Magyar Fórum, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-11 / 19. szám
1995. május 11. Magyar Fórusm Marxisták elsejére -m -emcsak két lábuk, íl de két meggyőződő- X - síik is van az ellenzékbe szorult balosoknak: egy, ha jól megy a soruk, egy pedig, ha rosszul. Az utóbbit elvhűségnek nevezik, amelynek hiányát előszeretettel olvassák rá az üldözőbolyból megugrott szocialistákra. Május elsején a Vajdahunyad vár mögött valamenynyi „elvhű” ellenzéki baloldali sajtópultot nyitott: lebegtek a vörös transzparensek, nehogy a Petőfi-csarnok előtt szavaló Hornék túlságosan elbízzák magukat. A kirekesztett balosokat mintha két szenvedély éltetné: botrányt csinálni és nem odahallgatni. Jól felkészültek a munka ünnepére a történelem végcélját a szocializmusban hirdető cikkeikkel, a kádárizmusban hívő veteránjaikkal és munkásőrszerű propagandistáikkal. Itt van mindjárt a Baloldalak című újság. A szamizdatosan szemérmes „Paramir” például úgy ír benne a nagyobbik kormánypártról, mint valami megtántorodott vidéki cselédlányról: „Most aztán itt áll ez a párt, baloldali is meg nem is, kormányoz meg nem is, van programja meg nincs is. És még három éve van vissza a nyugodt és elvhű ellenzékiségig.” Nincs ebben a mondatban egy csipetnyi irigység, kispados világlátás? Elvhű ellenzéki voltát az ember nemigen tagadhatja meg, bár idejét szívesebben töltené politikailag sikeresebb csapatokban. Elvhű lévén, nemcsak a többi csapatot nem szívleli, mert azok más színűek, hanem a sajátjából is azt a sort, amelyik éppen a pályán van. „Alfa” elárulja azt is, hogy „A szociálliberalizmus zászlaja alatt egy szűk réteg a Rózsadombon még gazdagabb és kiváltságosabb lett, a lakosság további kifosztása pedig még ma is folytatódik... Ezért persze minden jóérzésű embernek vezekelnie kell. Nos, a liberális József Attila-ünnepség ennek a vezeklésnek a része ” - olvashatjuk kissé fejcsóválva Farkasházyék neofreudiánus csoportterápiájáról. S ha nem csak vezekelnek, de félnek is? Vajon kitől? A Május 1. Társaság Híradója szerint magától a magyar néptől. A Biztonsági Blabla című írásból ugyanis megtudhatjuk, hogy „Az a kormány, amely minden áron be akar lépni a NATO-ba, a saját biztonságát félti a saját népétől”. Telitalálat újmarxista fegyverből! A Munkásjövő, az MSZMP lapja is azt szuggerálja az olvasónak, hogy az ellenálló szolga hatalmasabb, mint az úrhatnám úr. A május elsejei vezércikk szerint „Ma sem vesztették el időszerűségüket azok a gondolatok, amelyeket Kádár János fejtett ki 1957 május elsején a Hősök terén lezajlott emlékezetes nagygyűlésen... ” Szerencsére a különböző generációk mármár külön fajnak tekintik egymást: a fiatalok nem értik, hogy is lehettek volna pártmunkások, s a veteránok érzelgős magukba szállása helyett a krisnások dobjainak örülnek. A krisnások és a pultjuk mögött álló anarchisták fiziognómiája merőben más, mint a veteránoké: rózsadombszerű jövőbe vetett hit ül az arcvonásaikon. A Szabadság, a „reformista” Munkáspárt is sokkol. Stuber Ervin írásából megtudhatjuk, hogy „A válság megszüntetésének egyetlen módja az állam szanálása”. Ez nem is rossz, mondjuk, az állam elhalása helyett. Thürmerék mindenesetre keresik hozzá a munkásságot, és nehezményezik, hogy a MIÉP is beállt a vasutassztrájk támogatói közé. „Ez a munkásság?” Aztán krisnás dobütésként jó a telitalálat, a népre való utalás: „És előbb-utóbb a hallgatag sokaság is megszólal, túlkiáltva elnyomóit és a nyafogókat”. Akkor pedig liberális