Magyar Fórum, 1997. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám, 10. évfolyam, 1. szám)

1997-07-31 / 31. szám

1997. július 31. Magyar Fórum Fekete Gyula naplójából Bácsi egy Mónitól Azt írja E Gy. a levelében: A Magyar Író­­szövetség első kongresszusát 1951 áprili­sában tartották. A kongresszuson Benjá­min László a következőket mondotta: „A múlt század írója, ha gyermekkorát törté­netesen falun töltötte, húsz év múlva, gyermekkori emlékei alapján megírhatta a falusi életet, nem kellett attól tartania, hogy időközben akár az anyagi élet körül­ményeiben, akár az emberek tudatában, akár a tájban különösebb változások tör­téntek volna. Vajon ha a mai magyar író a parasztságról hitelesen akar írni, megelé­­gedhetik-e azzal, hogy akár egy évvel ez­előtti tapasztalatok alapján ábrázolja pa­rasztságunk életét?” - Azóta megszűnt a parasztság, megszűnőben a belőle szárma­zó értelmiség. Vajon a népi irodalom és annak olvasottsága is megszűnik? Kérdésére kezdem azon a választ: a mu­zsikok is megszűntek. Tolsztoj muzsikjai. Az ógörögök is, Aristophanes, Sophokles, Euripides drámahősei, kiveszett Shakes­peare világa, nemcsak a Veres Péteré, a szegényparasztok, napszámosok, cselé­dek, pályamunkások. De csak a kor való­ságából veszett ki mind, a nagy művekben továbbél, még csak el sem távolodott tő­lünk, hiszen a közelséget, a rokonságot, olykor már-már az azonosságot, és nem az időbeli távolságot érezzük a nagy művek hőseiben. Öntörvényű világ a művészeté, s épp az a fő jellemzője s egyben minőségi próbája, hogy nem fog rajta az idő. A nagy művek hősei halhatatlanok, pedig minden egyéb irodalom olvasottsá­gával együtt, ebben is másoljuk a veszni indult Nyugat korlátoltságait. Korántsem biztos, hogy nyerünk vele, ha bekapcsol­juk az Internetbe az iskolákat, de az sem­miképp sem ártana, ha előbb megtanulná­nak a gyerekek­­ olvasni. Könnyen olvas­ni, kedvtelésből olvasni. Olyan szenve­déllyel olvasni, hogy mindennapos szük­ségletükké váljék az olvasás. Tanúi vagyunk, hogy a piacosított „tö­megkultúra” hogyan süllyeszti - más romboló tényezőkkel együtt - fogyasztóit egyben-másban a barlangkor szintjére. Hogyan válik kiszolgáltatottjává az agy­mosott tömeg a világot behálózó, a gondo­latot gúzsba kötő reklámnak. Mert egyre inkább a reklám vezérli a modernnek mondott társadalmakat. A politikát, a gazdaságot, a kultúrát, az egész közéletet a reklám vezérli. S a magánéletet még telje­sebben, akár azt a piacosított legintimebb zugát is, melyet - már végképp alaptala­nul - „szerelemnek” mondanak. Nekrológ helyett Azt írja továbbá a levelében E Gy.: „1857 novemberében mutatták be Egressy Gá­bor főszereplésével Jókai Mór Dózsa György c. történelmi drámáját. Ebben a címszereplő a következőket mondja: »Én, a szegény pár elhagyott fia bizonnyal es­küszöm előttetek, hogy akik ott a földet mívelik, s naponkint attól várnak minden áldást, e földet ők hően szeretni tudják. Anyánk, hazánk, egész világ nekünk ez.« Az elmúlt évtizedek megszüntették a pa­rasztságot magát, az így létrejött falusi la­kosságból, a mezőgazdasági bérmunká­sokból kiölve a föld iránti szeretetet. Va­jon a mezőgazdasági dolgozókban kiújul­hat még valamikor a föld iránti szeretet és vágy?” - Eszembe juttatja az idézet az orosházi Varga Feri bácsit. Verespéteri arc, ponto­san fogalmazott, kerek mondatok. Tanyán élt, több száz könyvet begyűjtött, Németh László minden elérhető könyvét megsze­rezte. Őrzöm beszélgetésünkről a magnó­­szala­got. - Én a paraszti munkát soha nem érez­tem tehernek. Még a