Magyar Fórum, 1997. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám, 10. évfolyam, 1. szám)
1997-07-31 / 31. szám
1997. július 31. Magyar Fórum Fekete Gyula naplójából Bácsi egy Mónitól Azt írja E Gy. a levelében: A Magyar Írószövetség első kongresszusát 1951 áprilisában tartották. A kongresszuson Benjámin László a következőket mondotta: „A múlt század írója, ha gyermekkorát történetesen falun töltötte, húsz év múlva, gyermekkori emlékei alapján megírhatta a falusi életet, nem kellett attól tartania, hogy időközben akár az anyagi élet körülményeiben, akár az emberek tudatában, akár a tájban különösebb változások történtek volna. Vajon ha a mai magyar író a parasztságról hitelesen akar írni, megelégedhetik-e azzal, hogy akár egy évvel ezelőtti tapasztalatok alapján ábrázolja parasztságunk életét?” - Azóta megszűnt a parasztság, megszűnőben a belőle származó értelmiség. Vajon a népi irodalom és annak olvasottsága is megszűnik? Kérdésére kezdem azon a választ: a muzsikok is megszűntek. Tolsztoj muzsikjai. Az ógörögök is, Aristophanes, Sophokles, Euripides drámahősei, kiveszett Shakespeare világa, nemcsak a Veres Péteré, a szegényparasztok, napszámosok, cselédek, pályamunkások. De csak a kor valóságából veszett ki mind, a nagy művekben továbbél, még csak el sem távolodott tőlünk, hiszen a közelséget, a rokonságot, olykor már-már az azonosságot, és nem az időbeli távolságot érezzük a nagy művek hőseiben. Öntörvényű világ a művészeté, s épp az a fő jellemzője s egyben minőségi próbája, hogy nem fog rajta az idő. A nagy művek hősei halhatatlanok, pedig minden egyéb irodalom olvasottságával együtt, ebben is másoljuk a veszni indult Nyugat korlátoltságait. Korántsem biztos, hogy nyerünk vele, ha bekapcsoljuk az Internetbe az iskolákat, de az semmiképp sem ártana, ha előbb megtanulnának a gyerekek olvasni. Könnyen olvasni, kedvtelésből olvasni. Olyan szenvedéllyel olvasni, hogy mindennapos szükségletükké váljék az olvasás. Tanúi vagyunk, hogy a piacosított „tömegkultúra” hogyan süllyeszti - más romboló tényezőkkel együtt - fogyasztóit egyben-másban a barlangkor szintjére. Hogyan válik kiszolgáltatottjává az agymosott tömeg a világot behálózó, a gondolatot gúzsba kötő reklámnak. Mert egyre inkább a reklám vezérli a modernnek mondott társadalmakat. A politikát, a gazdaságot, a kultúrát, az egész közéletet a reklám vezérli. S a magánéletet még teljesebben, akár azt a piacosított legintimebb zugát is, melyet - már végképp alaptalanul - „szerelemnek” mondanak. Nekrológ helyett Azt írja továbbá a levelében E Gy.: „1857 novemberében mutatták be Egressy Gábor főszereplésével Jókai Mór Dózsa György c. történelmi drámáját. Ebben a címszereplő a következőket mondja: »Én, a szegény pár elhagyott fia bizonnyal esküszöm előttetek, hogy akik ott a földet mívelik, s naponkint attól várnak minden áldást, e földet ők hően szeretni tudják. Anyánk, hazánk, egész világ nekünk ez.« Az elmúlt évtizedek megszüntették a parasztságot magát, az így létrejött falusi lakosságból, a mezőgazdasági bérmunkásokból kiölve a föld iránti szeretetet. Vajon a mezőgazdasági dolgozókban kiújulhat még valamikor a föld iránti szeretet és vágy?” - Eszembe juttatja az idézet az orosházi Varga Feri bácsit. Verespéteri arc, pontosan fogalmazott, kerek mondatok. Tanyán élt, több száz könyvet begyűjtött, Németh László minden elérhető könyvét megszerezte. Őrzöm beszélgetésünkről a magnószalagot. - Én a paraszti munkát soha nem éreztem tehernek. Még a