József Attila-ünnepség helyett Jancsó Miklós rendezésében felkészülhetünk arra, hogy egy új Saloi Köztársaság lelőhető statisztái leszünk. A harc megindult, a párt keresi önmagát. -n Tamáska Péter T 7.. ... . . Körülményeink és a kékek Gyalogolni jó. De nem akkor, ha nem férek fel a karomon lévő gyerekkel a buszra, trolira. Megszöksz, megszoksz, átszoksz, hirdeti kétértelmű bizalmaskodással a méregdrága gigantplakát. Kétértelmű, mert nem is olyan bizonyos, hogy ez csak a trabantosoknak szól (akik nyilván szívesebben járnának márkás katalizátoros autóval, ha megengedhetnék maguknak). De a trabantosok csak a buszra szokhatnak át, illetve egyre inkább a gyaloglásra. A főváros kék-vörös vezetése követhetetlen gyorsasággal emeli a jegyek árát, s ezzel fordított arányban alakul az utazás színvonala. A buszok, villamosok egyre ritkábban járnak, ha pedig az utas elunja a hosszú várakozást, és gyalog vág neki az útnak, vagy más közlekedési megoldást választ, akkor megállapítják az illetékesek, hogy kihasználatlan a járat, és megszüntetik. A kör bezárul. Szép példáját láthattuk ennek május elsején a Városligethez vezető járatokon. Lehet, hogy még most is többen vagyunk a kelleténél. Talán ezért sem elég hangos a nemzet lélekszáma miatt aggódók jajsikolya. Országunk fővárosában nap mint nap tapasztalhatja mindenki, aki közlekedik, aki a postán levelet akar feladni, hivatalban megpróbál valamit elintézni, az orvosnál a sorát kivárni... Sokan vagyunk a meglevő lakásállományra, a munkalehetőségre is és még mennyi mindenre! Legalábbis ezt éreztetik velünk a „körülményeink”. Pedig - állítólag - szabadok vagyunk. Nincs idegen katona az országban és szabad választások voltak... De vajon szabad-e az, aki mást sem lát a szabad sajtóban, csak azt, hogy ez, ami most van, még semmi, lesz ez még sokkal rosszabb is. A sajtó tényleg nem hazudik, ebben. Akkor miért is tartaná a magyar választópolgár olyan fontosnak a sajtószabadságot? Mit kezdjen azzal a szabadsággal, amelyik csak kilátástalanságot kínál a számára? Egy országot nemcsak katonailag lehet megszállni. Az igazi megszállás a lelkek folyamatos mérgezése, az életkedv, a remény elvétele, a nemzeti összefogás tudatos megakadályozása. És attól sem lesz még demokrácia, ha az eddigi egyetlen MSZMP helyett egyszerre öt MSZMP vagy MSZP kezd működni az országban. * Május elsején a Margitsziget már hagyományosan az SZDSZ-é. (Bárcsak csupán május elsején és csak a Margitsziget lenne - mondják egyesek). Ez az orgonaillatú csodaszép tavaszi munkás (dolgozó) ünnep ugyan nem kimondottan a hivalkodóan elitista SZDSZ- esek piros betűs napja (noha állítólag Pető-apuka valamikor, valameddig tán kárpitos is volt, mielőtt ávós párttitkárként „a a dolgozó népet szolgálta”), de a Mérleg utcában mindig is adtak a látszatra (public relations), tudják, hogy ilyentájt hízelegni kell a plebsnek egy kis dallal, tánccal, muzsikával. Közzé is tették a banzáj programját, hirdetésként, a Beszélő című „ellenzéki” hetilapjukban. A napi műsor gerince a muzsika. Úgymint: 12 órakor: A Törekvés SE Suttyó néptáncegyüttese, 13 órakor: PA-DÖ-DÖ koncert, 15 órakor: Kékfű együttes, country és ír népzene, 16 órakor: Ando drom, autentikus cigány folklóregyüttes, 17 órakor: Budapester Kiesmer Band. A Suttyóról, a Kékfűről, az Ando dromról a szervező eszdéeszesek elmondják, hogy kik és mit játszanak, de a Budapester Kiesmer Band küldetése rejtve marad. Kutatok az emlékezetemben, íme az eredmény: A kilencvenes