja (noha állítólag Pető-apuka valamikor, valameddig tán kárpitos is volt, mielőtt ávós párttitkárként „a a dolgozó népet szolgálta”), de a Mérleg utcában mindig is ad­tak a látszatra (public relations), tudják, hogy ilyen­tájt hízelegni kell a plebsnek egy kis dallal, tánccal, muzsikával. Közzé is tették a banzáj programját, hirdetésként, a Beszélő című „ellenzéki” hetilapjukban. A napi műsor gerince a muzsika. Úgymint: 12 óra­kor: A Törekvés SE Suttyó néptáncegyüttese, 13 óra­kor: PA-DÖ-DÖ koncert, 15 órakor: Kékfű együttes, co­untry és ír népzene, 16 óra­kor: Ando drom, autentikus cigány folklóregyüttes, 17 órakor: Budapester Kiesmer Band. A Suttyóról, a Kékfűről, az Ando dromról a szervező eszdéeszesek elmondják, hogy kik és mit játszanak, de a Budapester Kiesmer Band küldetése rejtve marad. Kutatok az emlékezetem­ben, íme az eredmény: A kilencvenes évek elején, a római parti tanácsi üdülő­ben megtartott majálison fél­óránként követte egymást a színpadon a magyar, a cigány és a zsidó népi zenekar. Demszky főpolgármester ke­délyesen cseverészett a ma­gyar népzenészek műsora alatt, majd környezetét csendre intve áhítattal adta át magát a Kiesmer Band művészetének. A cigány ze­nészek muzsikálása közben ismét bájcsevegett. Az SZDSZ-nek nem kelle­ne szégyellnie a ma (egyelő­re) egyetlen, Magyarorszá­gon működő zsidó folklóre­gyüttest, a Budapester Kies­mer Band-et. Miért mégis ez a titkolózás, ez a rejtőzkö­dés? Vagy ez már az SZDSZ sajátja? Benne van a kék vé­rében? Zólyomi Zoltán Merre haladunk? Az utóbbi években az Európai Közösséghez való csatlakozásunk reményében, az Európa Tanács ajánlásainak megfelelően „harmonizáltuk" a Btk.-t: egyes tételei kimaradtak, mások megváltoztak. Több bűncselekmény például szabálysértéssé mó­dosult. A további liberalizálás újabb következmé­nye, hogy drogból a halálos adag tízszerese is tart­ható lakásunkban jogkövetelmények nélkül, annyi te­hát, amennyi tíz ember halálát okozhatja, vagy amennyivel tíz személy öngyilkosságot követhet el. Fejlődnek, terbélyesednek a homoszexuális mozgalmak is. Eddigi sikereik után további követe­léseik vannak. A legutóbbi nyilvános tüntetésen egy gyermek is a mikrofonjuk elé állhatott. Ennél csak az volt megdöbbentőbb, hogy a felnőttek megtapsolták. A homokos követelések között szerepel az azo­nos neműek házasodásának engedélyezése és gyermeknevelésük lehetőségének elismerése. Dánia után fenti követelések elfogadása esetén mi lehetünk a másodikak Európában, így az alko­holizmus, az öngyilkosság, a válás, a várható élet­tartam- és születésszám-csökkenés mellett e té­ren is az élvonalba lendülünk. Felsejlenek a jövőbeli tipikus magyar jellemzői: alkoholista, szenvedélybeteg, aberrált, elvált, és ko­rán hal meg - ha nem lesz öngyilkos, vagy ha eset­leg meg sem születik. Fia mégis megszületik, akkor 6 elemit végez, alkalmatlan lesz a katonai szolgá­latra, illetve a szolgálatot megtagadhatja, de már 16 éves korában alkalmas lesz a próbaválasztáson való részvételre. Amikor is módjában áll azon ideológusok politikai gyakorlatára szavazni, akik a fentieket létrehozták. Papp D. Endre a­mm M­ ájus első napjának délelőttjén a fővárosi Dózsa György úton ballagtam, s közben eszembe ju­tottak az elmúlt évtizedek nagy felvonulásai. Azok a május elsejék! Sokáig a Sztálin-szobor talapzatá­ról fogadták országunk akkori vezetői a dolgozók hódola­tát. Egy októberi napon aztán rábukott a betonra a bronzba öntött diktátor, csak hatalmas csizmái meredeztek az égig, aztán azok is eltűntek. Évtizedekig bérelt helye volt ott Kádár elvtársnak, ahonnan a maga választotta udvaronca­ival integetett a felvonuló fővárosiaknak. Az egykori­ SZOT székház elé értem gondolataimba merülve. Ebben az épületben volt Gáspár elvtársnak, a nagy szakszervezeti vezetőnek és még nagyobb vadásznak - sokak szerint: vadirtónak - a főhadiszállása. Május else­jén Gáspár elvtársnak mindig jutott hely Kádár elvtárs mellett. Rá nem volt