rossz időben se; szinte jólesett az embernek érezni, hogy­ ezt is kibírom. Testet-lelket megedző álla­pot a parasztember élete. Változatos mun­ka. Alkotómunka. És minden évben min­den újrakezdődik, és ez olyan változatos­ságot ad, hogy soha nem lehetne abba­hagyni, ha élnénk. Szinte azt mondha­tom, beteg se lehet az ember a paraszti munka mellett - nincs rá idő... Az a nagy hit, hogy mindennek mindig újra kell kezdődni, mert ez a világ rendje, az a nagy hit élteti az embert, az utolsókig is tele re­ményekkel élteti. Lehetséges, én is elfogult vagyok, ha le­számítom (amit persze nem kellene leszá­mítani) a kiszolgáltatottságot a természet­nek, az időjárásnak, a pusztító állati, nö­vényi károknak, a piacnak, a mindenkori parasztnyúzó hatalmaknak, a társadalmi rangkórságnak - azt kell mondjam: nem volt és már soha nem is lesz teljesebb élet a paraszténál. A körülötte egységbe fonódó emberi, állati, növényi élet legközepén szinte a Teremtő szerepében tette a dolgát, mint ennek a magateremtette magánkis­­világnak alkotója, mindennapos újjáte­­remtője és felelős gondozója. Piacisten ezt az életformát nem tűrhette el. Még valamit, ami talán a halálra ítélt életformából valamelyest átörökíthető. A paraszti élet minden mozzanata arra nevelte az embert, méghozzá keményen, szigorúan nevelve arra, hogy gondolkoz­zék előre, hónapokkal, évekkel, akár egy­két nemzedékkel előbbre. Ha őszidőben kiment a határba szántani-vetni, már ott fodrozott előtte aranysárgán a látomás: a jövő nyári búzamező. A ma született kis­­csikóban már a betanított, jól húzó lovat látta, amely pár év múlva leváltja az öre­gedő rudast. Ha fát ültetett, ínyén a jöven­dő gyümölcsök ízét, bőrén a majdani ár­nyék hűsét érezte. Ha épített egy malac­ólat a portán, ha kutat ásott, ha betonba ágyazott egy kapuoszlopot, mind azzal a számítással tette, hogy az unokái is hasz­nát láthassák. Nem holmi ábrándos képzelgés volt ez, a paraszti élet szorította rá, hogy törődjék a jövővel, meglehet, többet a jövővel, mint a mai nappal. Ahogyan a betakarí­tott terményből is az elsőbbség a vető­magnak valót, a jövő évi kenyeret illette, és a maradékból jutott, amennyi jutott a mai kenyérre. S az adóhivatalnak, a vásár­fiának. Annyira átszőtték a jövő gondjai a pa­rasztember mindennapjait, gondolkozá­sát, annyira minden terve, minden tenni­valója a jövő ígéretében fogant, hogy ez a jövőtudat a paraszti világban erkölccsé szi­lárdult, olykor önsanyargató aszkézissel megtagadva, megvetve, elutasítva a má­nak éles korabeli változatait. Lecsengő mítoszok Hogy a parasztság egyenes utódaiban megújulhat-e a föld iránti szeretet? A hajdani­­ aligha. Hiszen önmagában „a föld szeretete” sem fejezi ki, mi volt a parasztnak a föld: lételeme, a család lét­­biztonsága, a mindennapos lehetőség munkára, alkotásra, teremtésre. A siker reményével éltető, aszály, jégverés, kudarc után újrakezdésre biztató. És társadalmi rangjelzés, az önállóság, az öntudat, az emberi tartás vagy épp a gőg­­ forrása. És a paraszt, a korabeli kisember számára egyáltalán elérhető személyes szabadság, függetlenség. Emelje csak meg a kalapját a főszolgabíró is, ha átlépte a kapuküszö­böt. Mindez együtt már­­ mítosz. S a mai és a holnapi földművelő-gazdálkodó-vállal­­kozó ember életében nemigen jut hely en­nek a mítosznak. Valamilyen formában azért megújulhat „a föld szeretete”. Sok százezer gondosan művelt parcellán már ez a szeretet csírá­zik, okos szövetkezeti formák is nevelhe­tik majd. Kihalóban azok a nemzedékek, amelyekben „a föld szeretete” soha