évek elején, a római parti tanácsi üdülőben megtartott majálison félóránként követte egymást a színpadon a magyar, a cigány és a zsidó népi zenekar. Demszky főpolgármester kedélyesen cseverészett a magyar népzenészek műsora alatt, majd környezetét csendre intve áhítattal adta át magát a Kiesmer Band művészetének. A cigány zenészek muzsikálása közben ismét bájcsevegett. Az SZDSZ-nek nem kellene szégyellnie a ma (egyelőre) egyetlen, Magyarországon működő zsidó folklóregyüttest, a Budapester Kiesmer Band-et. Miért mégis ez a titkolózás, ez a rejtőzködés? Vagy ez már az SZDSZ sajátja? Benne van a kék vérében? Zólyomi Zoltán Merre haladunk? Az utóbbi években az Európai Közösséghez való csatlakozásunk reményében, az Európa Tanács ajánlásainak megfelelően „harmonizáltuk" a Btk.-t: egyes tételei kimaradtak, mások megváltoztak. Több bűncselekmény például szabálysértéssé módosult. A további liberalizálás újabb következménye, hogy drogból a halálos adag tízszerese is tartható lakásunkban jogkövetelmények nélkül, annyi tehát, amennyi tíz ember halálát okozhatja, vagy amennyivel tíz személy öngyilkosságot követhet el. Fejlődnek, terbélyesednek a homoszexuális mozgalmak is. Eddigi sikereik után további követeléseik vannak. A legutóbbi nyilvános tüntetésen egy gyermek is a mikrofonjuk elé állhatott. Ennél csak az volt megdöbbentőbb, hogy a felnőttek megtapsolták. A homokos követelések között szerepel az azonos neműek házasodásának engedélyezése és gyermeknevelésük lehetőségének elismerése. Dánia után fenti követelések elfogadása esetén mi lehetünk a másodikak Európában, így az alkoholizmus, az öngyilkosság, a válás, a várható élettartam- és születésszám-csökkenés mellett e téren is az élvonalba lendülünk. Felsejlenek a jövőbeli tipikus magyar jellemzői: alkoholista, szenvedélybeteg, aberrált, elvált, és korán hal meg - ha nem lesz öngyilkos, vagy ha esetleg meg sem születik. Fia mégis megszületik, akkor 6 elemit végez, alkalmatlan lesz a katonai szolgálatra, illetve a szolgálatot megtagadhatja, de már 16 éves korában alkalmas lesz a próbaválasztáson való részvételre. Amikor is módjában áll azon ideológusok politikai gyakorlatára szavazni, akik a fentieket létrehozták. Papp D. Endre amm M ájus első napjának délelőttjén a fővárosi Dózsa György úton ballagtam, s közben eszembe jutottak az elmúlt évtizedek nagy felvonulásai. Azok a május elsejék! Sokáig a Sztálin-szobor talapzatáról fogadták országunk akkori vezetői a dolgozók hódolatát. Egy októberi napon aztán rábukott a betonra a bronzba öntött diktátor, csak hatalmas csizmái meredeztek az égig, aztán azok is eltűntek. Évtizedekig bérelt helye volt ott Kádár elvtársnak, ahonnan a maga választotta udvaroncaival integetett a felvonuló fővárosiaknak. Az egykori SZOT székház elé értem gondolataimba merülve. Ebben az épületben volt Gáspár elvtársnak, a nagy szakszervezeti vezetőnek és még nagyobb vadásznak - sokak szerint: vadirtónak - a főhadiszállása. Május elsején Gáspár elvtársnak mindig jutott hely Kádár elvtárs mellett. Rá nem volt féltékeny soha az egykori Csermanek, mert Gáspár nem tört a helyére. Másokról úgy hitte, hogy igen. Ezért több mint egy évtizeden át váltogatta a kedvenceit, akikről időről időre azt lehetett hinni: ez lesz az utód. Amikor ezt már sokan suttogták, és talán maga az érintett is elhitte, netán úgy is viselkedett, már dobták is, jöhetett a következő. Választék volt bőségesen. Az éppen ügyeletes kegyenc is onnan integethetett