féltékeny soha az egykori Cserma­­nek, mert Gáspár nem tört a helyére. Másokról úgy hitte, hogy igen. Ezért több mint egy évtizeden át váltogatta a kedvenceit, akikről időről időre azt lehetett hinni: ez lesz az utód. Amikor ezt már sokan suttogták, és talán maga az érintett is elhitte, netán úgy is viselkedett, már dobták is, jöhetett a következő. Választék volt bőségesen. Az éppen ügyeletes kegyenc is onnan integethetett Kádár elv­társ árnyékából, május elsején. Máris az Építők székházához értem. Hatalmas épületet csináltak maguknak az építőiparhoz kapcsolódó szakszer­vezetek. Majdnem szemben az egykori Sztálin-szobor ta­lapzatával. Innen jól lehet látni mindent, ami a téren tör­ténik. Ezért itt helyezkedett el a rendezvénybiztosítás ki­helyezett parancsnoksága, élén a budapesti III/III-asok vezérkarával. Mint minden ilyen kommunista-szocialista rendezvény, a május elsejei felvonulás is agyon volt biztosítva. Kora reggel a felvonulás útvonalát megszállták az állambizton­sági titkosrendőrök. Minden házra jutott legalább kettő. Előkapták valahonnan a flögyit - akkoriban még volt ház­­felügyelő­­, átvizsgálták a pincét, a padlást, ezeket lezár­ták, a kulcsokat zsebre vágták, egy időben még a bejárati kapukat is kulcsra záratták. A bűnügyes nyomozókkal fel­­töltött állambiztonságiakból jutott mindenhova, még a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum tetejére is. A díszemelvény környékét a kormányőrök vigyázták. A kiválasztottakon kívül élő ember a nagyok közelébe nem juthatott. Kádár elvtárs úgy délidőben lejött az emel­vényről, és a kiválasztottak közül is legkiválasztottabb ri­porternek, Szepesi Györgynek nyilatkozatot adott arról, hogy elégedett az ünnepséggel, a szocializmus töretlen építésével, meg a proletár internacionalizmussal. Amikor a nagyok elfoglalták a helyüket, már minden biztosító - rendőr, kormány­őr, állambiztonságis, munkás­őr, ifjúgárdista, miegymás­­ a helyén volt, és megindulha­tott a menet. Jöttek a budapesti kerületek. Jött Csepel, az akkor még vörösnek nevezett, meg jött Angyalföld. Bömbölt a zene, „Május elsejéről szóljon az ének”. Néha kicsit csendesebbre fogták, hogy érchangon a fülünkbe or­dítsák. Üdvözöljük a Minisztertanács és a SZOT Munka Vörös Vándorzászlajával kitüntetett ennyiszeres vagy any­­nyiszoros kiváló vállalatot!” Valamikor az 1970-es évek második felében többször is elhangzott a Medicor Művek neve. Jöttek a medicorosok, sűrű tömött sorban. Sztárolt vezérigazgatójuk, Martos Ist­ván elvtárs, aki akkortájt a legfelkapottabb gazdasági zse­ninek számított, helyet kapott a díszemelvényen. Kádár elvtárs közeléből nézhette az alárendeltjei integetését. Közben bizonyára az is megfordult a fejében, hogy az a pofátlan ismeretlen ott van-e a vonulók között, aki nem­régiben a napi hivatalos postájába egy hatágú csillagot csempészett, a vezérigazgató bizonyos palástolt, bár alig leplezhető kötődéseire utalva. Ez az ügy akkoriban meg­lehetősen kínos volt, egyre többen suttogták, mivelhogy akkoriban a magyar égen az ötágú vörös csillagot ragyog­­tatták, a hatágúval még igencsak csínján kellett bánni. Az­óta persze a helyzet sokat változott. Az Építők székháza még arról is nevezetes volt, hogy rendszerint a tetején fészkeltek a tévések. Onnan kivá­lóan be lehetett mutatni a felvonuló színpompás tömege­ket. De a sűrű tömött sorok lassan-lassan megritkultak, évről évre szellőssebbé váltak. Gyorsan át kellett kap­csolni az utcai kameraállásokra, onnan még a ritkább is sűrűbbnek volt mutatható. Mentem, bandukoltam a Dózsa György úton május el­sején. Pont ellenkező irányban, mint hajdan a hatalmas tömeg menetelt, állítólag töretlen hittel, a szocializmus út­ján a kommunizmus felé. A Regnum Marianum irányába mentem. Abban a reményben, hogy szépen, lassan csak odaérek, odaérünk egyszer Mária országába. Akiket évti­zedeken át a szocializmus útján terelgettek, már biztosan soha nem fognak célba érni. \­­ Margó Lajos 3

Next