be nem gyógyuló sebeket kapott. (Vajon él még az a makói gazda, aki a „mezőgazda­ság kollektivizálása” idején kiforgatta a földet a virágcserepekből is:­­ Ez se kell! Semmi se kell!) Voltaképp mítosz a hajdani „paraszt” fo­galma is, olykor csordultig romantikával, s a mai „föld népe” jó irányban távolodik el ettől a mítosztól. Csak a nagypolitika nem fogta még fel, hogy a mai paraszt - vagy akárminek nevezzük - már nehezen tűri el, hogy fát vágjanak a hátán, s lekop­nak róla a történetileg rátapadt vonások - primitív, balek, együgyű és sokkalta ki­sebb létszámával is minden eddiginél fon­tosabb tényezőjévé nő az országos politi­kának. Történelmi érvényű példát adott erre a Metész. Követendő példát nemcsak az el­­lekvárosodott értelmiségnek, a berozsdált vasöklű munkásságnak is. Lám, az enyé­szet tenyészetében, ebben az agyonmani­pulált, a 72 százalékos parlamenti több­séggel aládúcolva is roskatag világban le­het valóban független érdekképviseletet te­remteni. Az időtlen „életanyag” Hogy a kivesző világgal együtt megszűnik a művészi ábrázolás lehetősége is? Talán épp ellenkezőleg: írónak, művész­nek szinte felkínálkozik ez a letűnt világ, kivált, amelyről gyermekkori személyes emlékei, élményei maradtak. Móricz szerint a gyermekkor élményvi­lága az író számára egész életére, egész munkásságára meghatározó, de itt másról van szó. Gondoljuk meg: a java irodalom­művészet sohasem direkt, kiváltképp nem az, ha a jelenkor az ábrázolás tárgya. Olyan áttételekkel ábrázolja a jelent is, hogy megragadhassa benne, kibonthassa belőle, ami a jelenkorban­­ örök emberi. Nem másolja tehát natúrban a valóságot, hanem újjáteremti, hogy kiemelve az em­bert a korából, felmutassa időtlen, örök érvényű vonásait. Mármost a múlt újjáteremtése önmagá­ban is áttétel, tehát próbatevő művészi fel­adat. Más kérdés, hogy az újjáteremtett világ „hagymájában” hány felfedezésre felkínált réteget talál majd a jó szemű ol­vasó. Abban igaza volt Benjámin Lászlónak, hogy a korhű környezetrajz - a couleur lo­cale - fontos eleme az írói ábrázolás, újjá­­teremtés hitelességének, s a társadalmi kör­nyezet a mi korunkban - 1951 óta is! - túl gyakran és túl meredeken változott. Kí­sért tehát az anakronizmus, veszélyezteti az ábrázolás hitelességét, de nagy művek, nagy írói felfedezések hitelét meg nem ronthatja. Csak megjegyzem itt, hogy Veres Péter sokszor emlegetett „életanyaga” sem ta­padt naturálisan a korhoz, s bár fontos eleme volt, de nem meghatározó a couleur locale. Hogy megszűnik-e a valamikori parasz­ti életforma eltűnése után a népi irodalom olvasottsága? Én elhagynám a jelzőt, a né­pi irodalom jelző nélkül is­­ irodalom. Sőt Illyés azt mondogatta - egy beszélgeté­sünk alkalmával nekem is nyomatékkal a népi irodalom - az irodalom. Megszűnőben az olvasottsága, igaz, és­ Csapás­r­a kicsikre Új társasági törvényt írnak ki az urak. Ugyan­­azok, akik 1987-89-ben a szabad vagyonkisí­­bolás kereteit megalkották. Az érv hangzatos: a bejegyzési adminisztrá­ció egyszerűsítése, harc a feketegazdaság ellen. Persze van ebben némi ráció, de eddig senki nem figyelt föl arra, hogy az új törvény megal­kotása egyben a „nagyok” által szükségtelen­nek, zavarónak tartott „kicsikkel” történő le­számolás is. Több ezer kisebb társaság, kft. számára való­di halálos ítélet lesz a visszamenő hatályú, az eredetit a háromszorosára növelő törzstőke emelési kötelezettség. Erre máig senki sem hívta fel a figyelmet! Miért is hívná! Hiszen a közvélemény, a sajtó, a tv jóvoltá­ból jobbára csak luxusautókon, testőrök