rossz időben se; szinte jólesett az embernek érezni, hogy ezt is kibírom. Testet-lelket megedző állapot a parasztember élete. Változatos munka. Alkotómunka. És minden évben minden újrakezdődik, és ez olyan változatosságot ad, hogy soha nem lehetne abbahagyni, ha élnénk. Szinte azt mondhatom, beteg se lehet az ember a paraszti munka mellett - nincs rá idő... Az a nagy hit, hogy mindennek mindig újra kell kezdődni, mert ez a világ rendje, az a nagy hit élteti az embert, az utolsókig is tele reményekkel élteti. Lehetséges, én is elfogult vagyok, ha leszámítom (amit persze nem kellene leszámítani) a kiszolgáltatottságot a természetnek, az időjárásnak, a pusztító állati, növényi károknak, a piacnak, a mindenkori parasztnyúzó hatalmaknak, a társadalmi rangkórságnak - azt kell mondjam: nem volt és már soha nem is lesz teljesebb élet a paraszténál. A körülötte egységbe fonódó emberi, állati, növényi élet legközepén szinte a Teremtő szerepében tette a dolgát, mint ennek a magateremtette magánkisvilágnak alkotója, mindennapos újjáteremtője és felelős gondozója. Piacisten ezt az életformát nem tűrhette el. Még valamit, ami talán a halálra ítélt életformából valamelyest átörökíthető. A paraszti élet minden mozzanata arra nevelte az embert, méghozzá keményen, szigorúan nevelve arra, hogy gondolkozzék előre, hónapokkal, évekkel, akár egykét nemzedékkel előbbre. Ha őszidőben kiment a határba szántani-vetni, már ott fodrozott előtte aranysárgán a látomás: a jövő nyári búzamező. A ma született kiscsikóban már a betanított, jól húzó lovat látta, amely pár év múlva leváltja az öregedő rudast. Ha fát ültetett, ínyén a jövendő gyümölcsök ízét, bőrén a majdani árnyék hűsét érezte. Ha épített egy malacólat a portán, ha kutat ásott, ha betonba ágyazott egy kapuoszlopot, mind azzal a számítással tette, hogy az unokái is hasznát láthassák. Nem holmi ábrándos képzelgés volt ez, a paraszti élet szorította rá, hogy törődjék a jövővel, meglehet, többet a jövővel, mint a mai nappal. Ahogyan a betakarított terményből is az elsőbbség a vetőmagnak valót, a jövő évi kenyeret illette, és a maradékból jutott, amennyi jutott a mai kenyérre. S az adóhivatalnak, a vásárfiának. Annyira átszőtték a jövő gondjai a parasztember mindennapjait, gondolkozását, annyira minden terve, minden tennivalója a jövő ígéretében fogant, hogy ez a jövőtudat a paraszti világban erkölccsé szilárdult, olykor önsanyargató aszkézissel megtagadva, megvetve, elutasítva a mának éles korabeli változatait. Lecsengő mítoszok Hogy a parasztság egyenes utódaiban megújulhat-e a föld iránti szeretet? A hajdani aligha. Hiszen önmagában „a föld szeretete” sem fejezi ki, mi volt a parasztnak a föld: lételeme, a család létbiztonsága, a mindennapos lehetőség munkára, alkotásra, teremtésre. A siker reményével éltető, aszály, jégverés, kudarc után újrakezdésre biztató. És társadalmi rangjelzés, az önállóság, az öntudat, az emberi tartás vagy épp a gőg forrása. És a paraszt, a korabeli kisember számára egyáltalán elérhető személyes szabadság, függetlenség. Emelje csak meg a kalapját a főszolgabíró is, ha átlépte a kapuküszöböt. Mindez együtt már mítosz. S a mai és a holnapi földművelő-gazdálkodó-vállalkozó ember életében nemigen jut hely ennek a mítosznak. Valamilyen formában azért megújulhat „a föld szeretete”. Sok százezer gondosan művelt parcellán már ez a szeretet csírázik, okos szövetkezeti formák is nevelhetik majd. Kihalóban azok a nemzedékek, amelyekben „a föld szeretete” soha