Kádár elvtárs árnyékából, május elsején. Máris az Építők székházához értem. Hatalmas épületet csináltak maguknak az építőiparhoz kapcsolódó szakszervezetek. Majdnem szemben az egykori Sztálin-szobor talapzatával. Innen jól lehet látni mindent, ami a téren történik. Ezért itt helyezkedett el a rendezvénybiztosítás kihelyezett parancsnoksága, élén a budapesti III/III-asok vezérkarával. Mint minden ilyen kommunista-szocialista rendezvény, a május elsejei felvonulás is agyon volt biztosítva. Kora reggel a felvonulás útvonalát megszállták az állambiztonsági titkosrendőrök. Minden házra jutott legalább kettő. Előkapták valahonnan a flögyit - akkoriban még volt házfelügyelő, átvizsgálták a pincét, a padlást, ezeket lezárták, a kulcsokat zsebre vágták, egy időben még a bejárati kapukat is kulcsra záratták. A bűnügyes nyomozókkal feltöltött állambiztonságiakból jutott mindenhova, még a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum tetejére is. A díszemelvény környékét a kormányőrök vigyázták. A kiválasztottakon kívül élő ember a nagyok közelébe nem juthatott. Kádár elvtárs úgy délidőben lejött az emelvényről, és a kiválasztottak közül is legkiválasztottabb riporternek, Szepesi Györgynek nyilatkozatot adott arról, hogy elégedett az ünnepséggel, a szocializmus töretlen építésével, meg a proletár internacionalizmussal. Amikor a nagyok elfoglalták a helyüket, már minden biztosító - rendőr, kormányőr, állambiztonságis, munkásőr, ifjúgárdista, miegymás a helyén volt, és megindulhatott a menet. Jöttek a budapesti kerületek. Jött Csepel, az akkor még vörösnek nevezett, meg jött Angyalföld. Bömbölt a zene, „Május elsejéről szóljon az ének”. Néha kicsit csendesebbre fogták, hogy érchangon a fülünkbe ordítsák. Üdvözöljük a Minisztertanács és a SZOT Munka Vörös Vándorzászlajával kitüntetett ennyiszeres vagy anynyiszoros kiváló vállalatot!” Valamikor az 1970-es évek második felében többször is elhangzott a Medicor Művek neve. Jöttek a medicorosok, sűrű tömött sorban. Sztárolt vezérigazgatójuk, Martos István elvtárs, aki akkortájt a legfelkapottabb gazdasági zseninek számított, helyet kapott a díszemelvényen. Kádár elvtárs közeléből nézhette az alárendeltjei integetését. Közben bizonyára az is megfordult a fejében, hogy az a pofátlan ismeretlen ott van-e a vonulók között, aki nemrégiben a napi hivatalos postájába egy hatágú csillagot csempészett, a vezérigazgató bizonyos palástolt, bár alig leplezhető kötődéseire utalva. Ez az ügy akkoriban meglehetősen kínos volt, egyre többen suttogták, mivelhogy akkoriban a magyar égen az ötágú vörös csillagot ragyogtatták, a hatágúval még igencsak csínján kellett bánni. Azóta persze a helyzet sokat változott. Az Építők székháza még arról is nevezetes volt, hogy rendszerint a tetején fészkeltek a tévések. Onnan kiválóan be lehetett mutatni a felvonuló színpompás tömegeket. De a sűrű tömött sorok lassan-lassan megritkultak, évről évre szellőssebbé váltak. Gyorsan át kellett kapcsolni az utcai kameraállásokra, onnan még a ritkább is sűrűbbnek volt mutatható. Mentem, bandukoltam a Dózsa György úton május elsején. Pont ellenkező irányban, mint hajdan a hatalmas tömeg menetelt, állítólag töretlen hittel, a szocializmus útján a kommunizmus felé. A Regnum Marianum irányába mentem. Abban a reményben, hogy szépen, lassan csak odaérek, odaérünk egyszer Mária országába. Akiket évtizedeken át a szocializmus útján terelgettek, már biztosan soha nem fognak célba érni. \ Margó Lajos 3