kísé­retében száguldozó, maffiózók, adócsalásra, hamis értékpapírok eladására, pénzmosásra, olajszőkítésre vagy egyéb bűncselekményekre szakosodott fantom káeftéket ismer. „Pusztul­janak csak”, így az utca embere. A tisztességesek ezreiről nem esik szó, pedig a korlátolt felelősségű társaságok a világon mindenütt, így itthon is, többségükben a kis tőkék jól működő szervezetei. Gondoljunk azokra, akik elbocsátás után, sorstársaikkal összeállva, nyomorúságos vég­­kielégítésüket „összedobva”, elsősorban ko­moly szaktudásukra, tapasztalataikra alapozva alapították meg cégüket. Több ezer ilyen tisz­tességes, közterheit ha nehezen is, de időre fi­zető - senkit be nem csapó - könyvelő, mérnök­iroda, fordító és gazdasági tanácsadó és egyéb szolgáltató stb. vállalkozás működik, nem be­szélve azokról a kistermelőkről, akik szintén ebben a formában tevékenykednek. Ezekben a társaságokban a tulajdonosok maguk is kemé­nyen dolgoznak és ezreknek adnak munkát. Többségük a minimálbérnél nem sokkal ma­gasabb bért és valami költségelszámolást tud csak tulajdonosnak, alkalmazottnak egyaránt biztosítani, sokszor napi 18-20 óra munkáért. Kényszervállalkozások ezek a javából, de még ez is jobb az utcára kerültek lecsúszásánál, a lassú pusztulásnál. Most eljön a végítélet. Ezeket is ki akarják irtani! Persze az új törzstőkeként visszamenőlege­sen is előírt hárommillió forint a törvényalko­tó uraknak nem pénz. Az olajszőkítő, a csem­pész, az adókijátszásra, a hamis értékpapír-ke­reskedelemre stb. szerveződött fantomcégek­nek valóban nem is az. Mellényzsebből fizetik. Eltűnésükkor pedig amúgy is visszaveszik az egészet a bankból. Ugyanakkor az életüket ta­karéklángon tengetők, ha szegényes kereseti lehetőségüket biztosító társaságukat, munka­helyüket meg akarják menteni, kénytelenek lesznek saját pénz hiányában (2 millió forintot 180 napon belül kéne előteremteniük) a „gye­rekek örökségét”, a lakásukat apportként koc­kára tenni, amit azután óriási kéjjel fog köztar­tozás, vagy a gazdaság minden szereplőjével előfordulható fizetési késedelem esetén kamat­ként, a milliárdos cégekkel szemben tehetetlen társadalombiztosítás vagy az APEH lefoglalni, és abból a családjaikat kiebrudalni. Hamis érv az, hogy a visszamenőleg három­millióra emeltetett törzstőke nagyobb fizetési garanciát jelent. Aki tisztességtelen, az ezután is megtalálja a kötelezettségek alóli kisiklás módjait, így egyértelmű, hogy a törvény ezen részé­nek szándéka a nemkívánatos kicsik felszámo­lása, hisz ezeknek az uraknak még véletlenül sem jutott eszükbe olyan megoldás, mint ami­lyet a levitézlett ÁVH-s ipari szövetkezeti el­nökök javára hoztak létre a ’70-es ’80-as évek­ben, nevezetesen a kisszövetkeztek létrehozá­sa. Valós jobbító szándék esetén, a régóta tisz­tességesen működő társaságoknál, az új tör­vény által biztosított módon, különösebb át­­alakulási adminisztráció és költség nélkül, az alaptőke érintetlenül hagyása mellett kistársa­­sággá történő átkeresztelés lehetősége, vagy va­lami hasonló, járható út lenne, így jó néhány­­ezer munkahely megmenthető. Ha nem, százá­val szűnnek majd meg ezek a szerény, de élet­képes, és valós szükségletet kielégítő káefték. Sajnos a mai parlamenti pártok egyike sem fog, hacsak valami miatt az új törvény nem sér­ti a háttértámogatók körét, az alkotmányelle­nes törvény ily formában történő megszületése ellen szót emelni. Az érintettek kénytelenek lesznek a maguk Metészét megalakítani és a megfelelő tiltako­zási formákat kidolgozni. ^pn Tompa I. László i­

Next