be nem gyógyuló sebeket kapott. (Vajon él még az a makói gazda, aki a „mezőgazdaság kollektivizálása” idején kiforgatta a földet a virágcserepekből is: Ez se kell! Semmi se kell!) Voltaképp mítosz a hajdani „paraszt” fogalma is, olykor csordultig romantikával, s a mai „föld népe” jó irányban távolodik el ettől a mítosztól. Csak a nagypolitika nem fogta még fel, hogy a mai paraszt - vagy akárminek nevezzük - már nehezen tűri el, hogy fát vágjanak a hátán, s lekopnak róla a történetileg rátapadt vonások - primitív, balek, együgyű és sokkalta kisebb létszámával is minden eddiginél fontosabb tényezőjévé nő az országos politikának. Történelmi érvényű példát adott erre a Metész. Követendő példát nemcsak az ellekvárosodott értelmiségnek, a berozsdált vasöklű munkásságnak is. Lám, az enyészet tenyészetében, ebben az agyonmanipulált, a 72 százalékos parlamenti többséggel aládúcolva is roskatag világban lehet valóban független érdekképviseletet teremteni. Az időtlen „életanyag” Hogy a kivesző világgal együtt megszűnik a művészi ábrázolás lehetősége is? Talán épp ellenkezőleg: írónak, művésznek szinte felkínálkozik ez a letűnt világ, kivált, amelyről gyermekkori személyes emlékei, élményei maradtak. Móricz szerint a gyermekkor élményvilága az író számára egész életére, egész munkásságára meghatározó, de itt másról van szó. Gondoljuk meg: a java irodalomművészet sohasem direkt, kiváltképp nem az, ha a jelenkor az ábrázolás tárgya. Olyan áttételekkel ábrázolja a jelent is, hogy megragadhassa benne, kibonthassa belőle, ami a jelenkorban örök emberi. Nem másolja tehát natúrban a valóságot, hanem újjáteremti, hogy kiemelve az embert a korából, felmutassa időtlen, örök érvényű vonásait. Mármost a múlt újjáteremtése önmagában is áttétel, tehát próbatevő művészi feladat. Más kérdés, hogy az újjáteremtett világ „hagymájában” hány felfedezésre felkínált réteget talál majd a jó szemű olvasó. Abban igaza volt Benjámin Lászlónak, hogy a korhű környezetrajz - a couleur locale - fontos eleme az írói ábrázolás, újjáteremtés hitelességének, s a társadalmi környezet a mi korunkban - 1951 óta is! - túl gyakran és túl meredeken változott. Kísért tehát az anakronizmus, veszélyezteti az ábrázolás hitelességét, de nagy művek, nagy írói felfedezések hitelét meg nem ronthatja. Csak megjegyzem itt, hogy Veres Péter sokszor emlegetett „életanyaga” sem tapadt naturálisan a korhoz, s bár fontos eleme volt, de nem meghatározó a couleur locale. Hogy megszűnik-e a valamikori paraszti életforma eltűnése után a népi irodalom olvasottsága? Én elhagynám a jelzőt, a népi irodalom jelző nélkül is irodalom. Sőt Illyés azt mondogatta - egy beszélgetésünk alkalmával nekem is nyomatékkal a népi irodalom - az irodalom. Megszűnőben az olvasottsága, igaz, és Csapásra kicsikre Új társasági törvényt írnak ki az urak. Ugyanazok, akik 1987-89-ben a szabad vagyonkisíbolás kereteit megalkották. Az érv hangzatos: a bejegyzési adminisztráció egyszerűsítése, harc a feketegazdaság ellen. Persze van ebben némi ráció, de eddig senki nem figyelt föl arra, hogy az új törvény megalkotása egyben a „nagyok” által szükségtelennek, zavarónak tartott „kicsikkel” történő leszámolás is. Több ezer kisebb társaság, kft. számára valódi halálos ítélet lesz a visszamenő hatályú, az eredetit a háromszorosára növelő törzstőke emelési kötelezettség. Erre máig senki sem hívta fel a figyelmet! Miért is hívná! Hiszen a közvélemény, a sajtó, a tv jóvoltából jobbára csak luxusautókon, testőrök kíséretében száguldozó, maffiózók, adócsalásra, hamis értékpapírok eladására, pénzmosásra, olajszőkítésre vagy egyéb bűncselekményekre szakosodott fantom káeftéket ismer. „Pusztuljanak csak”, így az utca embere. A tisztességesek ezreiről nem esik szó, pedig a korlátolt felelősségű társaságok a világon mindenütt, így itthon is, többségükben a kis tőkék jól működő szervezetei. Gondoljunk azokra, akik elbocsátás után, sorstársaikkal összeállva, nyomorúságos végkielégítésüket „összedobva”, elsősorban komoly szaktudásukra, tapasztalataikra alapozva alapították meg cégüket. Több ezer ilyen tisztességes, közterheit ha nehezen is, de időre fizető - senkit be nem csapó - könyvelő, mérnökiroda, fordító és gazdasági tanácsadó és egyéb szolgáltató stb. vállalkozás működik, nem beszélve azokról a kistermelőkről, akik szintén ebben a formában tevékenykednek. Ezekben a társaságokban a tulajdonosok maguk is keményen dolgoznak és ezreknek adnak munkát. Többségük a minimálbérnél nem sokkal magasabb bért és valami költségelszámolást tud csak tulajdonosnak, alkalmazottnak egyaránt biztosítani, sokszor napi 18-20 óra munkáért. Kényszervállalkozások ezek a javából, de még ez is jobb az utcára kerültek lecsúszásánál, a lassú pusztulásnál. Most eljön a végítélet. Ezeket is ki akarják irtani! Persze az új törzstőkeként visszamenőlegesen is előírt hárommillió forint a törvényalkotó uraknak nem pénz. Az olajszőkítő, a csempész, az adókijátszásra, a hamis értékpapír-kereskedelemre stb. szerveződött fantomcégeknek valóban nem is az. Mellényzsebből fizetik. Eltűnésükkor pedig amúgy is visszaveszik az egészet a bankból. Ugyanakkor az életüket takaréklángon tengetők, ha szegényes kereseti lehetőségüket biztosító társaságukat, munkahelyüket meg akarják menteni, kénytelenek lesznek saját pénz hiányában (2 millió forintot 180 napon belül kéne előteremteniük) a „gyerekek örökségét”, a lakásukat apportként kockára tenni, amit azután óriási kéjjel fog köztartozás, vagy a gazdaság minden szereplőjével előfordulható fizetési késedelem esetén kamatként, a milliárdos cégekkel szemben tehetetlen társadalombiztosítás vagy az APEH lefoglalni, és abból a családjaikat kiebrudalni. Hamis érv az, hogy a visszamenőleg hárommillióra emeltetett törzstőke nagyobb fizetési garanciát jelent. Aki tisztességtelen, az ezután is megtalálja a kötelezettségek alóli kisiklás módjait, így egyértelmű, hogy a törvény ezen részének szándéka a nemkívánatos kicsik felszámolása, hisz ezeknek az uraknak még véletlenül sem jutott eszükbe olyan megoldás, mint amilyet a levitézlett ÁVH-s ipari szövetkezeti elnökök javára hoztak létre a ’70-es ’80-as években, nevezetesen a kisszövetkeztek létrehozása. Valós jobbító szándék esetén, a régóta tisztességesen működő társaságoknál, az új törvény által biztosított módon, különösebb átalakulási adminisztráció és költség nélkül, az alaptőke érintetlenül hagyása mellett kistársasággá történő átkeresztelés lehetősége, vagy valami hasonló, járható út lenne, így jó néhányezer munkahely megmenthető. Ha nem, százával szűnnek majd meg ezek a szerény, de életképes, és valós szükségletet kielégítő káefték. Sajnos a mai parlamenti pártok egyike sem fog, hacsak valami miatt az új törvény nem sérti a háttértámogatók körét, az alkotmányellenes törvény ily formában történő megszületése ellen szót emelni. Az érintettek kénytelenek lesznek a maguk Metészét megalakítani és a megfelelő tiltakozási formákat kidolgozni. ^pn Tompa I. László i